Szekszárdi Vasárnap, 2012 (22. évfolyam, 1-47. szám)
2012-01-22 / 3. szám
* SZEKSZÁRDI VASÁRNAP MÚLTIDÉZŐ 2012. január 22. „Oly távol, messze vagy, hazám...” Szárnykürttel a Don-kanyarban (II. rész) Betegsége miatt nem tudott részt venni a doni áttörés évfordulója alkalmából tartott szekszárdi megemlékezésen, s mikor a túlélők jelentkezését szorgalmazó újsághirdetésünkre reagálva telefonon felhívott, először szabadkozott is: Ő is ott volt ugyan a Donnál, de nem fegyveres harcosként, hanem mint katonazenész. Talán meg is róják majd azért, hogy épp ő beszél azokról a véráztatta időkről, mikor oly sokan voltak, akiket az első vonalba küldtek, megjárták a lövészárkokat, tankokkal, ágyúkkal kellett szembenézniük, elestek vagy megfagytak az orosz sztyeppén. Ő egy csodálatos véletlen folytán életben maradt, épp az áttörést követő napon szállt le itthon a szabadságos vonatról. amikor kiürítettek a németek egy orosz falut, akkor nekünk kellett visszakísérnünk az embereket akár tíz kilométerre is. Azt mondták a németek, hogy ha valamelyik megáll, és nem akar továbbmenni, tessék fejbe lőni. Dehogy’ csináltuk mi meg! Sok öreget ott hagytunk az árok szélén, magyaráztuk a társainak, hogy próbáljanak neki segíteni, de persze nem tudtunk oroszul Itthon, a fűtött szoba békéjében nem is tudjuk elképzelni, min mehettek keresztül magyar fiaink orosz földön, ahova maguktól sosem mentek volna. Nem lehetett könnyű felvidítani őket még pihenőben sem.- Vidám, pattogós darabokat játszottunk nekik, indulókat, operettrészleteket. De nem nagyon érdekelte őket, fáradtak és elgyötörtek voltak, hazavágytak. A mi ezreddobosunk, azaz karnagyunk egyébként Tölgyesi Tibor volt, sírjánál orosz földön ő az, aki elöl megy a tambúrbottal De rengeteg zenekar volt ám kint a fronton, abban a hatalmas országban.- Mit tudtak az itthoniakról vagy a háború állásáról?- Semmit az égvilágon. Nem volt rádió vagy újság csak szóban jöttek a rémhírek. Annyi azért mindig kiszivárgott, hogy megint egy csomó magyar meg német katona meghalt. A posta kifelé nagyon rosszul jött, volt, amikor egy egész köteg levelet kaptunk meg egyszerre, vagy meg se kaptuk némelyiket Egyszer aztán az ifjú szárnykürtös arról kapott hírt kicsi párjától, hogy az asszonyka várandós. Nagy örömére hamarosan szabadságot kapott, és elindulhatott haza. Több hétbe telt mire hazaért, január 13-án szállt le a vonatról éppen egy nappal azután, hogy a Donnál megtörtént a tragikus ütközet, melynek következtében a 208 ezer fős 2. magyar hadsereg legnagyobb része rövid idő alatt megsemmisült. Jaszenovics Géza már nem mehetett vissza Oroszországba, de a háború még nem ért véget, és egyre közeledett Magyar- országhoz. 1945 márciusában a 18. honvéd gyalogezred az oroszok közeledtével nyugat felé elhagyta a várost, és Marcaliban telepedtek le, ahova - az oroszok Szekszárdid érkezése elől - felesége kisfiával együtt utánamenekült. Onnan április elején lovas kocsikon Ausztriába mentek tovább. Egy faluban házaknál helyezték el őket, ott érték meg május 9-ét- A főtérre tereltek minket. Jött egy angol dzsip, s a katona bejelentette: vége a háborúnak, fogságba estünk. Június 18-án egy Weissenstein nevű faluban kellett jelentkeznünk, s ott egy nagy fenyves erdő szélén kellett szállást csinálnunk magunknak. Négy tábor vök, A, B, C és D, s mi a katonazenekar játszottuk mindig a misét mindegyikben. 1945. október elején végre megkezdődött a hazaszállítás, de mi a legvégére maradtunk, mert minden katonavonatot nekünk kellett zenével elbúcsúztatnunk. A bajtársaink integettek, nekünk meg fájt a szívünk, hogy még maradnunk kell így csak 1945. október9én érkeztünk haza. Jaszenovics Géza és Mátrai Mária legendásan nagy szerelméből ezután szűkített még három újabb gyermek, s a békeidőben induk el a férj olyan szép zenei pályafutása, amelynek végállomása a Szekszárd Big Band vök De ez már egy másik történet. Cser Ildikó Zenészőrség a ribalcsinói télben Jaszenovics Gézát 1942. június 11-én, 21 éves fiatalemberként vagoníroz- tákbe, hogy a 2. magyar hadsereg 18. honvéd gyalogezrede mintegy hetven- Feljegyzéseivel ma tagú katonazenekarának egyik tagjaként útnak induljon Oroszországba. Azzal a feladattal, hogy a frontvonalhoz közel, a harcoló alakulatok mögött néhány kilométernyire letáborozzanak, s elszórakoztassák azokat, akiket sérülésük miatt vagy pihenni hátravezényeltek. Az 1932-ben Rétságon született, 1932 őszén szüleivel és testvéreivel Szekszárdid került fiú édesapja tisztviselő vök, de kiváló zongoraművész is, így a kis Géza hamar megismerkedett a muzsikával Tetszett neki a levente zenekar játéka, különösen a szárny- kürt nevű hangszer. Amikor 1936-ban Szekszárdra került a 18. honvéd gyalogezred és megalakult a katonazenekar, olyan nagy hatással volt rá a játékuk, hogy addig könyörgött a szüleinek, míg ott hagyhatta az iskolát és ka- tonazenész-növendéknek állhatott. így kerük később zenészként a háborúba. Egy darabig vonattal vitték, majd leszállították őket, és gyalog kellett folytatniuk útjukat Oroszországon át a metsző hidegben. Erre így emlékszik vissza:- Rengeteget gyalogoltunk, és mindig fáradtabb és fáradtabb vök a nép, úgy meg voltunk terhelve. A hátunkon a hátizsák, benne a tartalék ruha, csajka, kés, villa, kanál tisztálkodási szerek. Összetekerve a köpeny, jobb vállun- kon a hosszú puska, a másikon meg cipeltük a hangszerünket is tokostól A nehéz fémsisak is a hátunkon volt, ami a lövedékektől védi az ember fejét. A lábunkon bakancsot viseltünk, de akkoriban nem volt zokni, csak kapca, azaz egy rongy, ami mindig összegyűrődött, és rondán feltörte az ember lábát. Nem tudtuk kimosni, büdös volt, embertelen dolgok voltak ott. Mint ahogy maga a háború is embertelen. Állandóan levegőben lógott a halál Sokszor ötvenesével húztak át a fejünk felett a repülők, mentek bombázni, talán éppen Magyarországra... Míg hallgatom őt, elképzelem azokat a tízen-huszonéves fiatalembereket idegen földön, fázva, tán betegen vagy épp fájdalmakkal küzdve, távol a biztonságos családi fészektől, és saját húszéves fiamra gondotok. Sírás fojtogat- Nem szoktak félni odakint?- Dehogynem. Mindenki félti az életét. Éjjel-nappal hallottuk a surrogást, ahogy a házak fölött mentek el a lövedékek. A repülők, a Ráták rendszerint éjjel jöttek. Riasztó, félelmetes hangjuk volt, rettegésben tartották a lakosságot. Kétnaponta jöttek, sosem tudtuk, hogy épp fognak-e bombázni vagy nem. Volt az oroszoknak egy trükkjük is. Egy-cgy terület felett négy ponton - talán ejtőernyőre akasztva - hatalmas lángoló fénycsóvákat engedtek le. Sztálin-lámpáknak mondták ezeket, bevilágították az egész várost, és így föntről a fényben ki tudták válogatni, hogy melyik épületet bombázzák. A mi szállásunkon is bomba érte az egyik házat, nem volt húsz méterre se a mienktől A légnyomás betörte a mi ablakunkat is, de nálunk senki se sérült meg. A másikban az egyik szerencsétlen repeszt kapott, és ott halt meg. A kollégái ástak neki egy sírt és eltemették. Keserű világ volt ez. Hogy mi lett a többiekkel, miután én hazajöttem, nem tudom. Azóta se hallottam róluk semmit.- Fegyvert fogniuk sosem kellett?- Harcolni minket nem vittek, de Egy magyar katona
