Szekszárdi Vasárnap, 2011 (21. évfolyam, 1-50. szám)
2011-11-13 / 45. szám
10 SZEKSZÁRDI VAIARM4P MÚLTÚNK 2011. november 13. Részletek a szekszárdi vármegyeháza történetéből II. A vármegyeháza építésének ügye 1820 körül reménytelenül elakadt. 1825 tavaszán hirtelen mégis felgyorsultak az események, ugyanis a május 2-i közgyűlésen Tihanyi Tamás főispán felszólította a rendeket, a főurakat, az egyházfőket és a nemes és vitézlő urakat a tömlöcök dolgának rendezésére, ugyanis kisebb-nagyobb bűnökkel terhelt 130-140 vármegyei rabot 6 kis cellában zsúfoltak össze. Dőry Vince másod alispán vezette bizottság megvizsgálta a tömlöcöket, és a jelentésükben nemcsak a tömlöcök, hanem a levelestár bővítését is javasolták. Ezúttal a benyújtott tervben az építési igazgatóság és a helytartótanács sem talált kifogást, és az építkezés költségét 42 154 forintban jóváhagyták, amely összegbe belekalkulálták az építésre felhasználható, megtakarított 11 ezer forint megyei pénzmaradványt is. A vármegyének a különbözet összeszedésére kellett valamilyen elfogadható módot találnia. 1826. szeptember 18-ai generális közgyűlésen a szép számmal megjelent megyei urak sorsdöntő elhatározásra jutottak az épület történetében, ugyanis az építkezést teljes mértékben támogató vármegyei nemes urak önkéntes adakozásukkal kívántak hozzájárulni a költségekhez azzal a kitétellel, hogy egyetlen egy nemes sem vonhatta ki magát a vállalt kötelezettség alól. „...a megkivántató költségeket önkényes ajánlásokkal magunk erszényéből po- tollyuk...” jelentette a vármegye a helytartótanácsnak. Személy szerint Csapó Dániel táblabíró, 1827-1834 között a vármegye első alispánja, a megyei reformmozgatom kiemelkedő alakja fordított nagyot az épület sorsán és az építkezés módján. Szintén a közgyűlés akaratából Csapó Dániel vezetésével megalakult az építkezés lebonyolítására hívatott „építtető bizottság”, amelynek tagjai között találtuk Perczel Sándort és Paur Antalt, valamint az építési pénztáros minőségében később csatlakozó Augusz Antalt. A vármegye nevében tárgyalhattak az építőmesterekkel és a szükséges szerek, anyagok vásárlásáról informálódhattak. A bizottság elkészítette az építkezéssel kapcsolatos véleményét már 1826 novemberében. A jelentésük egy mindent megváltoztató felismerésben fogalmazódott meg, „hogy a kívánt czélnak elérésére némelly olly változások szükségesek, mellyek eránt elébb egy ahoz értő és gyakorlott Épittő Mesterrel tanácskozni elkerülhetetlen”. Ezzel a javaslatukkal leszámoltak az évtizedeket elvesztegető, bővítéseket preferáló szemlélettel. Végre gondos kezekbe került a székház építése, és igen hamar az előkészületek is megkezdődtek a munkák elvégzésére. Stann Jakab szekszárdi építőmester számításai szerint 350 000 téglára, 20 000 zsindelyre, 280 darab „gömbölű sindelre”, 1270 pozsonyi Pollack Mihály (1773-1855), a vármegyeháza építője mérő mészre lesz szükség, amelynek költsége a mester munkadíjával együtt 26 861 forintot tett ki. Hahn Antal üvegesmester 1415 forintot, Schug János asztalosmester 2331 forintot, Bayer Ferenc lakatosmester 2106 forintot számolt a munkákra és a matériákra. Az összes kiadás 38 194 forintra rúgott, ami bőven belefért a nemes urak által felajánlott pénzbéli támogatásba. Lassan a felajánlások is csordogáltak az építési pénztárba. Eközben Csapó Dániel bizottsági társaival felkereste a kor leghíresebb építőmesterét, Pollack Mihályt, aki a felkérésnek eleget tett. A helyszín bejárása után a Mester elkészítette a terveket a javaslataival együtt, amelyet az építési bizottság alaposan megvizsgált. A jelentésükből már kiderült, hogy mi is volt Pollack Mihály tervének újszerűsége. Teljesen új épületről beszélhetünk annak ellenére, hogy a sok-sok javítás, kiegészítés során már majdnem teljes négyszögű, nagyméretű épületté alakult át a 18. század közepi lakház, csakhogy a „csinosság”, a harmónia, a szépség és a funkcionalitás követelményének nem felelt meg. Pollack zsenialitása mindezek összehangolásában mutatkozott meg. Megoldásai egyszerűek és nagyszerűek. Az összehangolást azzal érte el hogy az alsó szinten lévő szobák belmagasságát megemelte, a felső emeleti szobák magasságát is megnövelte, és ez által az egész tetőzetet egybeszerkesztette. Erre azért volt szükség, mert a tömlöcöket, az archívumot magába foglaló északi rész sokkal szélesebb volt, mint az épület többi része. „A Falaknak ebbéli felemelte- tésit egyszersmind Polák Úr használta az egész Épület ki csinoséttására - Szép fejezetű oszlopokkal és így foglalta öszve az Ó Épületet az ujjal arra finom ízlésű Oszlopos Kapuval - és azon fel emelés által a Kapu felett egy Kis-Szálátis meg építhetett - melly különben a Pallása alatsonsága miatt meg nem eshetett volna” - így foglalta össze az építésre ügyelő bizottság a terv lényegét. A Mester gazdagon díszített épülete kétségtelenül igazodott a vármegye szükségleteihez és méltóságához. Csakhogy ez a pompázatos megjelenés sokkal több költséget igényelt, mint amivel a vármegye rendelkezett. A plá- numban szereplő nagyterem és lépcsők márványburkolata, az osztopfők kőfaragványai, a megemelt tetőzet alá való rézcsévék és csatornák helyett a bizottság ezért olcsóbb megoldásokat ajánlott. Pollack Mihály tervei alapján megvalósult az épület északi részének lezárása, ugyanitt az emelet és a talaj lejtése miatt a föld alatti kamrák kialakítása. Továbbá teljesült a vármegye kívánsága az új tömlöcök megépítésével a levéltár három termének, a kapu feletti kisterem, a kápolna, a főbejárat kialakításával a díszterem megnagyob- bításával viszont nem jutott elegendő szoba jó néhány tisztségviselőnek. 1828 februárjában az építőbizottság bemutatta az újabb terveket a közgyűlésnek, amely már tartalmazta a tisztségviselők szállását is, viszont ez a kiegészítés jelentősen megsokszorozta a bekerülési költségeket. Végül is az 1828 tavaszán megkezdett építési munkálatok befejezésére a vármegyei nemes urak még két alkatommal 1831-ben és 1833-ban ismételten önkéntes felajánlást tettek. Az építési munkák végszámadásáról nem maradt fenn levéltári forrás, de bizonysággal állítható, hogy a kiinduló összeg többszörösét emésztette fel az építkezés. 1834-ben készen volt az épület, és a tisztségviselők, a vármegyei személyzet már birtokba vette a 72 helyiségből álló vármegyeházát. Az épület átadása azonban közel két év múlva történt, mert a vármegyei urak ünnepélyes alkalmat kerestek az alapkőletételhez, amelyre 1836. augusztus 8-án tartott vármegyei közgyűlésen került sor az új főispán, galántai és fraknói Esterházy Károly hivatalosan beiktatásakor. A kettős ünnepen megjelentek a megyei nemes urak, a szomszéd vármegyék méltóságai és küldöttjei. Az alapkőletételhez fűződő ünnepi beszédet Sztan- kovászky Imre, a vármegye tiszteletbeli főjegyzője tartotta meg Mindnyájuk közös érzését próbálta szavakba önteni, hogy „a szükséghez képest bővítve és ízléssel idomítva, így, amint díszben áll ujont készült” székházat nem hivalkodásból nem az örök halhatatlanság kedvéért építtették, hanem azért a megnyugtató, jó érzésért, amelyet csak a közjóért való cselekvés adhat meg. A szekszárdi vármegyeháza a vidéki középületek legszebbike. A 175 éves jubileumát megért épület rekonstrukciója jelenleg folyik, amelynek köszönhetően Pollack Mihály nemesen egyszerű, harmóniát sugárzó, a klasszicizmus korát idéző alkotása ismét egykori szépségében tündököl majd. Csema Annafőlevéltáros A vármegyeháza egy régi képeslapon. A kapuban egy hajdú áll, a fotó feltehetően 1945 előtt készült
