Szemészet, 1865 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1865-05-08 / 5. szám
35 36 tetbe nem vennünk, sőt azt némileg meghatározni kötelességünk , ha ezen pontos modornál is új hibákba esni nem akarunk. A hályogos szemtől átalában a két gyertya helyzetének annál pontosabb fölfogását fogjuk követelni, minél kevésbé sűrű és tömeges a lencse homálya ; erről pedig a domborlencse általi oldalvilágitás, néha a szemtükörreli vizsgálat fog földerítést szolgáltatni. Legcsekélyebbek lesznek igényeink a fiatal- és férfikornak teljesen érett s még nem zsugorodott lágy kéreg hályogjainál; ellenben az öregkorbani kemény maghályognál pontosabb adatokat várhatunk az oldalasti láng fölfogása iránt, különösen ha a kéreg állomány nem egészen lágyult, mit gyakran tapasztalhatunk. Tüzetes fölfogást találandunk nyilván töpörödött hályogoknál, hol nagy hátsó csarnok létezik, s a mellső és hátsó tok között csak vékony lencseréteg van. Végre legpontosabb adatokat kell nyernünk a réteghályognál s a tok utóhályogjánál, hol kevésbé tüzetes fölfogás már szöveményekre fordítaná gyanúnkat. Hogy különben a két láng benyomásának egybeolvadását elkerüljem, én rendesen nem mindkét gyertyát szoktam magam kezelni, hanem az egyiket, t. i. az egyenesen szemtengely irányában tartandót, segédnek adom át, míg én a második gyertyát a beteg mögöl majd egyik, majd másik irányban előre tolom, azt majd fel-, majd eltüntetvén. Vagy pedig a második gyertyát a környezet valamely pontján fekete ellenzővel elfödöm, s ezt azután hirtelen eltávolítóm; ez által a gyertya pislogását el lehet kerülni. Ugyanezen eljárás használandó amblyopicus betegeknél, kiknek fényfelfogási tehetsége oly annyira csökkent, hogy gyertyalángnál kevésbé fényes tárgyak vizsgálatra nem hasz nálta thatnak. Azonban minél kevésbé csökkent a láterő, annál finomabb s élesb vizsgálati modorok veendők foganatba a láttér kipuhatolására. A kérdés azonban mindig ugyanaz marad, t. i. váljon a fényt érző és tova vezető készlet működik-e egész fölületi terjedelemben, mely ugyanis a reczeg fölszine által képviseltetik, vagy talán lehangolt-e egyik része, sőt egészen képtelen-e működésére. Mindig szemünk előtt kell azonban tartanunk azt, hogy a reczeg részei rendes állapotban is annál csekélyebb megkülönböztetési tehetséggel bírnak, minél távolabbra esnek a központtól; a láttér vizsgálatánál tehát a környi tájaktól többet nem kell követelnünk, mint a mennyit azok élettani mivoltunknál fogva teljesíteni képesek. Ezen elvből kiindulva s bő tapasztalattól vezéreltetve, állíthatom, hogy egyszerű vizsgálat a két mutatóujjal, melynek egyike a láttengely irányában tartatik, a másik pedig környileg mozdittatik, teljesen elégséges arra, hogy nemcsak a láttér tökéletes hézagjait, hanem a csak csökkent érző erejű helyeket is minden esetben kipuhatoljuk. Azon távolság, melyben a láttér kiterjedése és mivolta a vázolt modor szerint vizsgáltassék, átalában azon körülménytől függ? hogy mily tisztaságban látja a szem a Úttengelyben tartott ujjat; ezen táv tehát nagyfokú rövidlátásnál igen csekély leend. Erre nézve azonban megjegyzendő, hogy igen kis távra tett vizsgálatnál a láttérnek fölfelé való kiterjedését hibásan kisebbnek vélhetnék, ha a sugarak beesését akadályozó felső szemhéjat számba venni elfelednék. Kisebb fokú rövid látásnál, s még középfokú láterőnél, átalában a legtöbb esetben legczélszerübb, a vizsgálatot 1%—2' távolnyira tenni. Magától értetődik, hogy nagyfokú rövidlátásnál is meg lehet tartani e távolságot, ha a vizsgálandó szemet az illető homorú üveggel ellátjuk. Bármily egyszerű is ezen vizsgálatmód, mégis a gyakorlatban csak hamar meg lehet győződni, hogy az eleinte sok kevésbé mívelt betegeinknél, mesterembereknél s parasztoknál, különösen pedig ezen osztályú nőknél, s végre gyermekeknél átalában nagy nehézségekkel jár. A nehézség abban áll, hogy a betegek Úttengelyüket rendszabásunk ellen azonnal az oldalvást föltűnő ujjra szögzik, mihelyt kérdezzük, váljon látják-e ezen második ujjat. Nem értik meg mindjárt, hogy lehet valalamit látnunk, anélkül hogy ránéznénk. Mihelyt azonban ezen lehetőségről meggyőződtek, azonnal egészen kielégitőleg viszik végbe a kísérletet. Azért már régóta szokásom, míveltebb betegeknél is, beteg szemük Úttörőnek vizsgálata előtt, az ép szemen mintegy oktató elővizsgálatot tartani, mi azonkívül képesíti őket, a környi látélesség csökkenését a beteg szemen még fokozatos különbségeiben is megítélni. Az ép szemen tett ezen elővizsgálatból ugyanis a beteg megtudja: 1. hogy az oldalasti ujjat láthatja, anélkül hogy rá pillantson; 2. hogy ezen környi ujjat sohasem lehet äoly jól látni, mint a Úttengelyben levőt, vagyis a rögzített ujjat; 3. hogy a nem rögzitett ujjnak felfogása az ép szemben annál gyöngébb lesz, minél inkább távozik környileg a láttér központjától. Miután ily módon a beteget a fönnforgó vizsgálat iránt földerítettem, áttérek a beteg szem látterének vizsgálatára, de azon kettős óvatossággal, hogy először is a két ujjat számokkal megnevezem — a rögzitett ujj az 1-ső, a környi a 2-dik, mi már a két kéz szükséges fölváltakozása miatt ajánlandó —; másodszor pedig, hogy a környi ujjal szüntelenül kis hajlító mozgásokat teszek, míg az 1-sö számú ujj mindig nyugodtan maradt. Noha ezen modor átalában elégséges a kórh atárzat meg állapítására, mégis pontos észlelet, különösen pedig a kórfolya mat haladásának tüzetes ellenőrzése érdekében majdnem elkerülhetlenül szükséges, a láttér mértékeit a jövő számára rögzíteni, s úgy szólva a betegnek alanyi észleleteit tárgyiiagositani. Mindkét czélt graphicus módon következőkép lehet legbiztosabban elérni. A beteg vizsgálandó szemével (a másik természetesen be van kötve) egy fekete táblának krétával élesen megjelölt központjára tekint; a tábla 1 '/^ -nyi távolba s az arczsikkal párhuzamosan helyeztetik. Most a tábla szélén kezdve hegyezett krétadarabot bármely irányban addig mozdítunk a központ-felé, mig a szem meglátja. Ezen pont a krétával megjelöltetik. Ezen eljárás a legkülönbözőbb irányban ismételtetvén, mindenütt megjegyeztetik azon pont, a hol az észrevevés kezdődik. Ha végre minden pontok vonalok által egyesittetnek, majdnem tüzetes képét bírjuk a láttér kiterjedése és alakjának. Ezen minta természetesen annál pontosabb lesz, minél több pontot puhatoltunk ki s jegyeztünk meg a nevezett módon mint a láttér határpontjait; a legtöbb esetben 8 ily ponttal be lehet elégedni. Az ilykép rajzban tárgyilagositott láttért valóban szemlélhetjük, mérhetjük, sőt fontos esetekben a tábláni rajzot jövő vizsgálat számára el lehet tenni, mely czélra egy iv fekete papirost is lehet használni. Különben ezen rajzolati modor különösen a láttér azon rendellenességeire alkalmas, melyek nem annyira a láttér korlátoltsága és szűkítésének, hanem hézagok s hiányoknak nevezhetők. Itt a tünetek sokkal szembeszököbben mutatkoznak,
