Szekszárdi Vasárnap, 2012 (22. évfolyam, 1-47. szám)
2012-01-08 / 1. szám
2012. január 8. ÉRDEKLI? BEMUTATJUK! SZEKSZÁRDI VASÁRNAP A megpróbáltatások megedzik az embert F. Kováts Éva: „A három legfontosabb dolog az életben: egészség, hivatás, szerető társ” Ünnepi számunk előtti hétvégi beszélgetésünkkor dr. Horváthné Papp Ibolya tanárnő, a PTE IGYK adjunktusa úgy fogalmazott, hogy F. Kováts Éva újságírót és férjét, Fodor Tibort nagyon becsüli. A mozgásában korlátozott Ádám fiuk az I. Béla Gimnáziumba járt, amikor ő ott tanított. A szülők hozták, kísérték, segítették, s ők ezt a nehéz helyzetet a legnagyobb természetességgel kezelték, ami a diákok számára is követendő volt. Most Évát faggatom...- Nyilván fedeződve beszélgetünk, hiszen kollégák vagyunk, több éven át együtt dolgoztunk a megyei lapnál- Az lenne csak furcsa, ha magázód- nánk.- Annak idején többen is „irigyeltük” magabiztosságodat Tetszett, ahogyan reagáltál a különböző szituációkra, vagy amilyen természetességgel viselted csinos, különleges ruháidat Ilyennek születtél, vagy alakítottad magad?- Ezen eddig nem gondolkodtam, de úgy gondolom, alapból vagyok ilyen, nincs bennem modorosság vagy felvett manír. Sőt, annyira nincs, hogy avélemé- nyem általában kiül az arcomra Sajnos.- Köszönöm, hogy vállaltad ezt a nem hétköznapi, ám igen fontos beszélgetést, amin legtöbbünknek érdemes eltűnődnie, s mondandódat megszívlelnie. Mesélj a kezdetekről!- Nagy boldogságot okozott mindkettőnknek, amikor hét év reménykedés után végre áldott állapotba kerültem, majd megszületett kisfiúnk, Ádám, igaz, a vártnál valamivel korábban. Koraszülött volt, de azt mondták, nincs gond, minden reflexe épp. Azért mi a szokásosnál többször mutattuk meg orvosnak, aki mindent rendben talált. Amikor észrevettem, hogy a lábizmai a normálisnál kötöttebbek, újból szakemberekhez fordultunk. Végre beutaltak bennünket Budapestre, a gyermekneurológiára. Ekkor már hét hónapos volt a fiunk, föl is vetették, hogy miért ilyen későn fordultunk hozzájuk, három hónapos kor alatt elkezdve eredményesebbek lettek volna a kezelések...- Ezzel elkezdődött Ádámka és a szülők tortúrája. (Bocsi az Ádámka miatt, de bennem még a régi idők kisfiúja él, holott mára igen jóképű, szuper modorú fiatalemberré érett)- Naponta ötször kellett tornáztatni, háromóránként, fél óra hosszat. Minden részletre nem térek ki, de gondolhatod, a lelkünket - különösen a férjemét, mert én könnyebben dolgoztam fel ezt a helyzetet, mint ő mennyire megviselték a megpróbáltatások, átérezve Ádám fájdalmait, küzdeni akarását. Hatalmas erő volt benne, mintha érezte, tudta volna, hogy a harc egy részét neki kell vállalnia. Ez főként a Pető-intézeti időre vonatkozik, ahol megtanították járni és úszni, amire izmainak karbantartása érdekében nagy szüksége van. Hétközben az intézetben volt, de a hétvégekre mindig hazahoztuk. A munkánk mellett ez komoly szervezést igényelt csakúgy, mint később az iskolába, uszodába, gyógytornára fuvarozása. Az ilyen helyzetet csak családi összefogással lehet megoldani. A férjem oroszlánrészt vállalt ebben éppúgy, mint az édesanyám vagy a ke- resztszüleim. De segítettek a barátok, sőt a szomszédok is.- Megható ez a segítő- | készség én viszont azt tapasztalom, hogy az emberek legtöbbje alig tud mit kezdeni a fogyatékossággal élőkkel Ha kerekes székes embert látnak a járdaszegéllyel küszködni, inkább elfordítják a fejüket és tovasietnek..- Ez sajnos a legtöbb esetben pontosan így történik. Úgy gondolom, nem rossz szándékból tesznek így, egyszerűen nem érzik, hogyan kellene viselkedniük. -De miért van ez így? Lehetne ezen fordítani?- Valamennyit bizonyosan lehetne változtatni ezen, ebben komoly feladata lenne a médiának. (Ez a tény is sarkallt, amikor vállaltam az interjút.) Gyakrabban kellene foglalkoznia az írott és az elektronikus sajtónak a fogyatékkal élőkkel, meg kellene szólaltatni őket, például az elért eredményeik okán. Mert a kerekes székben ülők, a fehér bottal közlekedők is élhetnek teljes életet, lehetnek sikeresek. A másik: hogy kisgyermekkorukban integrálni kellene őket a normál intézményekbe, hogy a többi hasonló korúval töltsék a napjaikat, megismerjék egymást, elfogadják, megtanulják, hogy a világ sokszínű, az egyik ember ilyen, a másik olyan.- Ezzel kapcsolatban neked mik a tapasztalataid?- Az általános iskolai beíratáskor először azt javasolták, inkább legyen magántanuló Ádám. Mi ezzel nem értettünk egyet, szerencsére nekünk lett igazunk. Bár nyilvánvalóan több odafigyelést igényelt a pedagógusoktól, és az osztálytársaktól is, főleg az elején, de végül elfogadták olyannak, amilyen. Sokat segítettek a négyes iskolában és a „Bélában” is a fiamnak a tanárai és az akkori igazgatók. Mégis, amikor megkérdeztem tők, hogy melyik oktatási intézményben érezte magát a kgjobban, azt válaszolta, hogy a főiskolán. Azért, mert ott egyenrangúnak érezte magát a többiekkel, ő segített társainak a téte- kk kidolgozásában, nem neki kelktt segíteni, részt vett a bulikon is.- Másutt is ilyen pozitív tapasztalataid voltak?- Korántsem. Az ügyintézők gyakran nem állnak a helyzet magaslatán, számos dolgot, amire pedig lehetőséget nyújtanak a rendektek, nem biztosítanak, ilktve nem ismerik a khetősé- geket, vagy egyszerűen meg sem említik. A fekmelt családi pótkkot például csak évek múlva kaptuk meg. Szinte mindent nekünk, szülőknek kelktt kibogarásznunk a jogszabályok rengetegében. Az Ádámhoz hasonló fogyatékossággal élő gyerekek a többiekhez képest lassabban írnak, ezért írásbeli dolgozatnál nem tudják időben befejezni a munkát. Pedig „hivatalosan” van arra lehetőség, hogy nekik hosszabb időt biztosítsanak. Erre is csak a középiskolában jöttünk rá. A megpróbáltatások megedzettek bennünket.- Afiatok azóta a Gábor Dénes Műszaki Informatikai Főiskolán dip- lomázott, informatikusként dolgozik. Önállóan közlekedik, bottal jár, gépkocsit vezet.- Pontosan, az autója kézzel irányítható, tehát bárhova elmegy egymaga. Azóta magabiztosabb, felszabadultabb.- Ádám nem az egyetlen gyermeketek, van egy húga is.- Igen, Enikő, aki két és fél évvel fiatalabb. Boldogok voltunk, amikor megbizonyosodtunk érkezéséről, egy pillanatra sem bizonytalanodtunk el, örültünk, hogy Ádám nem lesz egyedül. Megnyugtató, hogy jó testvérek, odafigyelnek egymásra.- Beszélgessünk Enikőről is kicsit!- Aranyos, ügyes, jó tanuló, talpraesett kislány volt, sok örömet szerzett nekünk, korán önálló lett. Jogi diplomát szerzett, mellette nyelveket tanult. Angolból és németből felsőfokú, franciából középfokú nyelvvizsgája van. Közben szakosodott: európai és nemzetközi jogot hallgatott Göttingenben, majd a légügyi vonalra specializálódott. Dolgozott Budapesten, majd Brüsszelben, aztán ismét idehaza, a Nemzetierőforrás-miniszté- riumban.- Soha nem érezted, éreztétek úgy, hogy a gyereketekkel való fokozott törődés miatt valami kimaradt az életekből?- Nem. Amikor gyesen voltam, akkor szereztem a másoddiplomámat magyar-népművelés szakon az egyetemen, éjjel, kikapcsolódásként tanultam. A férjem szintén, a villamosmérnöki végzettsége mellé közgazdász képzettséget szerzett. Fiatalok voltunk, tele energiával, hajtottunk, dolgoztunk, mindketten sikereket értünk el a munkánkban. Dolgoztam a Mai Napnak, írtam a Readers Digestbe, szerkesztettem az iparkamara lapját, kommunikációt, újságírást tanítottam a főiskolán, tagja voltam a Magyar Újságíró-szövetség választmányának, elnöke vagyok a magyar Sajtószakszervezetnek. De ha nem így lett volna, akkor is úgy gondolom, hogy a gyerekek a legfontosabbak a világon, értük mindent meg kell tenniük a szülőknek.- Éva, egyszer megfogalmaztad, hogy mi az a legfontosabb három dolog ami kiegyensúlyozottá teszi az embert Elmondanád most is?- Első helyre az egészséget sorolom, a második, hogy olyan hivatást találj, amit akkor is örömmel végeznél, ha nem fizetnének érte. A harmadik, olyan társra lelni, akivel eg}' egész életet le tudsz élni.- A szokásos utolsó kérdés: Ki legyen a következő riportalany?- Kovácsné Lengyel Klárira gondoltam, aki hihetetlen energiával, idejét, erejét nem kímélve alapította meg és szervezi a szekszárdi alsóvárosiakat tömörítő egyesületet, és gyűjti a pénzt a kórházi kápolna felújítására. V. Horváth Mária
