Szemészet, 1876 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1876-05-14 / 2. szám
25 26 köddel jár, a midét által megszüntetik, és azért jél elkülöníthető egy másik, szintén rohamosan fellépő elkomályosodástól, mely némely esetekben a műtét után is fellép, sem szövetváltozást, sem a látélesség leszállását nem mutatja, és bizonyára a fényérző részek megtámadásától vau feltételezve. A szóban levő porczhártyahomály nagyobb foka bizonyos ritkább esetekben ki nem kerülte ugyan az észlelők figyelmét, de mint szövődményt képező porczhártyalob fogatott fel, mely felfogás e len már azon körülmény szólhatott volna, hogy hónapokig fennállása daczára a műtét által mintegy rögtön megszüntetett. Nincs jogunk oly homályt lobtünetnek venni, mely rögtön fellép, fájdalom és belővelés nélkül több napig tart, szintén rögtön megszűnik a nélkül, hogy genyt termelne vagy maradó terményeket hátra hagyna, és melynek jellemző vonásaihoz a szivárványcsonkitás általi gyógyithatás tartozik. Ha ezen utóbbi mozzanat bizonyossá teszi, hogy a porezhártyahomály és a belnyomás fokozottsága közt összefüggés vau, még távolról sincs kimutatva, hogy a kettő között oki viszony létezik. Szerző ezek után hiszi, hogy a szóban levő porezhártyahomály, mely időszakonként (periodisch) különösen heveny glaucománál, de még glaucomán kívül is belnyomás növekedésével vagy a nélkül fellép, zavaros folyadék elválasztásától van feltételezve, és hogy ez — tekintve a lefolyást, mely nyilván idegbántalomra mutat — elválasztási idegbajnak fSecretionsneurose) következménye. E tétel bebizonyítására szerző a fájdalmakat, melyek a glaucomát kisérni szokták, veszi elemezése tárgyául. E fájdalmak lényegesen különböznek azoktól, melyek lob által előidéztetuek. Kohamosan, néha szabványosan lépnek fel és fokozatukra nézve nem mutatnak semmi arányt a lobtünetekhez. Több mint egy esetben igazi háromosztatu idegzsábára következett glaucoma és igy szerző is közöl oly kóitörténetet, melyben a nevezett zsába a glaucoma simplexnek első tünete volt, miből azt következteti, kogy úgy a lobnélküli mint a lobos glaucománál fellépő fájdalmak és pedig úgy azok, melyek magában a szemben, valamint azok, melyek a szemen kívül fellépnek, önálló idegbántalom kifejezése gyanánt szerepelnek. Maradna még a felületes tülkhártyabelövelés mint úgynevezett lobtünet, melyet pedig annak venni alig lehet. Tudjuk ugyanis, hogy még a közönséges fejzsába alatt is a megfelelő szem meg szokott vörösödni. Ha e belövelés glaucománál a rohammal nem mindig szűnik meg, az onnan van, hogy egyszersmind a belnyomás is fokozódott, mi által e vérbőség sajátságos jellemű lesz. Más részről nevezetes, hogy daczáia minden arra irányozott igyekezetnek, mindeddig nem sikerült, a glaucomaféle lobnak tulajdouképi székhelyét kétségen kivül meghatározni és hogy még a szemtükör ér górcső sein bírták a dolgot titztába hozni. Hogy a szivárványhártya állománya némely esetekben teltünő merev, még nem jogosít iritis felvevésére, már azért sem, mivel az atropin szabad hatása és a csonkítás jó eltüretése az iritis fogalmával mintegy ellentétben áll; az érhártyalob jelenlétét pedig az üvegtest elhomályosodásával akarták bebizonyítani, mely a mint mondva volt, nem is létezik. Minthogy továbbá szövetváltozás az érhártyában nem találtatik, a sugártest épnek mutatkozik, genygyűlem, fájdalmasság érintésre, valamint a szivárvány körzeti részének hátravonulása hiányzik, és a sugárnyujtványok is rendes állapotban vannak, úgy hiszi szerző, hogy a szölőhártyának vagy egyes részeinek gyuladásáról szó nem lehet. Nagy figyelemre méltó, mit szerző a Megalophthalnms fejtegetésénél előhoz. Ezen betegségnél a belnyomás fokozottságát a látidegvájulattal együtt találta, a nélkül, hogy lobtünetek a bajt megelőzték volna. Miután minden eddig ismertetett Hydrophthalmusuál nagyobb belnyomás és idegvájulat találtatott, más részről pedig a tülkhártyánalc és porczhártyának tágulata nem jöhet a belnyomás növekedésének rovására (mert e tágulat glaucománál rendesen létre nem jön), kénytelenek vagyunk ellenkezőleg a belnyomás növekedését a tágulat eredményének tekinteni. Tudjuk pedig, hogy a belnyomás nem növekszik, ha a tülkhártyatágulat mint a hátsó csapnál csupán a szemteke hátsó részében jelen van, sőt ilyen szemek mintegy meg vannak óva a glaucom ellen, továbbá hogy az egyenlítő táján előforduló tülkhártyatágulat valamint a porczhártyagulat, ha csak a szél szabad marad és hátsó odanővés hiányzik, nem vezet a belnyomás növekedéséhez. Ellenben e növekedés soha sem hiányzik, ha a porcz-tiilkhártyahatár tágulatban szenved és tökéletes mellső porcz-tülkhártyacsap jelen van. A mondottak szerint magának a tülbhártyaszövetnek vongálása nem lehet a nagyobb belnyomásnak oka, hanem csak akkor lesz azzá, ha a szivárvány eredetgyürnjének vongálásához vezet. Ez utóbbi mindig létrehoz nagyobb belnyoinást. Onnan van, hogy a mellső odanövések tágulatban levő porezhártyahegekkel rendesen követvék nagyobb belnyomástól, mig hátsó odanövések és még tökéletes gyiirüalakuak is a nélkül maradnak addig, mig a szivárvány rendes síkjából el nem mozdittatiV. Másrészről feltűnő, hogy a szemhártyáknak valamint a szem bennékének lobfolyamatai, melyek sejtelemek tömeges lerakodásával járnak, rendesen nem vezetnek a belnyomás növekedéséhez, hanem épen az ellenkező állapothoz. Csak genyes hyalitis és panophthalmitis némely eseteiben lesz a szemteke csontkemény, mely keménység azonban a szemtekeíalaknak tömérdek beszürődésének köszönhető. Jóllehet 8zek után a tapasztalat mutatja, hogy nagyobb belnyomás nem ritkán előfordul lobnélküli szemekben, mig ellenben nyilvánvaló lobfolyaraatok azt csak igen kivételesen eredméyezik, ha továbbá ki is van mutatva, hogy nagyobb belnyomás mint glaucomatünet gyakran lob nélkül fejlődik, azért még sem tagadhatni, hogy a belnyomás az úgynevezett glaucomalob rohama alatt gyakran rövid idő alatt iszonyúan növekszik, hogy e szerint ha eredetileg nem is tételezett fel a lobtól, attól mégis nagy mértékben elómozdittatik. A fürkészet első tárgya tehát kitudni, váljon mi okozza a belnyomás növekedését nem lobos szemben, mire aztán a másik kérdés megfejtéséhez foghatunk, t. i. váljon a glaucomlob mi módon fokozhatja a belnyomás öregbedésének eredeti okát? Ezen kérdések képezik a szóban levő muuká at második felének program mját. Bonders a belnyomás fokozódásának okát a háromosztatu idegnek, (melyet a szem elválasztási idegének tekint) izgatottságában vélte látni, mely vélemény Hippel és Grünhagen kísérletei által megerősítést nyert, mig Adamiuk ellenkező eredményhez jutott, a mennyiben a tüikhártya megbetegedése által létrehozott keringési zavart vesz fel. Stellwag és Coccius ez utóbbi véleményt támogatják. Ily módon cserben hagyatván az élettani kísérlettől, a kórodai tények körében kell útmutatást keresnünk. Találjuk pedig szerző szerint a reczeleválás kói tanának elemezésében. Ismeretes dolog, hogy ezen bántalom rendesen a belnyomás csökkenésével jár. Téves a szakemberek azon közönséges nézete, miszerint a reczeleválás az ér- és reczehártya közé történt kiömlésnek erőmüvi következménye, mert alig érthető a reczeleválásnak rögtöni fellépése, mely oly gyakran észleltetik, ha tekintetbe vesszük a szemiir korlátolt voltát, a tüikhártya engedékenytelenségét, valamint a szemteke folyadékainak összenyoinhatlauságát; nem érthető, mi módon birna a kiömlött izzadmány oly rövid időben annyi üvegtestet eienyésztetni, feltéve, hogy a kiömlés nem oly nagy nyomás alatt történik, mely a vecze repedését ma^ gával vinné. De még akkor is, ha a hártyák közti izzadmány lassan jönne létre, és mennyiségéhez képest üvegtestet felemésztene, kellene, hogy a belnyomásnak — ha nem is fokozottságát — legalább rendes állapotát találjuk, mi a tényekkel ellenkezik. Minden erre nézve felmerülő kételyekre és kérdésekre szerző szerint csak egy felelet van: Az üvegtestnek kisebbedése sokkal felülmúlja azon mennyiséget, melynek eltűnni kellene, hogy az izzadmánynak tér nyittassék; az üvegtest előbb kisebbedett, a leválás mint másodlagos állapot következett. A reczemögötti kiömlés nem ok, hanem eredmény. A reczeleválás a belnyomás csökkenésének erőmüvi következménye, valamint a látidegoájidat a belnyomás növekedését követi. Látjuk, hogy a reczeleválás és a glauconca igen nevezetes ellentétben állanak egymáshoz, s hogy mégis mindkettőnek keletkezését az érhártyalobra szokták visszavezetni, daczára hogy megamagyarázhatlan, miért a kiizzadás az egyik esetben a recze mögá
