Szekszárdi Vasárnap, 2014 (24. évfolyam, 1-46. szám)
2014-10-19 / 38. szám
2014. október 19. ^ SZEKSZÁRDI VASAKNAP Likpince, borkötő, látópohár- és hasonlóan fontos múltbéli dolgaink A Szekszárdot karéjba ölelő szőlő- és borgazdaságok szép pincéi, tanyái a szorgalmas munka és a hozzáértés megannyi bizonyítékai. Látványuk feledteti a pár száz évvel korábbiak azon igyekezetét, hogy úgy építsenek pincét: senki rá ne találjon. A sok háborúskodás miatt rejteni kellett a gabonát, a szalonnát, a lisztet - na és a bort. Erre volt jó alkalmatosság a verem. A pinceásók más formához is értettek. Nem csoda, hogy ragadványnév lett belőle, ők kapták a Pinceásó János vagy Pista nevet. Keresett mesterségnek számított tehát, de még inkább a pincevágóké. Nagyon tudták, hogyan kell a rejtett pincék falát kivágva hozzájutni az áhított borhoz. A hadakkal együtt vonultak, csata idején felderítői voltak a legyőzhető karikafáknak, azaz a hordóknak. Ha a pincében tekergő atyánkfiái sikerrel jártak, a szomjas hadnép vígan pihente ki a csata fáradalmait. Nemcsak a bornak járt pince - sokat mesélt erről Takács Sándor (1860-1932) történetíró akadémikus -, hanem minden féltett éteknek. így aztán volt káposztáspince, lisztespince, de még serespince is. Ezek már különálló építmények: a verem oldalát kőből vagy sövényfalból készítették, deszkával takarták és befödték náddal. Jobb módúaknak kijárt a borházas lyukpince. A dombok, hegyek oldalába vájt üregek, barlangok torkát - bejáratát - jól megerősítették. Ilyen pincesorról írt egy Szekszárdon átutazó bécsi diplomata is (1772). Sárközben megénekelték: „A pilisi likpincének, ritkának van teteje. / De jó bor, igen jó bor van benne, A babámmal ittam benne...” Ma is életnek hívják sok helyen a búzát. A szalmás élet rejtekhelye ugyancsak a verem vagy pince volt. Igazán biztonságos helyet a veremnek gyakorta a templomban találtak, ott rejtették el a kenyérnek valót. A levegőtlen verem sem bizonyult mindig jó rejtekhelynek. Az időjárás-változást megsínylette minden termény, a boroshordók is, amin csak a hordókötők tudtak segíteni, vesszőből font kötelékkel. Borkötőknek is hívták őket, szükség volt rájuk a hordófalhasító, a fenékhasító hordócsinálók mellett. Mesterségük ugyanazt jelentette, mint a ma ismertebb pintér, kádár vagy bodnár szavunk. A famunkákhoz sokan értők paraszti világában születtek a hordókészítés rokonágai; a csobolyás, a kádas, a csöbrös, a kupás, a dézsás mesterségek is. Amikor még vasabroncsot nem csináltak, mást kellett kitalálni. Dongát hasogattak, azok közé gyékényfüvet tettek szigetelő anyagnak, kötéllel összeszorították és kötővesszővel átkötözték; kész a karikafa, azaz a hordó. A bort megitták vagy eladták hordóstól, az így készült karikafa kitartott a következő szüretig. Időnkénti megkötésük a borkötők dolga volt. Ha sürgőssé vált a vérző hordók kötése, nagy becsülete lett a borkötő mestereknek, egyik pincéből futottak a másikba, menteni a nedűt. Elvárták tőlük az állandó készenlétet. Ha hívásra késve mentek, fizethették az elfolyt bor miatti kárt. Hajdan sok falu hordódongákkal és kötővesszővel fizette adóját földesurának. Nemigen akadt bornemissza borkötő, mesterségükkel járt az erős fogyasztás. Hajdan is számos kelléke volt a szőlőművelésnek és borkészítésnek. Kellett metsző- és szőlőszedő olló, gyertyatartó, háromszáz éve a kacor még városunk címerébe is felkerült. Ezeken kívül majdnem minden fából készült. Bocska, borprés, cseber, gázlókád létrával, puttony, sajtár, szűrőhordó, tőtike és akófa - ez utóbbival a hordók nagyságát mérték. Az Eszter- bauer, a Főglein és a Gyimóthy családok 1880-as években készült hagyatéki leltárában 80, 100, 140 hl űrtartalomnyi hordó szerepel, ezek többnyire 10 akós, nagyjából 5 hl nagyságúak voltak. A szekszárdi pintér egy hónap alatt 80 ezer liter űrtartalomnyi, tehát 150 db ilyen hordót készített. Sok volt a bor, pénz helyett is fizettek vele, és persze itták, kínálták bármely alkalomkor. Fogyott háborúskodás idején és békében, örömben és bánatban, ünnepkor és munkás napokon, jeles családi eseménykor és - ahogy Takács Sándor írja - amikor valaki a hóhér madzagán adá a lelkét az Úristen markába -, a halál árnyékában is. Jó borral port lehetett nyerni és rövidebb utat az igazsághoz. Sok levéltári írásban olvasni a hivatalos ügyekben eljáró küldöttségek borszámláiról. Borivó szokásunk védelmében szólva, okolhatjuk az iható kút- és csapvíz előtti időkben még betegségeket okozó rossz vizet: hát persze, hogy eleink az egészségüket óvták a borral! Akkor kezdődött a baj, amikor mindez duhajkodásnak számító muzsikával és tánccal párosult. Például lakodalomban tombolák járták az ördög malmát. Bormámoros állapotban bizony jutott szidalom királynak, bírónak, szomszédnak, asszonynak is. Nem egyszer pör lett a dologból, pár havi tömlöc járt a huncut szavakért, káromkodásért. Tilos lett a tánc, a muzsika és vigalom vasár- és ünnepnap, aki elkövette, annak „hegedűje a farán törettessék össze. Többször pedig ne cselekedje!” A magyar ember megtanulta, hogy lányát, lovát és - szólt a mondás - borát másra nem bízhatja. Néhány mesterséghez időben ki kellett tanulni a borivás módját. A borbírák tudta nélkül nem verték csapra a kari- kafácskát. Látópoharat küldtek a bírónak is, aki tudósa volt a kóstolásnak és megmondója a bor árának; mennyiért mérhetik pintjét korcsmában, pincében. A bordézsmálók kifinomult ízléssel ítélték meg, hogy mit ér a kapásbor, szegénybor, prímabor, vagy ürmös, mennyi jár belőle a hazának adóba. Garay János is nagyon köszönte egyik barátja küldeményét (1846): A szegszár- di bor, hallom, csakugyan dicső lett... Ürmösödet orvosom itta meg, s nem győzte magasztalni... Dézsmáláshoz is kellett szakértő - törkölylátó és kádszúró -, hogy nincs-e valami csalafintaság a kádban, pl. törköly alá rejtett szőlő. Aki kapálta, úgy okoskodott; jobb, ha neki marad a több, leleményben nem volt hiány. Egyed Antal írta (1829): „Szőlőhegyekkel igen is megvagyon rakva ez a Vármegye... Szekszárdon terem a leghíresebb bor.” Másutt így folytatja: „A lakosoknak kedves mulatsága a korosokra nézve ab- bul áll, hogy vasárnap és innep napokon a délutáni isteni szolgálat után többen egy társoság- ban a szőlőhegyekre kimenvén, a vélük kivitt eledel mellett bo- rozgatnak, és dalyolnak...” Móricz Zsigmond is szép emléket őrzött látogatásáról (1933): „A szekszárdi vörös óbor a világ legelső bora... Nagy dolog, ha én bort dicsérek, mert a saját szőlőmet is kivágtam... Azért, mert nem a Baktán volt... Az én szőlőmben olyan bort szűrtünk, hogy aki egyszer megvette a boromat, az nekem többet nem köszönt... De Szekszárdon a szőlőt fenn kell tartani, mert ez barátokat szerez itthon a hazában s az egész világon.” Mostanra beértek Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Szemere Bertalan, de talán a magyar bortermelők lelki alkatáról író Szekfü Gyula intelmei is. Nagy tudással készülnek a híres szekszárdi borok. Ahogy Babits írta róla: „Ó pinceszáj, illatos kripta! így leng e bús présház felett a Feltámadás drága titka.” Kaczián János
