Szekszárdi Vasárnap, 2015 (25. évfolyam, 1-44. szám)
2015-01-18 / 1. szám
^ SZEKSZÁRDI VAS4RXAP 2015. január 18. Hetvenkét éve érte a máig feldolgozhatatlan doni trauma Magyarországot. Az 1943 január 12-én megindított szovjet offenzívával kezdetét vette a 2. magyar hadsereg pusztulásával végződő ütközet a Don-kanyarban. A mínusz 30 fokos hidegben az urivi hídfőből támadásba lendült a jelentős technikai és létszámfölényben lévő 40. szovjet hadsereg. Az elsöprő erejű roham rövid időn belül áttörte a frontvonalat és öt nap alatt a teljes 2. magyar hadsereg felbomlott. A magyar csapatoknak | ezután a németek visszavonulá- 3 sát kellett biztosítaniuk, akiktől a viszont sem utánpótlást, sem ö felszerelést nem kaptak. El- 2 borzasztó jelenetek játszódtak le a fagyos orosz sztyeppén: a németek megtiltották az utak használatát, amelyeken egységeik vonultak vissza, sőt még azt is, hogy a magyar bakák éjszaka a kíméletlen, közel mínusz 40 fokos fagy elől a házakba húzódjanak. A visszavonuló honvédek tömegesen fagytak halálra a rettenetes téli időben. Ez volt a magyar történelem legnagyobb katonai veresége, emberélet és haditechnika szempontjából egyaránt. A doni áttörésre és azt követő borzalmakra emlékeztek hétfőn délelőtt Szekszárdon, az első világháborús emlékműnél. A rendezvényen Ács Rezső polgármester felhívta a figyelmet arra: „a 200 ezer fős 2. magyar hadseregből mindössze 85 ezer katona tért haza. Meggyötörve és életük végéig kísértve a háború borzalmas emlékei által - és hallgattak. Nem beszéltek, mert nem beszélhettek. A doni tragédia, mint megannyi más, tabutéma volt.” Szekszárd polgármestere hangsúlyozta: „Ma a 72 évvel ezelőtti áldozatokra emlékezünk, akik életük árán lettek hősök. Hősök, akikkel együtt elvesztek a remények, az álmok, a meg nem született gyermekek. De emlékezünk az itthon maradottakra is, akik hiába vártak haza apát, férjet, fiút, testvért, rokont. Ők is áldozatok. Emlékezzünk és emlékeztessünk ma rájuk, a doni ütközetben eltiport, megfagyott, éhen halt vagy élete végéig sebeket hordozó áldozatokra. Nem felejtjük őket, tovább élnek ők mindenkori honfitársaik szívében.” A polgármesteri beszédet követően Sülé Viktória szavalta el Gacsályi József Decemberi elégia című versét, majd Bacsmai László esperes-plébános mondott imát az elhunytak üdvéért. A megemlékezés végén a város és a honvéd hagyományőrző egyesület képviselői helyezték el koszorúikat, a város középiskolásai pedig az emlékezés virágait az első világháborús emlékmű talapzatán. -fl -
