Szemészet, 1867 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1867-12-15 / 6. szám
1 1 — 85 -— 86 -beli vérkeringés lassúsága valamint a köthártya alatti szövet savós átáztatása járul. Ezekben a szemtakár lényegesen nem különbözik más takhártyák takáros folyamatától, és csupán a szaruszövet sajátságos táplálási viszonya az, mi azon nagy veszélyt föltételezi, melylyel a takár a láterőt fenyegeti. Tudjuk, hogy a szaruhártya születés után tulaj donképeni edényekkel nem bir, és táplálása csak sajátságos, igen finom csatornarecze által eszközöltetik, mely az edényekből felvett tápnedvet a szöveten keresztül vezeti. Természetesen legcsekélyebb akadály is, mely az anyaedényekben előfordúl, megzavarhat oly gyöngéd alkatú nedvkeringést, s ezért igen érthető, hogy a köthártya edényeiben fellépő vérkeringés sebességének leszállítása, mint az a takárnál kétségkívül történik, közvetlenül veszélyezteti a szaru szövetének fennállását. Minél közelebb jő ezen állapot a pangáshoz, annál nagyobb a szaru veszélye, miért is ezen hártya csak ritkán menthető meg ott, a hol a köthártyábanivérkeringés tömeges beszűrődés által majdnem megsemmisittetik, mint azt a diphtheritikus köthártyalobnál tapasztaljuk. — Egy második káros befolyás, melyet a takár a szaruhártya táplálási viszályára gyakorol, a roppant feszülésben és nyomásban keresendő, mit a néha ijjesztő fokú feldagadás (chemosis) a szaru széle körül előidéz. — Végre még a váladék ernyesztő hatása is számba veendő, mely váladék, majdnem szüntelenül érintkezésben lévén a szaru fölhámjával, azt felemészti, mi által a lemeztelenített gyurma még ezen az utón is részletes vagy tökéletes pusztulásnak van kitéve. Bő tapasztalat tanítja, hogy a pokolkőétetés által mindazon javalatoknak megfelelünk, a melyek az elősorolt tünemények értelmezéséből folynak. A magyarázatot illetőleg a fenntemlitett elméletre utalva, itt csupán a gyakorlatban felmerülő kérdésekkel foglalkozunk. Ezek főképen az adagolás, az étetés ismételtése, valamint a segédeszközök körül forognak. Minél erősebb étető szert s minél terjedelmesebben alkalmazzuk azt, annál nagyobb, vastagabb s szilárdabb pörköt idézünk elő a köthártyán, s következéskép kell, hogy a reactiv folyamat szintén annál erélyesebben lépjen fel. Mondhatjuk átalában,'hogy két, némileg ellentétben álló tapasztalati elv vezethet minket ezen főjavalatra nézve. Az első az, hogy kisebb akadályok ellen csak kisebb, nagyobbak ellen nagyobb visszhatást kell, előidéznünk; be fogjuk t. i. érni 5 egész 10 szemernyi oldattal vagy is a leggyengébb vegyületű pokolkővel, hol a baj még nem érte el tetőpontját, hol a köthártya felülete még meglehetősen élénk piros, hol a szemhéj még könnyen kifordítható stb.; ellenkezőleg behatóan fogunk élni az étetőszerrel, illetőleg erősebb vegyületű vagy még tiszta pokolkővet is alkalmazni ott, hol a köthártya felülete sötét-piros, állhártyákkal fedett, a szemhéj daganata nagyobbszerű, úgy hogy az nehezen kifordítható stb. De itt könnyen összeütközünk a másik tapasztalati elvvel, mely úgy hangzik, hogy ne idézünk elő oly nagy visszhatást, mely a szövetek minősége folytán be nem következhetik, vagy más szavakkal: ne alkalmazzunk oly nagy ingert, hogy a keletkező visszhatás azt kiegyenlíteni képes ne legyen.*) Tapasztalati elvnek neveztem az imént mondott szabályt, mert számos szomorú példa arra tanít, hogy erélyes étetés a nagyfokú takár bizonyos eseteiben nem csak hogy nem segít, de a szaru elpusztulását még kétség kívül elő is mozdítja. Abból azt tanultuk, hogy a köthártyát az étetésre mintegy elő kell készíteni az által, hogy mielőtt az étetéshez fognánk, előbb más hathatós gyógymódokkal a helybeli vérkeringés fölelevenitesét eszközöljük. Ezen *) Több tünemény arra mutat, hogy itt szóba hozott inger és visszhatás fogalma jogosult. Emlékeztetjük a t. olvasót, hogy G o s s e 1 i n a takáros szemlobot borszesz befócskendésével gyógyitja. (L Szemészet 1866, 2 szám.) gyógymódok elseje a jéghideg alkalmazása, másodika pedig a köthártyának bemetszése; mindkettő párhuzamosan használtatik a pokolkővel (itt csupán a szemliéjköthártyának, mint a takár székhelyének bemetszéséről szólunk, nem a chemosis bemetszéséről, mely szintén hathatós eljárás, de a takárfolyamatra közvetlenül nem folyhat be). Ugyanazon tapasztalás eredménye az úgynevezett próbaétetés, mely abban áll, hogy előbb gyengébb étető szerrel és korlátolt helyen élünk, míg meggőződünk, hogy a köthártyában keletkezett visszhatás, mely gyorsabb vérkeringésben és savós kiizzadásban nyilvánul, a pörköt rövid idő alatt elválasztani képes. A pörk gyorsabb vagy lassúbb leválasztásában birjuk ezen oknál fogva legbiztosabb mértékét a köthártyában fennálló visszható erő megítélésének, egyszersmind útmutatásul szolgálván az az étetés ismételtetését illetőleg. Mert az előbb mondottakból önkényt érthető, hogy mindaddig uj étetésről nem lehet szó, míg az előbbi étetésszülte pörk tökéletesen el nem tűnt. Megjegyezendő, hogy a pörk gyorsabb leválását annak többszöri bemetszése által eszközölhetjük, miért is erősebb étetés után ezt soha sem kellene elmulasztani. Az eseteket, a melyekben bátran alkalmazhatjuk a pokolkő erélyes adagait, legjobban következőképen jellemezhetjük. A szemhéjak daganata már külsőleg igen feltűnő, néha a felső dobszerüen fel van puffadva, bőre sötét-piros, fényes, hőmérséke némileg fokozódott, érintésre puha és nem igen fájdalmas, miért is daczára a nagy daganatnak, némi ügyességgel, mindig kifordítható. A takáros geny elárasztja a szemhéjrést, s midőn a szemhéjakat egymástól eltávolítjuk, nagy csöppekbeu ürül ki, úgy hogy az arczon lefolyik. Ha szivacscsal vagy még czélszerűbben fecskendővel a szemhéjakat genytől megszabadítottuk, a köthártya duzzadtnak, mintegy finom szemcsésedéssel fedettnek mutatkozik, mely finom szemcsék között azonnal újra meg kezd gyűlni a geny, mi által a kisebbnagyobb fokban élénk piros szin fél perez múlva szürke árnyalattal vegyül. Ha hályog- vagy más domború késsel felületes metszéseket csinálunk, élénk vérzés áll be a túltengett szemcséstestből, mely langyos víz valamint a szemhéjak mozgatása által darab ideig fenntartható. Ellenben igen óvatosoknak kell lennünk az étető szerrel, vagy tökéletesen is mellőzzünk azt, a hol az ellenkező tulajdonokkal találkozunk, nevezetesen: ha a hőmérsék igen fokozott, a szemhéjak szilárd, kemény tapintatuak, ha érintetnek igen fájdalmasak, kifordításuk vagy lehetetlen, vagy igen nehéz ; ha a köthártya felülete sárgás, szalonnás, igen tömeges; ha bemetszésekre igen keveset vérzi k ; ha nem szivacsszerű duzzadtságot, hanem feltűnő merevséget mutat. A némely takárnál különösen újszülötteknél oly gyakran előforduló hártyás lerakodmányok, melyek a szemhéjak belső lapját bevonják, átalában nem változtatják a pokolkőpörk javalatát. Csak szükséges, hogy a köthártyafelület minőségéről tudomásunk legyen, mielőtt a gyógyszer adagolását meghatáráznók; miért is czélszerű, hogy a hártyát csipeszszel eltávolitusk. Minél pirosabb az alatta fekvő köthártya, minél élénkebben vérzik kezünk alatt, annál bátrabban szabad azt érintenünk. Minél szilárdabban függnek össze az álhártyák a köthártyával, úgy hogy csak nehezen és csak kis töredékekben húzhatók le, annál óvatasabban kell, hogy bánjunk. Az újszülöttek takára átalában szorosabb individuálizálsát kiván meg mint a felnőtteké, mert tagadhatlau, hogy számos eset az étető szer tökéletes mellőzése mellett csupa jéghideggel, valamint gondos tisztítás is által meggyógyítható. Ezen esetekben mindig óvakodnunk kell, hogy kelleténél többet ne tegyünk ; az óvatos próbaétetés itt leginkább helyén van. 6*
