Szekszárdi Vasárnap, 2015 (25. évfolyam, 1-44. szám)
2015-05-24 / 19. szám
2015. május 24. 7 ^ SZEKSZÁRDI VASARNAP Tájkép, portré, csendélet Kilencedik stációjához érkezett az Alkotók Baráti Körének egy évre tervezett bemutató sorozata. Ebben a hónapban is új anyaggal jelentkeztek a művészek - Acélosné Solymár Magdolna, Biszák László, E.Nagy Mária, Horváth János, Hucker Ferenc, Keller Joli, Rell Kata, Rühl Gizella, Stekly Zsuzsa és Zsíros Ari - a Szekszárdi I. Béla Gimnázium Kollégiumi Galériájában. A kiállítás május végéig látogatható. ígéretünkhöz híven ebben a hónapban is bemutatkozik egy művész a baráti kör tagjai közül. A hónap embere: Horváth János. 1957-ben születtem Szekszár- don és azóta Sióagárdon élek. Itt jártam általános iskolába. 1974 évig villanyszerelői, majd érettségi után 1980-ban autószerelő szakmát szereztem. Gyermekkorom óta szerettem rajzolni, a természetben sétálni és fotózni. Szüleim mások előtt meg is szokták jegyezni: „balkezes a gyerek, mégis milyen szépen rajzol”. 1976-ban egy kis bizonyítási vággyal a szívemben kezdtem hozzá a festéshez. Először akvarell képpel kezdtem, később a faluban élő Kövesdi Miska bácsihoz mentem tanácsért, aki mint Sióagárd festője, a falu szokásait és népviseletét örökítette meg olajképein. Tőle tudtam meg, hogy milyen festékeket és eszközöket használ egy olajkép elkészítéséhez. Ebben az időben kaptam ajándékba két könyvet, a Nap szerelmesét és az Aranyecsetet, mely Munkácsy Mihály életéről szól. Ezen könyvek elolvasása után még nagyobb lendülettel kezdtem a festéshez. Kezdetben sokat másoltam, főleg tájképeket és portrékat. Lassan megfogalmazódtak bennem saját témáim és elmaradtak a másolások. Témáim között tájképek, portrék és csendéletek egyaránt szerepelnek. Az 1990. évtől hobbiként kezdtem foglalkozni a kertészettel, mely gyorsan túlnőtte magát, egy 2000 négyezetméteres virágkertészet lett belőle, igazi családi vállalkozássá alakult. A munkából kivette részét a feleségem, két gyermekünk és a nagyszülők is. Ez az a szakma, mely szinte egész évi állandó tevékenységet igényel, ezért mindkét hobbimat időhiány miatt nem tudtam folytatni, s emiatt nyolc évet kihagytam az aktív festészetből. 1999. év januárjától újra kezdtem festeni, Hucker Ferenc volt katonatársam biztatására, aki szabad idejét szintén a festészetnek szenteli. Tagja lettem az ART 999 Tolna megyei Egyesületnek, és a tolnai BÁRKA Művészeti Szalonnak. 1986. évtől vettem részt egyéni és csoportos kiállításokon. A festés még megmaradt hobbinak és próbálok egyre több időt fordítani rá. Nagyon szeretek festeni és úgy érzem, még sok téma vár rám, melyet ki akarok próbálni. Az elmúlt évek alatt sok festővel baráti kapcsolat alakult ki. Szervezünk közös kiállításokat, és ha tehetem, táborokban is részt veszek, ahol a jó hangulat mellett sokat tanulunk egymástól. Horváth János Husek-Horváth Edit: Májusi eső A nő állt az ajtóban, és figyelte a gyülekező viharfelhőket. A fedetlen veranda fabútorai miatt aggódott, melyet minden ilyen alkalommal le kellett cipelnie a védett kapubeállóba, hogy az eső kárt ne tegyen bennük. Amennyire szépek voltak a kerti karszékek a színben harmonizáló szivacspárnákkal, annyi fejfájást okoztak, mert hát a bolondos áprilisi időjárás és a kiadós májusi esők gyakori kapkodásra késztették. A felhők most is rohamosan közeledtek, egy-egy esőcsepp a fejére hullott, mintegy jelezvén, nincs már túl sok ideje. Lepakolt hát mindent, az abroszt precízen összehajtogatta, a hatalmas faasztalt ferdén megdöntötte, s mint aki jól felkészült mindenre, bevonult a házba. Ott még sötétebb volt, pedig déltájt járt az idő, állt az ajtóban, s nézte a kövér cseppek- ben egyre erőteljesebben verdeső esőt. A kertnek jó - gondolta -, de ez a fedetlen terasz az állandó esőzésekkel elég idegesítő. Folyton futni, rohanni, hogy el ne ázzon minden. Vehettek volna persze műanyag kerti garnitúrát is, azzal nem lenne ennyi baj, de az asszony ragaszkodott a szépen megmunkált, cseresznyeszínűre pácolt fenyőbútorokhoz. Mindenben szerette a szépet, a természetes anyagokat, s hiába olvasta a karosszékek alján feltüntetett vásárlói tájékoztatót: „Óvjuk az időjárás viszontagságaitól, az erős napsütéstől, esővíztől!” - első látásra beleszeretett. Úgy gondolta, a teraszt előbb-utóbb úgy is befedik - öt éve húzódott már, de csak azért, mert egyik megoldás sem tetszett neki, úgy döntött, ha jön az eső, inkább cipekedik. Általában is csupa szép, ám többnyire haszontalan dologgal vette körül magát, ha bármiben választania kellett, minden más érvet háttérbe szorított a mindenek fölött álló szempont: a szépség. Most, hogy az eső igazán rákezdett, visszahúzódott különös benti világába. Nem szerette a nappali sötétséget, nyomasztó, sötét gondolatai támadtak tőle, ilyenkor erősebben érezte, milyen nagyon egyedül van a tágas, szépen berendezett házban. Tizenegy éve, mióta elvesztette a munkáját, gyakran esett meg vele, hogy csak úgy, céltalanul tengett-lengett a lakásban, semmihez se volt kedve. Éppen csak ötven múlt, amikor megszüntették a munkahelyét, s mivel - rokkantnyugdíjasként, szerződéssel dolgozott - búcsúzni kényszerült, mert racionalizálás címén azt összevonták egy másikkal. Eleinte egész jól viselte, mert ha jött a nyár, az egész olyan volt, mintha csak beköszöntött volna a várva várt vakáció. Csakhogy mindig eljött a szeptember is, meg a hosszúra nyúlt tél is, s a feleslegesség érzése eluralta a hangulatát. Bezárkózott a lakásba, alig-alig mozdult ki, csendes szomorúsággal várta a tavaszt, a napsütést, kertjének virágba borulását, hátha az majd segít. Benti világa - ott is csupa szép holmi: a falakon festmények, régi családi fotók, a polcokon szobrok, régiségek garmadája, melyek élete során gyűltek köré. Minden darabhoz ragaszkodott, s most, hogy kint szakadt az eső, végighordozta rajtuk a tekintetét. Különös érzése támadt, mintha kedvelt tárgyai is eltávolodtak volna tőle, mintha nem jelentenének semmit. Az volt az érzése, ha egy teljesen üres lakásban álldogálna, se lenne sokkal magányosabb, mint ebben a pillanatban. Az eső kezdett csendesedni, a nyitott ajtón át bámult kifelé. A kerti pázsit élénk zöldre váltott, a tátikabokrok valósággal szétdőltek a verdeső eső erejétől, a szél a loncot is alaposan megcibálta. A téglafalra kúszó borostyánok itt-ott eleresztették kapaszkodó karmaikat, lefolytak, mint a vízesés. Az okozott kár ellenére mindenfelől jó szagú, friss illat áradt az áporodott szobába, ahol csak várt, várt, hogy elálljon az eső. Nagyokat szippantott a jóízű, felfrissült földszagú levegőből, s a nagy levegővételek hatalmas sóhajokban végződtek. A vonuló felhők mögött előtűnt végre a szikrázó napsütés. Amint elállt, már szaladt is ki, letörölgette az asztalon gyöngyöző esőcseppeket, s fogta az abroszt, gondosan visszahelyezte. Ment, egyenként felhordta a kényelmes karszékeket, minden újra a helyére került. Miután mindent szépen elrendezett, lehuppant az egyik fotelbe, s hosszan a fénybe tartotta az arcát. Hm... A májusi eső aranyat ér! - villant át agyán a jól ismert közhely. Hát még a májusi napfény! Milyen melegen cirógat.
