Szekszárdi Vasárnap, 2010 (20. évfolyam, 1-45. szám)
2010-09-19 / 32. szám
2010. szeptember 19. MOZAIK ^ SZEKSZÁRDI PWil lAMPMip y „Felvállaltam a szeretet népszerűsítését...” Közjóért díjat vehetett át Sas Erzsébet újságíró Sas Erzsébet kisugárzásával egyike azoknak, akik a mai értékvesztő világunkban kiérdemelhetik a legnemesebb értelemben vett „Ember” jelzőt. Sokszínűségét, s talán ebből is fakadó szeretetteljes, mindenkit megismerni kész lényét mégsem erőlteti egy másodpercre sem másra. Korábban párokat indított el anyakönyv-vezetői hivatásában, aztán írásain keresztül többen is megismerkedhettek vele. Gyimóthy Levente Augusztus 20-án Közjóért díjat vehetett át a várostól. Életének fordulópontjairól, hivatásának feltétlen szereteté- .ről beszélgettem vele nemrég legkedvesebb, „interjúzó kávézójában”, a Belvárosiban.- Milyen érzések kavarogtak benned, amikor kiderült: Közjóért díjjal jutalmaznak?- Felemás érzésekkel fogadtam a hírt, hogy újságírói és anyakönyv-vezetői tevékenységemért szeretnének kitüntetni. így leírva furcsa volt, ugyanis az emberek soha nem tartottak igazán hivatalnoknak és igazán újságírónak. A városban én a „Sasi” vagyok, akit, ha megállítanak az emberek, tudják, közülük való vagyok, s elmondják gondjukat, bajukat. Óriási ajándékot adott a sors, hogy mindkét hivatásom az emberekhez kapcsolódott.- A „szolgálat”határozta meg eddigi munkád Sas Erzsébet- Köztisztviselőnek lenni szolgálat. „Szolgálni a közt” - ezt a hozzáállást a szüleimtől tanultam, akik szintén e területen dolgoztak szülőfalumban, Alsónánán, ahol a boldog gyermekkort töltöttem.- Szeretetet sugárzol mindenki felé. Hogy érzed értékelik?- A 40 éves szekszárdi lét szekszárdivá tett. Egy vagyok közülük. „Te közkincs vagy itt, ne várj köszönetét!” - mondta egy barátom. Nem tudok nemet mondani egy műsorvezetői felkérésre, vagy, ha valami jóról kell írni. Annyi tragédia, csalás, hazugság, irigység lappang az emberekben, hogy úgy érzem, helye van a szeretetnek. Nekem a szívem, az ajtóm és a telefonom mindig mindenki előtt nyitva áll Három dologra viszont alkalmatlan vagyok: a féltékenységre, az irigységre és a gyűlöletre.- Nálad a hivatás együtt járt annak szeretetével?- Nem divat kimondani manapság: „imádom a hivatásom”. Úgy látom, mostanság inkább divat sajnáltatni magunkat. Bármilyen magánéleti problémám volt, mosolyogva eskettem szombatonként, mert megtiszteltetés volt számomra más emberek ünnepének részese lenni. Ezt éreztem a hivatásomban, és érzem az újságírásban, a televíziós munkában, s a karitatív tevékenységeimben egyaránt- Hol, mikor kerültél kapcsolatba az újságírással?- Véletlenül jött. Először az esketé- sekhez írtam beszédeket, aztán rájöttem, hogy „kívülről” is tudok beszélni. Nagy tisztelettel és szeretettel gondotok Ordas Ivánra, aki osztályfőnököm volt az újságíró-stúdióban, ahová több évtizedes barátom, Decsi Kiss János egyszerűen „beíratott”.- Hol kezdted a pályát?- Több mint két évtizede írok. Kezdetben olyan sorozataim mentek a Népújságnál, mint az „Éjszaka csillagai”, a „Híres nevek viselői”, de írtam jegyzetet is. Abban az időben a Családi Lapnak, a Képes Újságnak is írtam. Utóbbi szerkesztője felajánlott egy állást háromszor annyi pénzért, mint amit a városházán akkor kerestem. Pestre kellett volna költöznöm, így maradtam. A Népújságnál Boda Ferenc olvasó-szerkesztőnek hálás vagyok: szigorú ember volt, éppen ezért tanácsai, dicsérete sokat jelentett számomra.- Televíziós korszakodat is a közvetlenségjellemezte.- Igen. Minden beszélgetést szeretek magamon átengedni. Semmit nem szeretnék szó szerint idézni, hanem úgy, hogy a beszélgetés hangulata megmaradjon! A Városi Televízióba többször hívtak, népszerű volt a „Hintaszék” sorozatom. Szerencsére nem vagyok lámpalázas, az anyakönyv-vezetői munkám során megtanultam ezt kezelni.- A cikkek mellett számos köteted is napvilágot látott az elmúlt esztendőkben.- A legelső 1994-ben jelent meg: jegyzetek,,kisnovellák, versek, anyakönyv-vezetői élmények tarkítják azt a kis rózsaszín könyvet. A „Kávéházi randevúk” sorozatból egy női és egy férfi kötet készült, majd egy verses könyv következett, melyet Decsi Kiss János illusztrált közös barátunk, Lippai Tamás halálának 13. évfordulójára. Hatodik kötetemmel - amelyben novellák jelentek meg - a 60. születésnapomra ajándékoztam meg magam, s remélem az olvasókat- Tervek?- „Három évtized piros-fehér-zöld- ben” címmel tervezek egy új kötetet amely az anyakönyv-vezetői hivatásomról szól majd.- Mit üzensz a fiataloknak, miért szeressék a várost?- Úgy érzem, akármilyen változáson is ment át Szekszárd a közelmúltban, én magam - minden hibájával együtt - máshol el sem tudnám képzelni az életem. Lett volna lehetőségem külföldön is élni, de ott kinek köszönhettem, kivel beszélgethettem volna jártamban-keltemben. Kétezer látogató a szekszárdi Nagy Sportágválasztón Ötvennél több sportág mutatta meg magát a városi sportcsarnok küzdőterein ■ A zord idő ellenére is elmondható: sikeres volt az elmúlt hétvégi Nagy Sportágválasztó országos rendezvénysorozat szekszárdi eseménye. Sok sportág tényleg elfért viszonylag kis helyen a városi sportcsarnok küzdőterén, illetve a létesítmény előterében, kitartóan arra várva, amikor nem esik. Mint azt Scherer Tamástól, a Sportélmény Alapítvány elnökétől, az esemény helyi főszervezőjétőL illetve koordinátorától megtudtuk, így is ötvennél több sportág mutathatta meg magát. Köztük számtalan olyan is, aminek nincs a városban egyesületi szintű leképeződése, ezáltal információs szükségletet elégített ki a gyerekek körében, akik szüleikkel együtt szombat délután is igen lelkesek voltak. A sárkányrepülősök standjánál, a bocsásoknál, a szörfösöknél is sokan érdeklődtek. Ott voltak az amerikai foci szekszárdi képviselői, a „Rosszcsontok”, volt ám ismerkedés az eszközökkel, a szabályokkal, aztán sisak a fejre, a tojáslabda pedig a kézbe került. Az extrémitást, a kerékpáros ak- robatikávaL a gördeszkával természetesen a helyi egyesület jelenítette meg, érdeklődésben nem volt hiány. Ugyanez lett volna a helyzetkép a gokarttal kapcsolatosan.- Egymás hegyén-hátán voltunk a két nap alatt, ez idő alatt mintegy kétezer ember fordult meg a csarnokban - mondta Scherer Tamás. - Igazán nagyszerű jelenetnek voltam szemtanúja. Amikor az aikidós elkezd beszélgetni, barátkozni a sárkányrepülőssel, aztán beszállnak együtt egy bocsapartiba, miközben a sakkos egyszer csak korfballozni kezd. Ilyet azért ritkán produkál a sportélet. A helyiek mindent megtettek a siker érdekében, de nem biztos, hogy az országos szervezők is annyira komolyan vették a dolgokat, mint ahogy illett volna. Eső ide vagy oda, az alkalmi medence meg volt ásva a szörfre, a vitorlásra, kajakra, kenura, lézer hajóosztályra, csak éppen a sportág képviselők a működtetők hiányoztak. Az ismert klasszikus olimpia egyéni sportokban, vagy éppen a labdajátékokban meg egy olyan arccal sem találkozhattunk - na jó kettővel, az esemény végére megérkező Gulyás Ró- berttel a paksi ASE pályafutását lezárni készülő legendás kosarasával és az egyik főszervezővel a világbajnok kenus Kozmann Györggyel akik a reklámokból ránk köszönnek a „Nagy Sportágválasztó” promóciós anyaga kapcsán. Na már most, ha egyetlen kis szekszárdi sportágválasztó is komolyan vette, hogy velük találkozik - az ilyen eseményeknek ez óhatatlanul a velejárója -, akkor az valahol csalódott lehetett. Mi is, hogy mégsem tartották fontosnak a személyes jelenlétet. Pedig oda jobban el kellene menni, ahol a szűkebben vett hazai élsport nincs úgy jelen, mint általában a nagyobb településeken. R Gy.
