Szemészet, 1869 (6. évfolyam, 1-6. szám)

1869-05-09 / 2. szám

21

28

bármennyire megérdemli is, bogy mindenki olvassa és tanulmányozza — nem igen jutott minden ügytárs kezébe; úgy hisszük azonban, hogy szaktársaink közül sokra nézve igen kívánatos volna Virchownak nézeteivel az általa elnevezett reczeg-g 1 i- 0 m á r ó 1 tüzetesen megismerkedni.

Egy harmadik, az idegközpontokban előfordulni szokott növedékfajról, ugyanis arról szólandok, úgy mond V., mely a térkőzi anyagból, a neurogliából indul ki. Ezt már elébb, anyáknövedékeknél (myxom) tárgyaltam röviden. Midőn ez a növedék egész tömegét képezi, a neuroglia túltengésének, vagy az elfogadott etymologia szerint, g 1 i o m á n a k tekinthetjük

A neuroglia minősége, mint eleitől fogva kiemelém, különféle helyen igen különféle. Már alkata is néha durvább, a midőn inkább hasonló kötszövethez, néha oly puha, hogy merőben alaktalan vagy szemcsés anyagot vélünk magunk előtt lenni. Mindazáltal szerkezete nem mutat nagyobb különbségeket, mint a kötszöveti sor más szövetei-é, csakhogy az általános viszonyokat kell tisztán felfogni.

Végre ezen sorozatba tartozik bizonyos száma a r e c z e gn övedékeknek, melyek az utóbbi időben többnyire szemteke-rákoknak neveztettek. Ezek a reczeg puha kötszövetének előrehaladó fejlödményei, melyek szerkezetükre nézve a leirt agynövedékekkel meglehetősen egybebangzanak. De épen itt igen nehéz, szemben a husnövedékkekkel, határt szabni és arra nézve, hogy a reczegnövedékek területén belül a gliomákat elkülöníteni képesek legyünk, mi a jóslatot illetőleg nem kis jelentőségű, még további igen gondos észleletek szükségesek.

A reczeg velős növedékeinek természete fölötti vita már régi.

W a r d r o p érdeme leginkább nem csak hogy felvetette, hanem meg is érlelte azon kérdést, mely szerint léteznek a szemben úgynevezett rákok, vagy mint ő mondá „taplók,“ melyek csakis a reczegből indulnak ki, az üvegtest elpusztulása mellett a szem hátsó terét kitöltik, az érhártyát érintetlen hagyják és serlegszerű tömeget képeznek, mely részint a látideggel, részint a rovátkolt tájékkal áll összeköttetésben.

Ez idő óta — mondja tovább Virchow nehány történeti megjegyzés után — sokáig el különitették egymástól a velős taplót (fungus medullaris, sarcoma medullare, fungoides) és a rákot (cancer, scirrhus, carcinoma.)

Természetes, hogy ezen megkülönböztetés könnyen vezetett azon gondolatra, mely szerint a tapló inkább jóindulatú növedék. E mellett egyrészt némely, tapló jelenlétében eszközlött tekekiírtásnak tartós sikere, másrészt a bajnak önszerű, a teke aszályával lefolyó viszafejlődése látszék szót emelni. Igaz ezen két eset igen ritkán fordult elő, az észlelők nagyobb része tehát végre is abban állapodott meg, hogy a betegség egységes, még pedig rákból álló. Csak egyesek ragaszkodtak ahhoz, hogy a taplót közelebb viszonyba hozzák az idegszerü részekhez, sőt hogy azt egyenesen az i d e g e k túltengéseként fogják fel.

Itt természetesen csakis a boncztani vizsga bírhatott döntő erővel. Mert a roszindulatuság igen különféle szerkezeti elemekhez kötött és fontosabb az, mily foka van jelen, mintsem az, hogy absolut elkülönítsük a jó és rosszindu latuságot.

Ha tehát nem lehet többé kétséges, miszerint létezik valamely különös, viszonylag hasonszerü elemekből álló reczegnövedék, ezen kérdésnek klinikai jelentőségénél fogva egyelőre háttérbe kell szorulnia. Sőt inkább mindenekelőtt az döntendő el, váljon a növedék elemei csakugyan az idegszövetből indulnak-e ki. Az ily megkülönböztetés csak Müller Henriknek és utódainak szabatosabb vizsgálatai által tétetett lehetségessé. Én magam is már régebben utaltam a reczegnek térközi szövetére, melyben némelykor hájas átalakulás fordul elő. Mások sokkal messzebb mentek. Különösen Blettiga reczeg legnagyobb részét kötszövetnek tartá, és Max Schultz e, kinek legelőször sikerűit az agy köztiszövetével való finomabb hasonlatosságot kimutatni, a szemcse és szemcseközi-rétegnek legalább igen nagy részét kötszövetinek tekintő. Ezen vita még most sincs teljesen befejezve ; azonban nem átalom Schultzéval a tulajdonképi kötszöveti támrostokon kívül különösen a szemcseközi-rétegeket és a szemcserétegeknek bizonyos alkatrészeit térközi szövetnek tekinteni és ez utóbbi központi szervek neurogliájával párhuzamba állítani.

Ezen szövetből indulnak ki azon növedé kék, melyeket én a

reczeg gliomájának nevezek. Az igaz, hogy ebből némely más loboa ujképletek, valamint másféle növedékek is támadnak, melyeket at általam felvett beosztás szerint a husnövedékekhez kell soroznom,. De tartoznak a legtöbb szerző által velőstaplónak, agy taplónak sőt rákoknak nevezett, inkább nagysejtű növedékek. Ez utóbbit én helytelennek tartom; valódi rákok az én észleletem szerint is a legritkábban fordulnak elő a reczegen; a mi glioma, azt rendszerint bátran tarthatni husnövedéknek. De az okozza a legnagyobb nehézséget, hogy itt is vegyes alakok fordulnak elő. Láttam nővedékekét, melyek közvetlen átmenetet képeztek agliomából a sarkom á b a, ezt legvilágosabban tapasztaltam egy 3 éves gyermeknek G rae fe által kiirtott szemében. Az ily átmenet talán igen gyakori; legalább ezen föltevény leginkább látszik a lefolyás változatosságát megmagyarázni.

Ehhez járúl, hogy a reczeg gliomái és lobos újképletei közt nem létezik éles határvonal. Valamint minden túlképezési fejlődmény a körülmények szerint lobos és nemlobos lefolyást vehet, úgy itt is, A tapasztalat bizonyítja, hogy a „velőstapló“ kezdete nem ritkán szemlobbal esik össze. A glioma nevezet azon, pillanattól fogva, midőn az ujképlet még ha lobos is, csakhogy tartós jelleget és dagszerű alakot vesz fel, helyén van, feltéve természetesen, hogy hasonszerü elemek képezik azt. Genyes reczeglob. soha sem idézhet elő gliomát.

Már az említett példákból is kiderült, hogy a gliomaképződés helye meglehetősen typikus. A reczegnek belső, az üvegtest. felé legközelebb fekvő részei, melyek leginkább magukban foglalják a látideg szétterjedő nyalábjait, a gliomaképződésben, amint, látszik, kevéssé vagy csak késő vesznek részt. Az igaz itt is akadni térkőzi bujálkodásra, mely gyakorlati tekintetben nagyon fontos ; én itt az idegdombcsának agynövedékek jelenlétében való megdagadását értem, melyre Graefe Alb. figyelmeztetett első, és hol énSchweiggerrel a duzzanat okának a térközi szövet túlképzési bujálkodását ösmertük fel. Ez az agybeli és szemüri folyamat hasonlatossága miatt igen érdekes Graefe kizárólag az agy „húsnövedékeinél“ észlelte. Ezen esetek egyikében, mely megvan gyűjteményünkben, a hátsó lebenynek puha, igen vérdús, csaknem őkölnyi mekkoráságu, az oldalgyomrocsba hatoló gliomája van jelen* az elemek igen szép hálószerű berendezésével.

Azonban az eddigi észleletek szerint a bujálkodás a reczegen nem vezet tulajdonképi gliomaképződésre, hanem csak lobos duzzanatok fejlődésére. A glioma ellenkezőleg a reczegnek külső, az érhártya felé levő rétegeiből indul ki. Ebből magyarázhatni azon gyakran nyilvánított nézetet, mely szerint a „rák“ asreczeg és érhártya között fejlődik, vagy hogy csupán reczeg alatti izzadmányból áll.

A bujálkodó reczeg rendszerint korán válik le hig folyadék következtében az érhártyáról. A reczeg öblösen vagy csomósán nyomul az üvegtest felé, néha csak az idegdombcsával és a rovátkolt, tájékkal marad összefüggésben és igy a kisebbedet! üvegtest körül vastagfalu, mellfelé nyílt tölcsért képez. Önkényt érthető, hogy ez a szilárdabb túltengő tömörödött, vagy inkább rendes alkatrészeket foglalja magában, holott a töltséren kivül puha sarjadmányra akadni. Ezt néha a belső tömegről le lehet fejteni vagy öblíteni, úgy hogy a belső részek önálló, a külsők pedig csak rárakódott tömegként mutatkoznak.

Máskora reczeg az érhártyán marad, vagy evvel összenő. Vastagsága mindenesetre folyton öregbedik, az üvegtest tere mind szükebbé lesz, és a szem egész hátsó üre megtelik lassankint a növedékkel. A reczeg ennek folytán befelé megredősödik, úgy hogy egyes duzzanatai egymásra feküsznek. E mellett a szem hátsd térfogata és alakja csaknem változatlan maradhat.

Kendszerint nem betegszik meg az egész reczeg. A növedék bizonyos góczból indul ki, és részint az által, hogy ezen gócz belbujálkodás folytán nagyobbodik, részint hogy új góczok jelennek meg, gyarapszik. Innen van, hogy a képződmény, ha nagy, lebenyes külemű és a reczeg bizonyos részei később vastagabbak, mások vékonyabbak.

Ha a növedék még tovább fejlődik, akkor az egész szem megdagad, a lencse és a szivárványhártya nagyon megfeszül, a külső részek mindinkább belőveltetnek és megedényesednek, és. végre a növedék áttör. Ez a legközönségesebben mellfelé történik a szaruhártyán keresztül vagy ennek szélén, ritkábban a tűik-