Szekszárdi Vasárnap, 2019 (29. évfolyam, 1-44. szám)
2019-12-15 / 44. szám
r SZEKSZÁRDI V4SARNAP 2019. december 15. Jótékony célt szolgált a Kodály hangverseny Naszladi Judit karnagy ötlete nyomán immár húsz éve szervezi a Szekszárdi Gárdonyi Zoltán Református Együttes a „Magyar Kórusok Napja" hangversenyt Kodály Zoltán születésnapjára emlékezve. A jubileum alkalomra református énekkarokat hívtak meg. A házigazda Gárdonyi Kórus műsorában Georg Friedrich Händel, Kodály Zoltán, Josh Groban, Tillai Aurél és Georg Philipp Telemann válogatott alkotásai hangzottak el. Szólót énekelt Tillai Csilla, Árki Inez és Varga Tiborné. Közreműködött Lozsányi Tamás orgonaművész és a pécsi Eozin Vonósnégyes {Deák Márta, Morvay Ágnes, Murin Jaroszlav, Janzsó Ildikó). Áhítatra készülve Kodály gyűjtötte népdalokat énekelt Kovács Fanni, a Garay Gimnázium 12. A osztályos diákja. Az igehirdetés szolgálatát Lemle Zoltán Csokonai Vitéz Mihály Alkotói-díjas református lelkipásztor végezte. A Szekszárdi Gárdonyi Zoltán Református Együttes alapítója többek között arról szólt, hogy a krisztusi szeretet az emberiség jövője és az áldott karácsony záloga. A vendégek közül elsőként a Zalaegerszegi Református Kórus lépett dobogóra. Előadásukban Claude Goudimel, illetve Osváth Viktor zsoltár- és dicséret feldolgozásai mellett Bach kantáta részlet is megszólalt, de Kodály Zoltán „Miatyánk” című kórusművét is előadták. Orgonán közreműködött Kiss Szabolcs, vezényelt Varga Annamária. A hangverseny egyik meghitt pillanata volt a Szekszárdi Ifjúsági Fúvószenekar fellépése. A Kovács Zsolt dirigálta együttes a szekszárdi fúvószene atyja, Véghelyi Miklós tanár úr születésének 100. évfordulóján Ivor Bosanko „Share my yoke” alkotását játszotta. Szólót játszott Kovács-Szabó Áron, a Garay gimnázium 12. D osztályos diákja. A hangverseny zárásaként a pápai Séllyei István Énekkar mutatkozott be. A protestáns egyházzenét képviselő Gárdonyi Zsolt alkotásai mellett Vörös Boglárka és Kodály Zoltán műveit is hallgatta a közönség. A karnagy, Parola Csaba saját szerzeményével örvendeztette meg a hallgatóságot. A koncert zárásaként a református énekkarok közös előadásában „Az Isten visz majd tovább” kezdetű evangelizációs ének hangzott el Naszladi Judit vezényletével. A jótékony célú hangverseny - melynek moderátora Orbán György előadóművész volt - bevétele a Vakok és Gyengénlátók Tolna Megyei Egyesületének eszközbeszerzését támogatta. SZV Szekszárd (ahol élünk): lassú gyarapodás 1849 után Szekszárd 19-20. századi gyarapodását alapvetően a természet, a mezőgazdasági „profil", az itt élő társadalmi rétegek és főként a közlekedés-földrajzi adottságok határozták meg. Erről beszélt dr. Csekő Ernő, a soproni levéltár szekszárdi származású főlevéltárosa az Illyés Gyula Megyei Könyvtárban. A kutató a „Szekszárd, ahol élünk” című kötetből azt általa írt fejezetet, vagyis az 1849 és 1919 közötti időszakot mutatta be december 5-én. Csekő Ernő elmondta, az 1848-49-es forradalom előtt gyarapodó település fejlődése részben megrekedt. Egyfelől a Habsburg restauráció okán, másrészt mert az Európában végbement ipari, technológiai változást nem tudta követni. Szekszárdot elkerülték a jelentős közlekedési útvonalak - a vasúthálózat csak 1883-ban érintette egyetlen szárnyvonallal -, mezőgazdasági berendezkedését tekintve ipart sem lehetett kiépíteni, piacközpontúsága pedig sokáig nem volt számottevő. Szekszárd 1849 előtt uradalmi joghatás alá tartozó mezővárosnak minősült. Ez a Bachkorszakban megváltozott: egységes, bécsi irányítású jogi szervezet telepedett a városra. Megszűnt az úriszék, az uradalmaknak csupán az iskolák fenntartásában volt „szavuk”. A céhrendszer is megmaradt, de a céhen kívüli egyéb iparosok szabadabban folytathatták gazdasági tevékenységüket. A jobbágyok az 1860-as évekig pereskedtek a legelőért, rétekért a nagybirtokosokkal. Akárcsak a szőlőért: csak 1858-ban 1500 szőlősgazda fizetett területük megváltásáért. A dualizmusban aztán a vármegyék újra autonómiát kaptak {1871), s lassan Szekszárdon is megindult az intézményesülés. A település központja 1910-re már városias formát öltött, az emberek többsége azonban még zsindelyes tetejű vályogházakban élt. A századfordulón aztán gyönyörű színházat terveztek a városba - ami végül nem épült meg -, a Széchenyi utcában „kinőttek” a polgári házak, könyvtár és kártyaszoba is várta a lakosságot - az utóbbiba többen jártak... A városnak lett közfürdője és mozija is, bank és múzeum, gimnázium és zsinagóga is épült. A Csörge tónál strandot alakítottak ki, a Gemencben új kikötő létesült. Az Augusz háztól a kórházig kockakövekkel tették szilárd burkolatúvá a főutcát, s az országban az elsők között kezdődött a villamosítás. A fejlesztéseknek azonban ára is volt, amelyet a város nagyrészt hitelből fedezett. Az országosan egységesített tisztviselői fizetések adókban a parasztgazdákat terhelték. Az óriási elégedetlenségben a gazdák el akarták érni: az 1905-ben az elsők közt rendezett tanácsú várossá emelt Szekszárdot minősítsék vissza nagyközséggé, így kerülve el a pótadót”. Gy.L.
