Szekszárdi Vasárnap, 2014 (24. évfolyam, 1-46. szám)
2014-11-02 / 40. szám
2014. november 2. SZEKSZÁRDI VASÁRNAP ...és megint nem jön senki - pedig lenne miért Egy elbujdokolt, ódon szemüveg a komódfiókban. Egy ottfelejtett teásbögre... A naptárban ritkuló sorok, semmivé vált feljegyzések, nehézkes, tömör írásnyom az utolsó oldalakon... Tűzhelyen letakart, régmúlt pogácsák illata. Porcelán cukorszóró a falon. Egy félig kilátszó könyvjelző a lapok között, egy félbehagyott Karády-dal az öreg lejátszóban... Egy sötét, vaskos bútor a tavaszi, redőny-rejtette szobában. Egy vitrin, egy százéves, finoman megmunkált nagymamás porcelánszobor... Egy búcsúcsók, egy rohanás vissza még egyszer a spájzba... Még egy ajándék, ruha, zsebpénz... Egy könnycsepp a búcsúnál, még egy „vigyázzatok magatokra...”. Egy végtelenné olvadt intés a kocsiból a foltozott utca végén... Bandukolás a soha véget nem érő járdákon... Egy vigyázz, nézz körül... Egy féltés, egy értés, egy megértés emléke. Egy kérés, egy kérdés: egy biztató, huncut mosolyú, tapasztalattal teli válasz. Egy boldog napfényes nyári délután a Du- na-parton az Öregek lépteivel. Mesék régmúlt idők zsémbes, de csupaszív nénikéiről, érdes tenyerű, bélyeggyűjtő múlt századi nagybátyákról, bérmakeresztszülőkről. Egy látogatás az unokákkal a százéves rokonok magas plafonú, rejtélyes, mégis bensőséges szobáiban... Üzletelés a piacon, vén haverok avítt anekdotázása. Egy paradicsom, egy paprika, halak az ütött-kopott hálós szatyorban. Egy dinnye. Amolyan valódi ízű, felszeletelve a családnak. Egy rossz hír. Lassuló léptek. Bezárkózás. Egy ráncos kéz a kórházi ágy vasán. Egy utolsó jó tanács az itt maradóknak... Egy futó mosoly... Egy üres fekhely, egy papucs... Egy csokor virág az őszi szélben. Egy kitépett gaz. És csend. És miértek. És jönnek a mementóhoz az addig ritkán, vagy soha-látogatók. És megint nem jön senki. Pedig lenne miért. És főleg kihez. Ázik a fejfa a levélkavarta ködben. Ázik, s közben bokor nő a síron, fájdalmat takaró bokrok a szívekben. Emlékezzünk hát. Megérdemlik. Kell ez * nekünk, nekik. Még ha olykor végtelenül « fájó is. Gy.L. Mai útját már megtette a nap. Dolgavégzett, hajlott hátú nénikék és fiatalabb fehérnép a kapu felé lépked, de félfordulattal elégedetten visszanéznek még, majd becsapódik utánuk a nehéz vaskapu. Deres hajú, lógó bajszú öregember botorkál még a parcella dombjai között. Beleolvas egy-egy sírfeliratba, sokszor megemeli napszítta kalapját, mialól kiröppen egy-egy köszöntésféle, de inkább az elporladt- nak kijáró tisztelet. Néha csak szemeire bízza a kötelesség teljesítését. Óvatosan lépked, nehogy megbotoljon valamely halmon. Nyugatra fordul, s gyorsabb léptekre vált: csak a szeme mondja, jövök, Mama. Megérkezik a kissé horpadozott, de virágos sírdombhoz. Kalapját szorosan a kezében tartva méregeti a domb szélét-hosszát, hogy maradt-e hely számára is? Némán egy szál rozmaringot tesz a Mama fejfájára. Körülnéz még mindig szótalan, s már begyakorlott módon leül egy fűcsomóra, hátát a fenyőfa törzsének támasztva. Hunyorgó szemmel még egyszer az éppen lenyugvó napba néz, nagy sóhaja borzol egyet bajuszán, szemhéja egészen lecsukódik, s elhaló hangon, megfáradtán mormolja: - Jó lesz lent, a szép is, a rossz is egyszer véget ér. Németh Gábor
