Szemészet, 1864 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1864-12-09 / 12. szám
9] 92 szeme előtt, s kinzó fejfájdalmakról panaszkodott a homlok táján. A láttér vizsgálatánál a reczehártya külső s alsó része kevésbé érzékenynek mutatkozott; a szemtükör pedig , hevesen föllépett nagy kiterjedésű reczgleválást mutatott. Kóresetem további lefolyását rövideden fogom előadni, bár az sok tekintetben nagyon érdekesnek látszik. Megkisérlettem ugyanis a friss savós izzadmányoknál használtatni szokott részint hüsitö lobellenes, részint pedig a fölszivódást elősegítő szereket; egyszersmind a bőrt izgató, elvonó szereket is alkalmazván; de minden látható siker nélkül. — Különben a beteg nem sokára egészen elmaradt, nem tudom azért-e, mivel a szülők előtt kijelentett aggodalmaim ezektől talán akkép értelmeztettek , hogy a fölgyógyuáshoz semmi remény nincs, vagy mivel csakugyan oly kétségbeejtők voltak szavaim ; elég, hogy a beteget többé nem láttam. Fél év múlva történetesen a beteg atyjával találkozom, s nagy meglepetésemre hallom, hogy a gyermek egészen helyre van állítva. Magamhoz hozattam a fiút, s a reczegleválást csakugyan többé nem találtam; mind a szemtükörreli vizsgálat, mind a szemmüködések tekintetbe vétele biztosan tanusiták, hogy a reczegleválás egészen meggyógyult. A láterő nem volt ugyan oly éles, mint a másik szemen, de közép-nyomtatást elég folyékonyan olvashatott. Itt tehát azon ritka esettel volt dolgunk, hol jelentékeny reczegleválás egészen meggyógyult, s pedig nem mindjárt a leválás keletkezése után, hanem csak 6—8 héttel későbben. Azon föltételek, melyek között a reczeg az érhártyára oda illesztődhetett, bizonyára csakis a betegség későbbi szakában nagyon élénk ímszivódási tevékenységben keresendők ; s ezt az alkalmazott izgató kenőcsök (többet nem tudhattam meg a gyógykezelésről) talán elősegítették. De a mi ez esetben figyelmünket leköti, nem az, hogy a leválás miképen gyógyult, hanem miképen keletkezett. Természetes, hogy ily váratlanul föllépett reczegleválásnál G r a e f e fölebb említett észleléseire azonnal gondoltam, de közelebbi vizsgálat után be kelle vallanom, hogy e kóresetem nem nyújt elég biztos adatokat arra, hogy azt Graefe azon nézetével, melyszerint heges összehúzódások a tülkhártyán oly veszélyes következményekkel járnak, összkapcsolatba hozhattam volna. Leginkább szólt ellene a tülkhártyas e b helye, mert nem az egyenlítő szomszédságában volt, hanem közvetlenül a szaruhártya széle mellett, azaz oly helyen, a hová a reczehártya már nem terjed. Azonfelül a seb kiterjedése nagyon csekély volt, a hegedés gyorsan folyt le, s annak létrejötte után nagyon csekély mélyedésen kívül jelentékenyebb bevonása a sebszéleknek nem volt észrevehető. Épen oly kevéssé lehetett a reczegleválást azon állomány hiánynyal összeköttetésbe hozni, melyet az üvegtest szenvedett. Igaz ugyan, hogy a seb szélei között üvegtest-állomány volt jelen, s hogy ennélfogva a zonula Zinnii, ha csak kis helyen is elrepedt, mindazonáltal a tekének lágyságát nagyobbrészt a csarnokvíz kifolyásától lehetett származtatni, mert hiszen a nyomkötés alkalmazása mellett a csarnok hamar megtelt, s a teke rendszeres összeállását csakhamar ismét visszanyerte. Ha tehát már akkor is legnagyobb valószínűséggel ki lehetett zárni a reczegleválásnak függését a tülkhártyahegtől, annál biztosabban lehetett ezt tenni a leválás teljes gyógyulása után, mert ha ez az által jön létre, hogy a reczeg összehuzódó heg által vonatik előre, akkor a gyógyulásnak létrejötte a lehetetlenségek közé tartozik. Mivel tehát sem tülkhártya-heg, sem a reczeg mögött netalán jelenlevő vérömleny nem okozták a leválást, mivel végre az üvegtestben oly nagyságú kérges homályosodások (Schwarten) sem léteztek, melyeknek összehúzódása a reczehártyát előre vonhatta volna, nem marad más hátra, mint azon nézethez folyamodni, hogy a szemtekének konok izgatottsága az első hetekben az érhártya edényeiben folytonos vérbőséget szított, mely a később föllépett savós izzadmány legközelebbi okának tekintendő. Ez esetben tehát a reczegleválások leggyakrabban előforduló nemeinek egyikével volt dolgunk, de közvetett okára nézve a közönséges esetektől nagyon különbözik, mivel tülkhártyaseb folytán lépett föl. Azon tanúságot meríthetjük azonban ez esetből, hogy hasonló sértéseknél (főleg pedig az uveaszervezetét érő szurási sebeknél) az eleinte még legkedvezőbbnek tetsző gyógyfolyamat daczára is nagyon óvatosaknak kell lennünk a végleges kimenetel előleges meghatározása tekintetében. Másrészt ellenben meggyőződhetünk arról, hogy a vérbőség és savós izzadmány által okozott reczegleválások korántsem tartoznak azon bajok sorába, melyek minden körülmények között gyógyithatlanok. Amaurosis mindkét szemen, — strychninum nitrieum bőr alá toeskendése, — teljes gyógyulás. S a e m a n n tr. Königsbergböl a „Deutsche Klinik“ 1864- diki évfolyamának 44. számában egy esetet közöl, mely kedvező kimenetelére és gyógyjavalataira nézve nagyon hasonlít, Frémineau azon esetéhez, mely „Schimdt’s Jahrbücher“ 1863-iki évfolyamának 11-ik számában közöltetett. Saemann kóresetét rövid kivonatban, itt közöljük. Egy erős és izmos testalkatú, 80 éves öreg ember, ki mindakkoráig, gyakori orrvérzéseit kivéve, legjobb egészségnek örvendett, ez évi junius 7-én, esti 7 órakor kertbeni sétálása alkalmával hirtelen azt veszi észre, hogy látása, elhomályosul. Egy órával későbben mit sem látott már. „Éji sötétség“ terült el szemei előtt. Arcza piros, ütere teljes s kevéssé gyorsított volt; látái közép nagyságúak. Az említett orrvérzések már 9 hó óta egészen elmaradtak. — Még azon nap 8 obonnyi érvágás, jégborogatások, s senna csudasóval alkalmaztattak. — Másnap a beteg egészen jól érezte magát; hanem láttehetsége még mindig egészen hiányzott, csak az ablak irányában látott gyönge fényecsillámot; látái atropin becsöppentésére csak keveset tágultak. A szemtükör az idegdombcsát s a reczegedényeket rendszerieknek mutatta , s átalán csak nemleges eredményt adott, mely ugyanaz maradt a betegség további folyamatában. A belső gyógyszerelés folytatása, s hat nadály a homloktájra rendeltetett. Junius 12—17-ig a beteg állapota nem változott. 18-án alkalmazta Saemann az első beföcskendést , és pedig 1 40 szemerrel (12 cseppet vett egy szemer légsavas strychnint tartalmazó 1 obonnyi oldatból). A beteg az ablaknak átellenében ült, s két perez elmúltával fölkiáltott: „Istenem ! mint érzem magamat! mintha egyszerre mindent jobban látnék! Igen, látom a templom tornyait, a zöld fákat, igen, még a mozgó leveleket is látom “ A beteg a szeme elé tartott nagyobb tárgyakat csakugyan felösmerte, az ablak világosága azonban szemeit kápráztatta. Másnap a láttehetség ismét kevéssé csökkent; a beföcskendés újjolag alkalmaztatott, s közvetlen hatása ugyanaz volt. A beföcskendések ezentúl egy vagy több napi időközökben rendszeresen növekedő adagban, ‘/go, l/i4—Va0 szemerig alkalmaztattak. Julius 25-én az eddig folytonosan haladó javulás megállapodottnak mutatkozott, látereje anynyira növekedett, hogy már — kártyázni tudott. Julius 3-án szokásos 8) szemüvegével Jäger mintáinak 18-ik számát olvasta. Lassankint annyira vitte, hogy 2-őt bajosan ugyan, de 4-et folyékonyan olvasott. Mialatt a bőralatti beföcskendések alkalmaztattak, minden más gyógyszer félre tétetett. Az egyes beföcskendése-
