Szekszárdi Vasárnap, 2014 (24. évfolyam, 1-46. szám)
2014-04-27 / 15. szám
2014. április 27. , SZEKSZÁRDI VASARMAP Az egykor vérzivataros magyar-szerb viszony volt terítéken a Léleképítőn Hogy miként lehet a magyarságot egykor sújtó rácjárások történetét léleképítésre átfordítani, kiváló példa volt Délvidéki S. Attila történész (jobb alsó fotónkon) szekszárdi előadása április 14-én, a Garay Gimnázium dísztermében. A dr. Tóth Csaba Attila által szervezett Léleképítő előadássorozat aktuális eseményén a „nehéz" témakör kapcsán döbbenetes esetekre derült fény. Amint arra a történész rávilágított, a rác elnevezéssel a szerbeket illették a 1390-91-ben két Zsigmond-kori oklevél is ír arról, hogy hatalmas területen irtották ki a magyarságot a szer- bek: így pusztult el és soha nem is épült újjá például a szerémségi Eng városa. A soron következő rácjárás 1514-ben történt a Dózsa-féle parasztfelkelés keretében, Siljanovics István despota vezetésével; de arról is kevesen tudnak, hogy 1526-ban nemcsak a mohácsi csata zajlott, hanem 400 ezer magyar lemészárlása is a Délvidéken. A csata után a török-rác csapatok a Duna-Ti- sza mentét végigpusztítva vonultak magyarok: a szerb kifejezést Trianon „küszöbén” erőltették a magyarságra, csakúgy, mint a román vagy a szlovák elnevezést. Amint arra kitért, a rácjárások legfőbb célja az őslakosság lemészárlása volt a csecsemőtől az aggastyánig. Története valahol a 13-14. században indult, amikor a nemzeti gondolkodás elkezdett megmutatkozni a szerb területeken. Ekkoriban a rác ortodox papok országgyarapításra tüzelték a híveket. Nagy Lajos király uralkodása alatt Dusán István cár balkáni hódításokat indított, s az eredetileg bolgár- és magyarlakta Nándorfehérvárra is be-betört. Habár ezeket Lajos király rendre visszaverte, egy idő után a nándorfehérvári végek bolgár lakossága rácra cserélődött, és ez több évszázadra előrevetítette a magyar-szerb viszonyt. Amint azt a kutató kifejtette, vüágosan látszik, hogy a törökök Balkánon való megjelenésének a rácság teljes mértékben haszonélvezője volt, az 1389-es oszmán térhódítás következtében a háborúpárti rácok szövetségre léptek a törökökkel. Ez a hozzáállás az oszmán birodalomnak is kapóra jött, hiszen, miután felért a Dunáig, ugródeszkaként használhatta Európa irányában a szerb területeket. Budáig. A Bácska teljesen kipusztult, a szultáni seregek elvonulta után pedig balkáni rác rablómartalócok telepedtek meg a területen, akiknek a leigá- zott lakosság kiirtása, levadászása volt feladata - idézte a kutatások eredményeit Délvidéki S. Attila. Politikai értelemben a magyarországi hódoltságban a megszálló török seregek 90%-a rác volt, sőt, a hivatalnoki réteg, még gyakran a budai pasa is rác származású volt; szerbül levelezett Európával, mint például Szoko- li (Szokolovics) Mehmed pasa. A források arról is írnak, hogy a 15. század végén Buda és Pest lakossága bosnyák, rác volt, s Baranya, Tolna is szerb többségűnek számított. A 17. század végére a rác egyház valamennyi szomszédos területét önkényesen szerbnek kiáltotta ki, így Magyarország közepe is „Szerbiává” vált. 1689-ben a török-rác érdekszövetségből a szerbek Csernovic Arzén ipeki pátriárka vezetésével átvándoroltak német oldalra. A vallási vezető Dusán cárra hivatkozva azzal győzködte a Habsburg vezetést, adják át a szer- beknek a Balatonig, valamint Budá- ig(!) húzódó területeket, mindemellett azon volt, hogy áttelepítse e részekre Szerbia legősibb vidékeiről a rácokat. 1704-től a kuruc háborúk során azonban a szerbeket Baranyából és Tolnából is kiüldözték. Pécsett ekkoriban hol a rácok szítottak viszályt, hol pedig a kuruc magyarok üldözték ki a szerbeket. A 18. században svábokat, franciákat telepítettek a Délvidékre, amely időszakban a rácság jó része az orosz cár csábítására egy pillanat alatt elvándorolt, s így óriási területek maradtak lakatlanul. Ezeket aztán elkezdte benépesíteni a munkakereső magyar lakosság. 1848. júliusában a szakadár Györgye Sztratimirovics vezetésével ismét rácjárás zajlott, melynek során Szenttamáson, Magyarkanizsán, Bácsföldváron (korábban Tiszaföldvár), valamint az A történész a tiszaföldvári esetre is kitért, ahol egy Csonthalom nevű, 10 méter magas, 50 méter széles domb rejti a mai napig az ott elföldelt áldozatokat. 1849-ben Perczel Mór szabadságharcos seregei vetettek véget a vérengzéseknek, amelyeket az áruló Bechtold Fülöp parancsnok szított azzal, hogy Tiszaföldvárt átengedte az ellenséges szerbeknek. A perczeli fellépést megelőzve rácok százezerszámra menekültek el Szabadkától Bajmokig. Ekkor Kossuth Lajos komoly feladatként tűzte ki célul a Délvidék magyarsággal való megerősítését... S hogy miért válhat léleképítővé mégis e sokakat megrázó előadás, arra a történész a következőképpen reagált: annak ellenére, hogya 17-18. századig 1849 februárjában, Zentán történtekkel együtt összesen több tízezres nagyságban lehet tudni áldozatokról. Utóbbi helyszínen három hétig kínozták a 15 ezres magyar lakosságot, s úgy gyújtották fel a katolikus templomot, hogy 800 lány tartózkodott annak falai között... például a Tisza-mentén vagy Bácskában nem volt magyar ember, a terület a 19. századra mégis visszamagya- rosodott. Délvidéki S. Attila előadása végén a következőképpen fogalmazott: aki tisztába kerül a múlttal, acélosabb magyar ember lehet. Gy. L.
