Szemészet, 1874 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1874-07-26 / 4. szám
■■■■■■ill — 55 — felmerült kelletlenségeket utóbb mégis azon izgatástól kell leszármaztatnom, melyet a kanál gyakorol a szemre. A tompa horgot sohasem használtam, megvallom őszintén, azért nem, mert nem bíztam magamban, hogy képes leszek mindig eltalálni a lencseegyenlitö közepét, mi okvetlen szükséges, ha ki akarjuk kerülni a lencse oldalmozgásait. Elejtvén a kanál minden esetbeni alkalmazását a kórlefolyások valóban kedvezőbbek lettek, az eredmények szintén, kivált az 1872-ben végzett 19 esetben, melyek közül csak egynél volt teljes sikertelenség — az igaz, hogy ezen esetek egy kis részénél még kanállal működtem — a mig az 1871- ben történt 3 műtétre esik egy rósz kimenet. 1873-ban 10 esetre esik 4 rósz kimenet. 1874-ben 8 esetre kettő. A rósz kimenetű esetek közé vannak azok is számítva, melyeknél utómütétek által javítás, sőt teljes gyógyulás is lehetséges. Miután a fejtegetések egyik főtárgyát épen a rósz kimenetű esetek fogják képezni, e helyt bővebben még nem foglalkozom velők és csak azéit emlitém meg, hogy alkalmam legyen egy körülményt érinteni, melynek leginkább vagyok hajlaudó az 1873-ban tapasztalt rósz kimenetekot betudni, és ez az idézett évben uralkodott cholerajárvány. Humanitási okokból kórházunk bizottsága elhatározta, a hánys.ékelésben szenvedőket is ápolás alá venni, és pedig oly szóbákban helyezni el őket, melyek a többi kórosztályoktól elkülönitvék. E szóbák kettőjében végzem rendszerint én a szemmütéteket, ezekből kiszorittatván oly helyiségekben kellett működnöm, hol egyéb súlyos betegek tekintetbe vétele mellett sem a világítás, sem a szellőzés nem volt és nem is lehetett a mütett szemekre nézve kedvező. Magát a műtétet lényeges részeiben egészen azon szabályok szerint végzém, melyeket Graefe adott ritka pontossággal kezünkre. A műtétek közepett felmerült apró eltérések, melyekről alább szó lesz, részint a pillanat követelményeiként, tekintendők, részint ha intendálva voltak is, nem fontosak, A betegek elkábitására egyszer sem jutott a dolog. Az egyének, egynek kivételével, példásau viselték magukat,*) úgy hogy a rósz kimenetek ezen tényezőjét egészen kizárhatom. Meglehet azon pár üvegtestelőesés, mely a 40 esetben beállott, elmarad vala, ha az illetőket a műtét előtt mély narkosisba ejtjük ; de mely jelenségek mutatnak akárcsak némi biztossággal ezen eshetőség beállására? s különösen arra, hogy nem a mű/eljárás, hanem a szemalkat egyedül az, mi az iszamot előidézi? A nagyon kiálló szem (Glotzauge), a lencsehelyhagyásból jogosau következtethető üvegtesthigulás volnának főbbjei azon jeleknek, melyek az ily esemény beállását a legszabatosabb művelet • daczára lehetővé teszik. De hogy még az ily viszonyok között is nem sikerül-e jobbadán az előesést mellőzni a nélkül, hogy tétlenné kellene tennünk kábítás által a szem izomzatút, egyelőre nem tudjuk. Nem is e mozzanatok azok, melyek Graefét egyes esetekben a kábitás alkalmazására ösztönzők, hanem főleg a beteg aggodalmassága és a műszerek alkalmazásánál mutatott nyugtalansága. Nekünk is voltak ily betegeink, de valamennyinél tapasztaltuk, hogy mihelyt rögzítve volt a fej* **) és megragadva csipeszszel a teke, a beteg nyugtalansága legott megszűnt. Azon egy esetben, hol a beteg fészkelődni kezdett, ez a műtét második szakaszában történt, akkoi t. i. midőn a szivárványcsonkolás vitetett végbe, tehát midőn már nem tanácsos kábításra térni át. Ezen esetre ritka érdekességénél fogva annak helyén tekintettel leszek. A műtétet a. beteg fekvő helyzetében végezzük úgy, hogy én *; Nálunk szigorú szabály, hogy a műteendö beteggel a műtét fájdalmasságáról és fontosságáról sem én sem a segédorvos urak nem beszélnek. A műtétet csak fontos okok miatt halasztjuk el. De főleg annak kell tulajdoniianom a I eteg jo magatartását, hogy a műtét alatt egyikünk sem szóllitja őt fel- vagy lefelé nézésre, türelemre és más egyebekre, azon meggyőződésem lévén, hogy ez csak konfundálja őt, minélfogva épen ellenkezőjét teszi annak a mire kéretik. **) Dr. Kriszhaber segédorvos ur javaslata folytán a fej rögzítése úgy történik, hogy az egyik segéd a fej hátsó részét egyik tenyerébe fekteti, másik kezével a beteg állat fogja meg, oly rögzítési mód ez, melynél a fej csavarfogóba van mintegy ékelve, és szükség esetében emelhető vagy sülyeszthetö levéli, nem kis előnnyel jár; másrészt pedig lehetlenné teszi a bet gre nézve, hogy fejét hátranyomja, állát felemelje és így a világítási viszonyokat változtóssa, illetőleg rontsa. 56 mindig, a beteg feje mögött működöm: ez csak azért lehetséges, mert a jobb szemet jobb kezemmel, a balt bal kezemmel műteszem. Graefe az eljárás ezen részéről következőleg nyilatkozik: „Midőn a bal szemet müteszem, eleintén az ágyon a beteg bal oldala mellett ülők mindaddig mig a metszés és a szivárványcsonkolás megtörtént, ezután a műtét befejezése végett a beteg feje mögött széken foglalok helyet. Minthogy a műtét második és harmadik szaka közötti időben úgyis átvesszük a segédtől a rögzítő csipeszt és a tokmetszőt kell elővennünk, a helycsere által okozott idővesztegetésnek nincs jelentősége. Ha valaki tényleg ambidexter, nem pedig képzeletében, úgy eleitől fogva üljön a beteg feje mögött, és igy eszközölje a nevezett metszéseket. A bal szemen bal kezével.“ Idevonatkozó jegyzet alatt Graefe még ezeket mondja: „Hogy az ambidextria kifejlesztésében a szemmütétek czéljára nézve nincs előny, ezt már több ízben fejtegettem. Azon idő midőn tetszvágyból vagy fonák (elmélkedés alapján technikai nehézségeket teremtettek, a sebészet terén ugyancsak már letűnt, a miért is a kezdő szemészeknek tanácslom, hogy hasznosabb gyakorlatok- és foglalkozásokkal töltsék idejüket, semmint azon harczczal, melyet a jobb kéz előjogai ollen kell küzdeni.u Graefe azon soraiból kiviláglik, hogy ő a bal kézzeli raütehetés előnyeit nem méltatja eléggé, annyira sem, hogy begyakorlásra szólítaná a szaktársakat; pegig ha közelebb tekintjük a műtét lefolyását lehetetlen, hogy^ az, ki bal kezében meg nem bizhatik, ezen ne sajnálkozzék. Én legalább igy voltam vele. Miután tapasztaltam a könyüséget, a kényelmet, a mütevés terének hozzáférhetőségét úgy a műtőié mint a segédekre nézve, különösen pedig azt, hogy a fejmögötti állásnál a késtvezető kéz ujjai a halántékon és homlokon sokkal biztosabb támpontokkal rendelkeznek, mint a beteg előtti ülésnél az arezon és a járomcsonton; továbbá miután a fejmögötti állásnál magát a metszést a műtő saját teste felé vezeti, holott ellenkező állásban ugyanis a beteg előtt ülve, azt magától elvezeti — tehát oly irányban, melyhez a mindennapi élet szükségletei sem szoktatván az embert, azt kevéssé teszi biztossá, szabatosan adagolhatóvá mint a magához irányított metszést, mindezek ingadozóvá tettek kövessem-e adandó alkalommal Graefe tanácsát, avagy Knapp szerint járjak-e el, és a nevezett előnyök kedvéért koczkáztassam-e a szemet gyakorlatlan bal kezemmel. A véletlen döntött. Az első bal szem, melynél a környi vonalmetszés javalva volt sértési hályogot mutatott egy 30 éves kovácslegénynél, ki oly időben jelentette magát kórházunkbau, midőn absolut semmi fénysejtés sem volt már nála megállapítható, a hol tehát nem a láterő javításáról vagy helyreállításáról, hanem csupán a lencsepuifadás következtében támadt sugártest-szivárványlob okozta tetemes fájdalmak megszüntetéséről lehetett szó. Ez kórházi működésem második havába esett. Minthogy ez esetben mi sem volt koczkáztatható, bátor elhatározással ugyan, de némi természetes elfogultsággal fogtam bal kezemmel a műtevéshez, elfogultsággal azért, mert ez esetben a mellső csarnok fölötte szűk volt, a kés akadálytalan átvezetése kérdéses, és mert az ezen esetnél észlelendő siker- vagy sikertelenségtől tettem függővé a bal szemeknél követendő eljárást. Daczára az említett nehézségnek, a lencse kivétele — a szivárványcsonkolás után puha, folyó kéregállomány tolult elébb ki — szabályszerűen ment végbe. A beteg természetesen nem látott, és tekéje később sorvadt, iájdalmai megszűntek ugyau, de a sugártest a leggyengébb érintésre is mindig érzékeny maradt. Nehány hónappal később a másik szem kezdett a világosságtól félni, a midőn rögtön a sértett szemnek kifejtését javasoltam. A beteg tanácsomra nem hajlott, nemsokára rokonszenvi szivárványlob tüneményei állottak be, a köröskörül létrejövő látaszéli hátsó odanövések atropin erélyes becsepegtetésére felbomlottak ugyan és teljes kitágulását engedék a látának — azonban a tekekifejtés ekkor mégis eihalaszthatlanul volt javalva, és a betegnek minden nap általam kijelentve; de nemcsak hogy semmi szín alatt erre ráállni nem akart, sőt határozott tilalmam ellenére még nagyobb útra is kelt. Ezentúl a beteget igen hosszú időn át neru láttam, mig végre a? utczán találkozva vele, futólag megtekintettem a szemet;
