Szekszárdi Vasárnap, 2012 (22. évfolyam, 1-47. szám)
2012-02-19 / 7. szám
* SZEKSZÁRDI YAMRN4P MÚLTIDÉZŐ 2012. febaiár 19. Deák István honvéd a II. világháborúban - 2. rész Deák István felesége és kisfia társaságában az 1940-es évek elején (folytatás az előző számból) A hadak útját megjárt nagyapám nagyon sokat panaszkodott gyermekkoromban a zord orosz télre. Panaszkodott a gyenge lőszerellátásra, mert neki - mint lőszeres katonának - a lőszer vételezése, a lövészárkokba, a géppuskák mellé való kiszállítása volt a feladata. Mindannyian sokat szenvedtek a tetvektől is. Mesélte, hogy a német katonának minden nap puha kenyér jutott, amit vajjal és mézzel megkent. A magyar baka örült, ha száraz kenyeret kapott. 1943. január 12-én a Vörös Hadsereg a befagyott folyón keresztül, a mínusz 35 fokos hidegben, Urivnál áttörte a magyar állásokat. Január 14-én reggel a nagy erőkkel megindult támadás következtében kritikus helyzet a 48/1. és a 48/III. zászlóalj állásainál alakult ki. „A rettenetes tüzérségi tűztől demoralizált, harckocsi támadással először szembesült tolnai és szekszárdi honvédek a harckocsik mögött közlekedő, kézifegyverekkel jól felszerelt ellenséges tömeget látván egyre-másra kezdték feladni állásaikat, s menekültek a védőkörlet hátsó körzetei felé.”8 Karl von Klausewitz 1827-ben megjelentetett könyvét a magyar hadvezetés jól ismerte. Ebben többek között az olvasható, hogy „... a folyam és a folyó nem olyan erős akadály, amint azt az abszolút védelmi rendszer idején hitték. ...Ha a védő abba a hibába esik, hogy mindent a folyóvédelemre alapoz, annak áttörése esetén soraiban nagy zavar támad és katasztrófa éri.”9 A katasztrófa bekövetkezett. „A kb. 200 000 embert számláló második hadseregből mintegy 60-70 000 ember maradt meg. Az 50 000 munkaszolgálatosból pedig mindössze 5000- 6000 fő. A többi elesett, megfagyott, vagy hadifogságba került. Megsemmisült a tüzérség, a nehéz fegyverzet, az arcvonal közelében felhalmozott élelmiszertartalékok, és elpusztult rengeteg vonatanyag is. Az anyagi veszteség körülbelül 300 millió pengő volt. A közvélemény nagy megdöbbenéssel vett tudomást a Don menti katasztrófáról és az óriási veszteségekről”10 11 A hóviharokkal tarkított orosz télben két őcsényi katona ballagott egymás mellett. Deák István és nagyapám. Agyonfagyva, éhesen, rongyaikba bu- gyolálva, a végsőkig elkeseredve, gyalog támolyogtak hazafelé az orosz hidegben. Egyszer a hátuk mögül teherautó hangjára lettek figyelmesek. Egy német katonai teherautó is visszafelé vonult, a platóján egy tehénnel. (Az állat valószínűleg egy magas rangú német tiszt tejjel való ellátását szolgálta.) Megállították a gépjárművet és megkérdezték, hogy nem vinnék-e el őket egy darabon. A gépkocsi fülkéjében ülő két német némi tanakodás után megengedte, hogy a csontsovány emberek a platón utazzanak. Körülbelül kétszáz kilométeren keresztül hozták őket visszafelé. így sikerült a két embernek megmenekülnie, életben maradnia. A fronton teljesen megkopaszodott nagyapám második világháborús kálváriája 1943- február 18-án véget ért. (Hazatérése után földművesként dolgozott tovább. 1960-ban termelőszövetkezeti tag lett, és az asztalosműhely segédmunkásaként érte meg nyugdíjazását, felesége, lánya, vője és két fiúunokája társaságában.) Deák István alakulata 1943 októberében Bajára tért vissza. Ebből az évből egyetlen levelezőlapja március 15-i keltezésű, melyben a tavasziasra fordult időről olvashatunk. 1943 novemberétől - a katonakönyvében található bejegyzés szerint - Lengyelországban szolgált 1945 januárjáig. Tábori levelezőlapjaiból nem ez derült ki. 1944. január 24-i levelében jókívánságokat közölt, valamint Borsósékat üdvözölte. Március 7-én arról tudósította az itthoniakat, hogy mindennap hóviharok vannak. Május 8-án egy helyen volt Dömötör Jánossal Május 11- én találkozott JóskávaL /Hogy melyikkel nem sikerült kideríteni./Június 8- án a küldött cigarettát megkapta. „Kell a jó magyar cigaretta mert itt csak német trafik van.” Molnár sógoráékat üdvözölte. Július 24-én közölte, hogy nem lesz itthon az aratáson. Augusztus 24- én következőket írta: „Tisztelettel értesítem magukat, hogy' szerencsésen megérkeztünk Drá- vavásárhelyre, nem Csáktornyán vagyunk, ez a község 2-3 kilométerre van Csáktornyától Hála Istennek egészséges vagyok, melyhez hasonló egészséget kívánok maguknak is. Egyenlőre semmi különös újságot nem tudok. Számtalanszor csókolom mindanny iukat. A túloldali címre írjanak. Pisti” A túloldali cím: Drávavásárhely, 18/111. zlj. távb. szak. (18/III. zászlóalj, távbeszélő szakasz) Az utolsó levél 1944. október 28-án kelt. „...most egy kicsit közelebb jöttem az otthonomhoz, jelenleg a híres költőnknek Petőfinek a szülő falujában vagyunk, nem is igen távol, csak sajnos nem láthatjuk egymást. Kedves né- ném, még én is most kaptam meg az okt. 8-án írt levelét, melybe írja, hogy a Paprikajancsi is megsebesült és én is találkoztam a Bodó Pistával a Somorjai Lacival és a Lajtos Gyurival és még az utazásunk alatt a Nagy Pistival is összetalálkoztam. Kedves néném, újságot semmit nem írhatok. Kérem magát írjon, hogy vannak és mi a helyzet odahaza. Ezzel soraimat zárom. Isten velük és én velem. Sokszor csókolom az egész .családot. Öccse Pista” Az utolsó két levél idején már lazább volt a tábori levelezőlapok ellenőrzése, mert mindkét híradás után tudhatta a család, hogy merre járt a katona és alakulata. Deák István leszerelése után földműveléssel foglalkozott, majd 1956-tól a Szekszárdi Állami Erdőgazdaságnál munkavezetőként állt alkalmazásban. Mivel rendkívül precíz ember volt, ő mérte ki a fatelepítések helyét, kijelölte a csemetesorok vonalát, amit a gyalogmunkások beültettek. Minden egyes elszállítandó farönköt számmal látott el, rajtuk a köbmétert is feltüntette. Ő irányította a fa vagonokba, uszályokba történő rakodását. Erről a munkahelyről vonult nyugdíjba. Túlélte fiát, aki fűtésszerelő végzettséggel rendelkezett. Deák István nevét örökölte az egyetlen unoka is, aki a helyi általános iskola tantestületének megbecsült tagja, testnevelő tanára. Elmondta, hogy egyszer hetvenöt éves nagyapjával versenyeztek: ki tud távolabb ugrani. Az öreg Deák majdnem akkorát ugrott, mint unokája. Nyolcvanadik születésnapjához közeledve azt mondta: „A nagy Magyarországért nyolcvan évesen is szívesen bevonulnék katonának!”" Deák István 1993-ban hunyt el Hetvennégy őcsényi katona soha nem tért haza a második világháborúból A nevüket - az első világháború áldozataival együtt - a község központjában álló Árpád-szobor talapzata őrzi. Köszönet Veress Horni tanárnőnek, az őcsényi ÁMK nyugdíjas könyvtárosának és Tóth L. Kristóf református lelkésznek szíves segítségéért. AndicsJános Források: 8. Szabó Péter - Szilágyi Mihály: Tolnai honvédek a Donnál (Babits Kiadó Szekszárd, 2001.) 204-205. oldal. 9. Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért. (Magvető Kiadó Budapest, 1972.) 55. oldal. 10. Nagybaczoni Nagy Vilmos: Végzetes esztendők (Gondolat Kiadó Budapest, 1986.) 150. oldal 11. Deák István (1961-) szóbeli közlése.
