Szekszárdi Vasárnap, 2011 (21. évfolyam, 1-50. szám)
2011-11-20 / 46. szám
2011. november 20. KAVE DUPLA HABBAL 9 SZEKSZÁRDI VASÁI „Rengeteg élményt nyújt Tücsöknek lenni” SAS ERZSEBET ROVATA Vendégem a Belvárosi Kávéházban egy férfi és egy nő. Juhász Bence és Málinger Anita, a Tücsök Zenés Színpad nagycsoportjának szólistái, mindketten a Szent László Szakközépiskola tanulói, akiket a november 20-i ifjú zenebarátok világnapja alkalmából hívtam randevúra. A kezdetekről kérdeztem őket, s arról, mit jelent számukra Szekszárd város legnépszerűbb egyesületéhez tartozni, mennyire határozta meg gyermekkorukat, s milyen hatással lehet a jövőjükre. Egy férfi: Egy nő: Juhász Bence Málinger Anita- Hány éves voltál, és hogyan lettél Tücsök?- Édesanyám az 5. sz. általános iskolában tanít, s látott egy hirdetést, hogy a Tücsköknél felvételt hirdetnek. Akkor nyolcéves voltam. Miután kicsi gyermekkorom óta sokat hallgattam zenét és vonzott az éneklés, jelentkeztem. A felvételin, még ma is emlékszem, népdalokat énekeltem.- Mennyiben változtatta meg az életedet? A tanulás mellett próbák,fellépések...- Másként kellett terveznem a napjaimat. Egyrészt a próbák miatt, amelyek mindig hétvégén vannak, másrészt a fellépések miatt. Mindezek nemcsak engem, de az egész családot érintették, akiknek ezért is sokat köszönhetek.- Úgy tudom, mással is töltőd a szabadidődet, aminek szintén köze van a zenéhez, illetve a színpadhoz...- Öt éve vagyok tagja a Báló Marian n által vezetett GJG Színpadának. Régi vágyam volt a színpadi szereplés, már általános iskolában is jártam színjátszó csoportba. A zeneiskolában éneklést tanútok Karácsonyiné Müller Beátától. A tanulás után a zene számomra a legfontosabb, de igyekszem sportolni is. Kosarazom, ha van rá időm, ugyanis a színpad egyfajta erőnlétet is követel.- Mit jelent számodra a szereplés, a fellépések, a színpad?- Önbizalmat ad, hogy megmutathatom magam, hogy szerepelhetek. A színpadon felszabadultabbnak, lazábbnak érzem magam. Sosem magamnak énekelek, hanem azoknak, akik hallgatnak. Öröm számomra azt látni, hogy élvezik az előadást, a taps elismerés, ami feledtet minden munkát, ami a produkció mögött van.- Komplett darabokat adtok elő, több CD is őrzi a hangotokat. Mi az, amit nagyon szerettek?- Számunkra fontos, hogy Tücsök- dalokat énekeljünk, a számokat, melyeket Béres János, együttesvezetőnk, Éva néni (Béresné Kollár Éva) férje ír. János bácsi ott van minden fellépésünkön, a hangtechnika nélküle elképzelhetetlen. Ő az, akit nevezhetünk pótapánknak is. Itt kell elmondanom, hogy Éva néni a - sokszor általunk is okozott nehézségek - ellenére mindent megtett és megtesz azért, hogy mi sikeresek legyünk. Mi vagyunk számára a családja mellett a legfontosabbak, s ezt mindannyian érezzük.- A már felnőtt Tücskök visszajárnak egy-egyfellépésre...- Biztos vagyok abban, hogy ez nálam sem lesz másképp. A jövőmet is úgy képzelem, hogy nem hiányozhat belőle a zene. Legjobban a zenepedagógiához lenne kedvem, ez a távlati terv, a közeli pedig, hogy egy-egy versenyen jó eredményt érjek eL Ahogy engem annak idején, én is igyekszem a jelenlegi utánpótlást, a kicsiket segíteni, ami nagyon jó érzés.- Mi volt az eddigi legnagyobb élményed, amióta Tücsök vagy?- 2007-ben a SCHERZOn való szereplésemért megkaptam a „Gyermek- színész-díjat”. A Freddy Mercury-em- lékkoncert előtt nézhettem a próbákat, az előadáson pedig egy „kicsi” szerepben ott lehettem színpadon. Óriási élmény volt.- Anita! Te mikor és hogyan lettél Tücsök?- Már többször láttam a Tücsköket a televízióban, nagyon tetszettek, de álmomban sem gondoltam, hogy egyszer én is közéjük tartozom majd, annak ellenére, hogy ez nagy vágyam volt. Aztán egy ismerős lány, aki már tagja volt a csapatnak, ösztönzött, hogy próbáljam meg. Jelentkeztem az évenkénti énekversenyre, a meghallgatás után bemutatkoztam az idősebb Tücsköknek, s nagy örömömre felvettek. Ekkor 9 éves voltam, s rájöttem, mennyivel jobb egy jó csapatban együtt énekelni, mint otthon egyedül.- Többször volt szerencsém a színpadon látni benneteket, s nem csak a nézőtérről, érzékelhettem az óriási összefogást és egymás segítését...- Ez nagyon jó érzés, mindenki érzi és tudja, hogy a sok gyakorlást a színpadon tudjuk eredményre váltani, ami nem más, mint a nézők tetszése. Ezért mindenki a legjobb tudását adja, segítjük, támogatjuk egy mást. Ez már nem csak a színpadon van így, hanem a hétköznapokban is.- Mit jelent számodra, hogy tagja vagy ennek a „csapatnak”?- Rengeteg élményt ad, hasznos időtöltést, megnyugtat a zene. Annyira beépült az életembe, annyira megszoktam, hogy péntek-szombat próba, hogy nagyon hiányozna. A színpadon való szereplés pedig... Amikor tapsol a közönség, jóleső érzés, erőt ad a további próbákhoz, ösztönöz. Jövőre érettségizem, de szeretném, ha a Tücsök-lét továbbra is része lenne az életemnek.- Mennyire izgulsz a színpadon?- Azt gondolom, mindannyian izgulunk, viszont a sok fellépés megedzett bennünket, le tudjuk győzni, legalábbis kívülről nem látszik. Viszont a díjak és a közönség szeretete kárpótol bennünket az addig megtett útért.- Mint nagycsoportos, sokszor énekelsz szólót és duettet, melyiket kedveled?- Mindkettőt, sőt, még a háttér- vokátozást is kedvelem, hiszen az éppen szólót éneklőnek ez nagyon fontos. A lényeg a zene. Jártam zeneiskolába, tanultam énekelni, gitározni és zongorázni is.- Milyen felejthetetlen élményeid voltak az énekléssel kapcsolatban?- Minden fellépés egy élmény, de talán az, hogy 11 éves voltam, amikor kiválasztottak Budai Ilona népzenei táborába, ahová öt éven keresztül jártam Simontornyára. Az egész országból voltak énekesek, sok népdalt tanultunk, amit a tábor végén előadtunk.- Bence nagy szeretettel beszélt a Tücsök Zenés Színpad vezetőjéről és férjéről, Béresné Kollár Éváról és Béres Jánosról..- Éva néni szigorú. Viszont mindig érezzük - és ezt tudatosítani is kellett és kell minden régi és leendő Tücsökben -, hogy az eredményhez, amit elértünk, hogy Szekszárd városában, s azon túl is, bárhol fellépünk, sikerünk van, az Ő hihetetlen energiájának, és a mi sikerünkért való munkájának köszönhetjük. Az előadásokon érezzük, hogy mennyire izgul értünk, s tudjuk, számára a legnagyobb öröm, amikor újra és újra visszatapsol bennünket a közönség.
