Szekszárdi Vasárnap, 2011 (21. évfolyam, 1-50. szám)
2011-10-02 / 39. szám
2011. október 2. ÉRDEKLI? BEMUTATJUK! Az ultramaraton-futó nem magányos Nemes Miklós: „Nappal 40-50 fokban futottunk, éjjel nulla fokban aludtunk a földön” Dr. Imre József szülész-nőgyógyász főorvos Nemes Miklós személyében egy különös, figyelemre méltó férfiút ajánlott beszélgetőpartneremül. A nyomdai gépmester immár 27 esztendeje megszállott futó, de jó ideje nem a maratoni távokat küzdi le, hanem a 42 kilométer fölöttieket, azaz ultramaratonista. Házuk hátsó fertályán levő, növényekkel és virággyűjteménnyel körbeölelt teraszán beszélgettünk.- A kezdetek óta a szekszárdi nyomdában dolgozik gépmesterként. Mi a munkája pontosan?- Papírra nyomtatom, amit a grafikus megálmodott, a formakészítő pedig lemezre vitt. Elsősorban könyvborítókat készítek, egyszerre négy színt nyomok. Hála Istennek, munka van elég. Elsősorban könyveket készítünk, valamint a nyomda saját naptársorozatát, s itt készül a Tolna Megyei Extra is.- Mindig nyomdász szeretett volna lenni?- Eredetileg szőlész-borászként érettségiztem a mostani I. Béla Gimnázium jogelődjében. A szakmában töltött egy hónap után fölvettek a nyomdába, s a szakmai gyakorlatot jelentő munka mellett - havi egynapos képzést jelentő - tanfolyamot végeztem Budapesten. Ezt apám javaslatára tettem, mert azt mondta, tanuljak még, ha bármi történik, legalább két szakma legyen a tarsolyomban.- Úgy látom, mintha most elkomorult volna.- Egy kicsit. Édesapámra gondoltam... Idén áprilisban töltötte be a 90. életévét. Ekkor érkezett Orbán Viktor aláírásával egy köszöntőlevél, benne az értesítéssel, hogy 90. születésnapjára - egy cég támogatásával - 90 ezer forintot küldenek számára. Nagyon boldog volt... Sajnos, röviddel ezután meghalt.- Maradjunk még a családnál- A ház első részében 89 esztendős édesanyám él - most már egyedül. Sajnos bátyám tavaly meghalt, az anyukánk nevét öröklő Klári húgom Őcsényben lakik. Hátul, a magam építette házrészben - a tetőtéren még van munkám - párommal, a virágokat gyűjtő és gondozó „Tareri-vel” - alias Tar Erika - élünk. Megjegyzem, félmaratonfutóként a hattagú szekszárdi csapat tagjaként kedden érkezett haza Oslóból-í Ön mikor és milyen körülmények hatására jegyezte el magát a hosz- szútávfutással?- 1984-ben. Olvastam, hogy az említett év márciusában maratom rendeznek a fővárosban, lehet jelentkezni. Elhatároztam, hogy lefutom a 42 ezer 195 métert.- Volt előzőleg valami futómúltja?- Nemigen. De elkezdtem edzeni. A megmérettetés előtt összesen 3 óra 34 perc alatt 170 kilométer futottam. Úgy kezdődött, hogy innen Újvárosból elfutottam a Sió-csárdáig. Vagy hatszor megálltam, két hétig izomlázam volt. Majd fokozatosan emeltem a megtett szakaszokat, s egyre jobban ment. Úgyhogy sikeresen lefutottam a távot.- Akkor is ilyen szikár, inas ember volt?- Persze. Húszéves korom óta 65 kiló vagyok, ha futok, ha nem futok, ha eszem, ha nem eszem...- És eszik?- Mindent. Zsírosat, tésztákat, leveseket, édességet. És meglehetősen jó étvággyal... Visszatérve a kezdetekre,megerősödött a lábam, a következő alkalommal már ultramaratont (42 kilométer fölötti távot jelenti) futottam. Három nap alatt 200 kilométert.- Hosszútávfutóként bejárta a fél világot és számos helyezéssel tért haza. Imre főorvos említette, hogy a Párizs-Dakar afrikai útvonalát is legyőzte. Nem félt a kígyóktól, a sivatag éjszakai hidegétől és egyéb viszontagságoktól?- A rali több útvonalán futottam le 13 maratom. 1988-ban 13 napig voltam Algériában - régen azon keresztül vezetett az út. A megtett utunk meghaladta az 520 kilométert. Ott autók kísérték a versenyzőket, öt kilométerenként volt frissítés, enni és inni kaptunk.- Meg jó sok meleget- En 40-50 fokban érzem jól magamat. Nekem nagyon jók voltak a nappalok. Az éjszakai nulla fok már kevésbé. Hálózsákban aludtunk a földön. Egyeden kígyót vagy skorpiót nem láttam. Igaz, felhívták a figyelmet a kígyóveszélyre, de minden rendben volt. Az éjszakai hidegben megdermednek a kígyók, nappal viszont előbukkanhattak volna a homokból De nem tették!- Mennyire veszik szigorúan, hogy a csapat ne széledjen szét, igyekezzenek egymáshoz közel futni, hiszen a tájat a szél fújta homok folyamatosan változtatja, tehát könnyen el lehet tévedni- Algériában ki volt jelölve az útvo- naL Jókora nylonzacskókat megtöltöttek homokkal ezekkel, meg kövekből kirakott méteres „piramisokkal” jelölték az utat. A kereszteződésekbe szintén „zacskós-útjelzőket” állítottak. Ezek jól eligazítottak minket, miközben a tájban is gyönyörködtünk. Megemlítem, hogy Algériában egy étteremlánc volt a szponzorunk. A séf hideg reggelit és ebédet készített, este pedig főzött. Olyan remek pörköltet, hogy megnyaltuk mind a tíz ujjúnkat. A végén derült csak ki, hogy a hús helyett szóját kaptunk.- Ez nagyon vicces, de jó. Marokkóban viszont nem volt felvezetés vagy kíséret- Ott itiner (úttérkép) segítette az eligazodást, bejelölve rajta, hogy balra egy domb, arrébb egy rom és így tovább. Várjon csak! Mutatok saját készítésű fotókat az utakróL- Jesszusom. Ez valóságos albumtorony!- Nézze, ez a domb akkora, mint egy meddőhányó... tehát a szél nem sodorja el Szóval míg Algériában keréknyomon, Marokkóban, mondhatni, to- ronyiránt futottunk... Nézze csak ezt a fotót! Ezeket a hatalmas kősziklákat évezredek alatt faragta ki ilyen gyönyörűre a szél és a fagy.- Nagyon különös. De egy csöppet se félt? Mert volt, hogy egyedül loholt.- Nem féltem, pedig olykor órákig csak magamra számíthattam. Sőt, amikor homokbuckákon futottunk, azok tetejéről nem láttam senkit. Aztán megint le, majd ismét fel s akkorra két-három társam feje bukkant elő. Algériában, amikor az Aggahar-hegység 3000 méter magas Tahat csúcsa közelében róttuk a kilométereket, tíz fok volt, és szakadt a hó, lejjebb pedig az eső, noha azon a környéken ötven éve nem vök csapadék.- Terhük viszont volt. Nyilván Marokkóban.- A hátizsák súlya nem haladhatta meg a 15 kilót. Ott hatnapi élelmet vittünk, s napi kilenc liter vizet kaptunk. Ezt meg is ittuk. Tisztálkodásra annyi jutott, hogy egy benedvesített kendővel áttöröltük magunkat. Az élelemről: szerencsénk volt, mert sikerült szereznünk igen praktikus amerikai túlélőcsomagokat. Ezekbe csoki, rágó, gyufa, szárított gyümölcskenyér, nylonban lehegesztett - például babfőzelék és sült hús, valamint WC-papír került. Volt nálunk iránytű, zseblámpa, én meleg holmit is pakoltam, de kaptunk vákuumos kígyóméreg kiszívó szerkentyűt, két-két- kétszáz méter magasra szálló - jelzőrakétát, s vész esetére olyan alumínium fóliát, aminek egyik fele ezüstös, a másik aranyos. A látási, illetve az időjárási viszonyok függvényében a megfelelő színnel kifelé kellett magunkra tekerni, hogy a bajba jutottat meglássák a helikopterből. Ennek éjjel is hasznát vettük, jól védett a hidegtől.- Beszéljünk kicsit a szekszárdi Kadarka Futó Egyesületről, amelynek ön az elnöke.- Igen. Másfél éve alakultunk, s mintegy húszfős a tagság. De a kedd, csütörtök és a szombati közös edzésekbe sokan beszállnak. Néha egész komoly létszámú csapat indul útnak. Említettem, hogy most hat tagunk Oslóban volt. De szívesen emlékezem a Párizs maraton- ra, amin szintén részt vettünk. Ezt a Szekszárd-Bezons testvérkapcsolat 42. évfordulója tiszteletére rendezték, s mint tudjuk, e szám megegyezik a maratoni távval- Hogy utaztak?- Mondhatnám, hogy jól, amúgy vonattal Nézze, vannak szponzoraink, de manapság ők sem dúskálnak, így is öröm, hogy segítettek... De részt veszünk a Borvidék Félmaraton szervezésében és még sok másban.- Az egyesületnek nő tagjai is vannak?- Hát hogyne. Fele-fele az arány.- Gratulálok az eredményeikhez és várom a tippet a következő riportalanyra.- Szeretném, ha dr. Jakab Ferenc állatorvossal beszélgetne a kulturált állattartásról de mindenképpen faggassa ki a most megjelent Kutyapszichológia című könyvéről V. Horváth Mária
