Szekszárdi Vasárnap, 2016 (26. évfolyam, 1-46. szám)
2016-01-31 / 4. szám
6 SZEKSZÁRDI VASARNAP 2016. január 31. Igaz-szép családi mese a Léleképítőn A Léleképítő sorozat évadnyitó előadásán egy életút fölvázolásával hiteles példát kaphattunk arról, hogyan őrizzük meg önmagunkat, értékrendünket a ránk zúduló manipulativ hatásoktól akkor (is), ha valamiben a világ legjobbjai vagyunk. A meghívott előadó, dr. Kovács Antal - a barcelonai olimpia óta Atom Anti - a magyar cselgáncssport egyetlen ötkarikás bajnoka, a sport- és a közélet megnyerőén szerény figurája. A Paksi Atomerőmű Zrt. kommunikációs igazgatója nem egyedül érkezett a Garay gimnáziumban tartott estére: magával hozta a még aktív kajakost, a páros és négyes hajókban világbajnoki címig jutó Boros Gergelyt, aki 32 évesen a riói olimpiai részvételért küzd. Annak ellenére, hogy csábították már külföldre és más hazai egyesületekhez is, Antihoz hasonlóan Gergő is ragaszkodik a paksi szülőföldhöz. Számára evidencia, hogy csak az ASE színeiben versenyez, és noha edzőtáborok és versenyek okán sok időt tölt távol a családjától, Paks jelenti számára az otthont, a nyugodt hátteret. Az olimpiai aranyhoz vezető út- Egyáltalán nem számítottam esélyesnek, így tulajdonképpen csoda történt a barcelonai tatamin: délután háromnegyed ötkor még senki voltam, este tíz után pedig olimpiai bajnok - kezdte előadását dr. Kovács Antal. - Én kihoztam magamból, amit lehet, de ez csak egy tényező voltam ebben az egész országot megmozgató sikerben. Ha nincs Hangyási László edző, aki egy szemüveges, vékony, önbizalom hiányos fiúból néhány év alatt érett versenyzőt faragott, ha nem térképezi fel az ellenfeleimet, ha nem az ASE színeiben sportolok, akkor könnyen lehet, ki sem jutottam volna az olimpiára. Meggyőződésem, hogy abban az olimpiai mezőnyben nem én voltam a legjobb 95 kilós dzsúdós. Egy év múlva, amikor Kanadában világbajnokságot nyertem, már elhittem, hogy én vagyok az egyik legjobb. Mégis, arra vagyok a legbüszkébb, hogy Barcelona után húsz éven át, egészen pályafutásom végéig ott tudtam maradni a világ élvonalában, amit több Világkupa-győzelem és féltucat világ- és Európa-bajnoki érmes helyezés fémjelez. Az otthonról hozott pluszok- Meggyőződésem, hogy a gyakran a fájdalomküszöböt elérő edzésmunka folyamatos elvégzéséhez nem lettem volna felvértezve, ha nem kapom meg ehhez otthon, a szerény, dolgos munkáscsaládban a kellő „muníciót”. Például az iskolák utáni, talicskás kerti munkákkal - folytatta az olimpiai bajnok, majd egy világversenyen készült képet mutatott. - Szalagszakadással kellett küzdenem, nagy fájdalommal. Tudtam, hogy csak a földharcban, egy leszorítással lehet esélyem. Nos, ha ezt a kezet nem edzi meg a metszőolló, amit apám idejekorán a kezembe adott, s amit a szőlőben és a gyümölcsösben a „tűrésküszöbön” csattogtattam, akkor nem rendelkezem azzal a szorítóerővel, ami ilyen és ehhez hasonló helyzetekben segítségemre volt a pályafutásom során. A sportkarrieren túlmutató boldogság A folytatásban a családi fényképalbumba engedett bepillantást Kovács Antal, felvillant jó néhány barát képe is, s az egészet egy Paksról készült légifelvétel foglalta keretbe.- Az olimpiai aranyérmet a többi medállal együtt a vitrinemben őrzöm, de nem ez az igazi boldogságforrás az életemben, hanem ők, akiket a képeken láthatnak - kommentálta a fotókat a bajnok. - És az, hogy képes voltam 34 évesen felhagyni az élsporttal, és szép lassan megvalósítani a tervemet, hogy 40 éves koromra a hivatásom mellett a szűkebb család legyen az első. Én vihessem reggel az óvodába és iskolába a gyerekeket, és legyen időm a lefekvés előtt a napi dolgokról beszélgetni. No és az igaz barátok, a barátság ápolása is nagyon kell a lelkemnek. Sikerei csúcsán meghívták Japánba, a cselgáncs őshazájába, ahol olyan rangos kitüntetést vehetett át, amit előtte és utána még senki Közép-Kelet Európából. Csábították mesés ajánlatokkal Brazíliába, és más országokba, de egy percig sem volt kérdés számára, hogy maradjon. Mint ahogy nevelőegyesületét sem hagyta el egy jobb ajánlatért.- Még évtizedek múltával is fáj, hogy édesapám nem érhette meg a sportkarrierem kezdetét, s így az olimpiai győzelmemet sem. A barcelonai mámor első másodperceiben csak vele voltam, s aztán fent, a dobogó tetején is. A magyar televízió sajnos nem készített felvételt az eredményhirdetésről, de apám emléke miatt sikerült beszereznem. Igaz, még nem volt erőm visszanézni... B. Gy.
