Szemészet, 1865 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1865-02-12 / 2. szám

SZEMESZET.

Melléklet az „Orvosi Hetilap“ 7-clik számához. Hirschler Ignácz tudortól.

2-ik szítni.

Vasárnap, február 12-én.

1865.

Tartalom : A szemtükörreli vizsgálat II. Folyt. — Porozhártya-sérülés gyermekujj által. — Alkalmazkodási hiidés garatcroup után. — Pillaszőrt tartalmazó tömlő a szivárványhártyán. — Eláradt sebzési ütérdag a szemtekében. — Vegyesek.

A szemtükörreli vizsgálat.

II.

(Folytatás)

A kóros leletek taglalásába bocsátkozván, legczélszerübben kezdhetjük azt az úgynevezett nyomási váj u lattal (Druckexcavation), mely az üveghályognál soha sem hiányzik, s ennek egyik legjellemzetesebb tünete. A látideg dombosának ezen vájulata az által támad, hogy e nagy mértékben sajátságos, s még korántsem eléggé földerített üveghályogos körfolyamatnál a szemteke ürege nagyobb mérvben megtelvén, a tekének falazata feszültebbé lesz, mely feszültség a kevésbé ellentálló látidegre akképen hat, hogy a rostalemez összenyomatik, s hátfelé a tülkhártya mellső, sőt a baj nagyobb fokánál egészen a hátsó felülete színvonaláig szorittatik. — Az idegrostok, melyek a rosta lemezen át az ideghártya felé vonulnak, ezáltal oly vonszolást (Zerrung),szenvednek, s azonfelül az éles tülkhárcyászéi felé akkép nyomatnak, hogyr e helyen az idegréteg nagy mérvben megritkul. Ennek további következménye az idegvezetésnek félbenszakitása az agyvelő s reczeghártya között, végre pedig a reezeghártya elemeinek sorvadása.

Az üveghályogos látidegnek szemtükrözési képe oly meglepő és szembetűnő, hogy mindjárt a szemtükrözés legelső korszakában födöztetett föl. — Jäger E d u á r d ki, mint tudjuk, legelőször figyelmeztetett reá, csak abban tévedett, hogy a mélyedést domborodásnak tartotta. — Ezen hibába még ma is bele esik a kezdő, mert a vájult látidegnek megfordított képe valóban hólyagszer ü domborodást színlel, mely piszkos kékes szinü, s magát a korongot illetőleg majdnem edénynélküli. Nagyon jellemzetes az edényeknek menete a vájulat szélén, mely. mint mondottuk, a látideg szélével esik össze; az edények t. i. közvetlenül a látszólagos domborodás mellett tűnnek föl, s szembeötlő szegiethajlás alatt vonulnak a reczeghártya felületére.

Ha fönnálló képben vizsgálunk s szemünket fölváltva alkalmaztatjuk a látideg egyes részeire, akkor a vájulatnak éles szélét az érhártya színvonalán látjuk, a vájulatnak fenekén pedig a rostalemeznek sajátságos rajzát s világos színét. Ez utóbbit különösen a betegség későbbi szakaiban szemlélhetjük, a hol t. i. az idegréteg sorvadása következtében a rostalemez majdnem meztelennek látszik. — Azon gyakran több vonalnyi különbség, mely a vájulat szélének s fenekének színvonala között létezik, két oly tünetet von maga után, melyet a vizsgálatnál tekintetbe venni okvetlenül szükséges.

1. Fönnálló képben nem láthatjuk egyforma élességgel a mélyedésnek szélét és fenekét ugyanazon láttam eszközök segedelmével. Mert ha pl. egy rendes fénytöréssel biró szem

(emmetropicus) kellő élességgel látja a dombcsa szélét javító üveg nélkül (mivel az innét jövő sugarak egyközesen lépnek ki a szemből), akkor ugyanazon szem a vájulatnak hátrább fekvő fenekét, melyről a fénysugarak kissé összehajlón térnek ki a szemből, csak akkor láthatja ha gyönge homorú üveget veszünk segitségül, mely az összehajló sugarakat egyközesekké, azaz a rendes fénytörésű szem által fölfoghatókká teszi. — Ily módon a látidegnek színvonala különbségeiben még a csekélyebb fokú változásokat is felösmerhetjük. Ez az úgynevezett élettani, vagy veleszületett vájulatról is áll, a mely. mint már emlittetett, a kórostól az által különbözik, hogy amannál a vájulatnak széle soha sem esik össze a látideg szélével, hanem ettől befelé fekszik.

2. A vájult látidegnek, egy másik, még a kezdő által is könnyen fölfogható tünetét a megfordított képben láthatni. Ha t. i. egy a látideg szélén lévő edényt veszünk szemügyre, s a domborlencsét kissé oldalagosan mozdítjuk, akkor az edény sokkal nagyobb mérvben tér ki helyéből, mint a vájulat fenekének közelfekvő része, s ezért úgy látszik , mintha a vájulat széle annak közepe felé tolulna. E látközi félretolás (parallactische Verschiebung) onnét ered, hogy a megfordított képnek két ugyanazon tengelyén fekvő pontjai közül az fog a tárgylencse központjának elmozdításánál nagyobb elmozdulást mutatni, mely inkább mellfelé fekszik.

E két tünetnek gyakorlati becse sokkal csekélyebb a már kifejlett üveghályognál, mint annak első -szakaiban, mert a teljesen kivájult látidegnek szemtükrözési képéből, a mint ezt fájdalom a kellő orvosi segély elhanyagolása miatt naponta láthatjuk, még az egyes finomabb részletek tekintetbe vétele nélkül is, megrendítő bizonyossággal állapíthatjuk meg kórisménket. — De annál nagyobb gyakorlatot s szemtükrözési jártasságot igényel az üveghályognak első szaka, hogy a leselkedve jelentkező bajt már jó eleve biztosan felösmerhessük.

E tekintetben legtöbb becscsel bir az idegkorongon létező edények mintléte. — Mielőtt még a látidegnek azon hólyagos alakja, melyet a teljes vájulat kifejezéseképen ösmertünk meg, beállana, már jóval előbb mutatkozik a központi edények menetében egy sajátságos elferdülés, különösen pedig egy többékevésbé feltűnő szegiethajlás a szél felé, mely azon épen föllépő különbségnek köszöni léteiét, mely a látideg széle s közepének színvonala között létezik. Ily esetben rendesen az egyes edényt csak bizonyos pontig láthatni, a szél felé egészen eltűnik, s csak közvetlen a szél mellett lesz ismét láthatóvá.

E tünetnek, ha már eléggé kifejlett, felösmerése igen könnyű; első kezdetében pedig nagy haszonnal bir a domborlencsének imént említett oldalagos mozgatása kórisménk meghatározására.

2