Szekszárdi Vasárnap, 2010 (20. évfolyam, 1-45. szám)

2010-04-11 / 14. szám

10 *. SZEKSZÁRDI VASARN4P ANNO 2010. április 11. MESÉLŐ EMLÉKEINK 90. Harmincnyolc holt költőnk A költészet napján emlegessük meg pár szóval azokat, akik születésük, helyi munkásságuk, ver­seskötetük vagy ide kötődő egyéb je­lentős alkotásuk révén képzeletbeli irodalomtörténetünk költői. Ha megnézzük, csupán 37 alkotó bukkan elő: a legrégibb hiányzik. A legelső ide köthető nem hagyta ránk nevét, hanem csak ógörög verses mondatát az 1845 áprilisában megta­lált szekszárdi szarkofág vasa diatretáján: „Áldozz a pásztornak, igyál, s élni fogsz!” Illő a férfiak előtt szólnunk hat hölgyről. Antal Matild Eördögh Zoltánné tanítónő Mesefa - nótafa című verses-zenés mesejátéka 1942- ben jelent meg itt; Gaál Judit már fő­iskolásként antológiában szerepelt: itt született, mint Gerenday Margit, a Garay-önképzőkör alapító tagja: neki a Magyar Hírlap 1911-ben hozta ver­seit. Jártas Róza tanítónőnk számos lapba írt, 1938-ban a pozsonyi Toldi Kör országos első díját nyerte. Wigand Jánosné Hoffmann Mária Das alte Lied címmel írt verses drá­mát 1906-ban, sok magyar költe­ményt, köztük Arany Bolond Istókját fordította németre. László Ibolya itt inkább csak cikkeket, de előtte ver­seket is alkotott. Egy másik csoport tagjairól orszá­gos vagy nemzetközi hírnevük miatt Az első és legmaradandóbb egy­soros a vasa diatretán Aranyozott, ezüstözött könyv - sok kötethez illő címmel nem kell szólnunk: Babits Mihály, Ba­ka István, Garay János és Mészöly Miklós, akinek szintén jelent meg verseskötete. Második legrégibb költőnk Faze­kas Kis János, az 1794-es tűzvész megsiratója. Klivényi Jakab Vörös­marty barátja és ösztönzője; Garay János öccse, Alajos: költeményeket és Betúlia hölgye című eposzt is írt. Mehrwerth Ignác pennája 1848-ban a legelevenebb. Borzsák Endre kedé­lyes többkötetes lelkész-poéta maga kötötte Töviskoszorúját: Víg versek című gyűjteménye a gonosz kritika szerint inkább „híg versek”. Lelkész­utóda Gödé Lajos: verseit 2008-ban adták ki kötetben. Eötvös K. Lajos Kis világ legújabb Flóri könyve cím­mel óvodásainkhoz szólt versikéivel 1884-ben. Kortársa Gájásy Lajos or­vos, francia műfordító. Kenézy Csa­tár - Szekszárd mai névalakjának szorgalmazója! - sok költeményét ír­ta itt, akárcsak Liszbauer Antgl, a Hangulatok szerzője. Szülöttünk Taksonyi József tanár, A szabadságharc versben és más mű­vek poétája. Káplánunk és püspö­künk: Virág Ferenc szintén Hajnal cí­mű verskötetével indult. (Babits Mi­hály hiába biztatta erre Kovács Lász­ló barátját.) László Géza tanárunk Toldi című verses drámáját mutatta be. Bodnár István Tiszavirágok és az Alkonyat révén többkötetes, ahogy Szamolányi Gyula is. Wigand János gimnáziumigazgatónk költő és mű­fordító. Idősb s ifjabb Babay Géza apa és fia: az utóbbi Magyar ne csüggedj!-e 1925-ben három kiadást ért meg. Ki olvasta Dömötör István itt megjelent Horatius-fordításait? Csányi László és Miszlay István 1945 előtti egy-egy kötetét már a bibliog­ráfiák is elfeledték. Nem így polgáris­ta tanárunk, a bolgár származású Gancsov Károly: Magyar vagyok és Somos (Skrekott) István Hárfa a köd­ben című itteni füzetét, Gereöffy Gé­za csendőr százados Az én hangom című művét. Az újabb időkből Ténagy Sándor és a korán elhunyt Rimay Lóránt hagyták költői nyoma­ikat városunk szellemi terein. Legtöbbjüknek nevét sem isme­rik, nem hogy alkotásait... Dr. Töttős Gábor Ódon időben ÁPRILIS 12-ÉN 100 éve, 1910-ben a képzőmű­vészek műcsarnoki kiállításán vá­rosunk fia, Miklósi Ödön Holdas éj című pasztellképe is szerepelt. ÁPRILIS 13-ÁN 155 éve, 1855-ben született Pisz- ter Imre művészettörténészünk, Szent Bemát-könyv szerzője. ÁPRILIS 14-ÉN 100 éve, 1910-ben Ács Lipót A sárközi népművészetről írt a Tol­navármegye és a Közérdekben. ÁPRILIS 15-ÉN 165 éve, 1845-ben a megyeháza melletti rabdolgoztató alapozása­kor dísztelen római szarkofágot találtak. ÁPRILIS 16-ÁN 125 éve, 1885-ben a kórházzal szemben új szülésznő hirdette szolgálatát. ÁPRILIS 17-ÉN 150 éve, 1860-ban született Kovách Aladár Sárköz-kutató, mu­zeológus. 110 éve, 1900-ban a villanyvilágítás létesítéséről tár­gyaltak: négy ívlámpáért s 150 iz­zóért a társaság 5000 koronát kért, Szekszárd 4000-et ajánlott. ÁPRILIS 18-ÁN 130 éve, 1880-ban a Vasárnapi Újság Garay János egy ifjúkori le­vele címmel becses emléket kö­zölt. 85 éve, 1925-ben hunyt el múzeumunk alapítója, gróf Appo- nyi Sándor. Húsvét után „Maradj velem, mert mindjárt este van, Nő a sötét, ó el ne hagyj, Uram: Nincs senkim és a vigaszt nem lelem, Gyámoltalannal, ó maradj velem" (Énekes k. 511.1) Ennek a szép esti éneknek, minden bizonnyal a Lu­kács evangéliuma 24:13-35-ben található, az em- mausi tanítványokról szóló történet volt az inspirálója. A történet két szomorú, csalódott emberről szól, akik bár hatották az üres sírtól visszatérő asszo­nyok elbeszélését, a meggyőzés erejével az nem hatott rájuk, sőt az sem, hogy némelyek, akik velük voltak, elmentek a sírhoz és úgy találták, amint az asszonyok is mondták - Öt azonban nem látták. Útban Jeruzsálemből Emmausba, arról is beszél­gethetnének, hogy milyen rossz a gazdasági hely­zet, az idegen hatabm megjelenése óta egyre na­gyobb az adóteher, lefizethető Júdástól kezdve He- ródesig mindenki, kilátástalan a közbiztonság, meg mihez is kezdünk az után, hogy Jézust követve el­hagytuk a munkánk. Ez is nyomasztotta őket. Szomorú ábrázattal mégis azért voltak, mert a nagyheti eseményeket idézték fel, Mesterük meg­EVANGÉLIUM csúfoltatásának, szenvedésének, keresztre feszíté­sének részleteit. Lélekben voltak megtörtek, re­ményvesztettek. Szinte roskadoztak a rájuk szakadt terhek súlya alatt. Nem tudták egymást sem vigasz­talni, sem bátorítani, mert a szomorú történet kiüre- sítette a lelkűket. Hova lett a Krisztus közelében megtapasztalt isteni erők fölött érzett öröm? Hova lett az ebből adódó lelki tartás? Megfojtotta a bánat. Ezen az úton haladva el lehet jutni a kétségbeesés­nek abba az állapotába, amikor sötét a ma, és még kilátástalanabb a holnap. Ebben a lélektani pillanat­ban váratlan útitársuk lesz Jézus, aki nemcsak az úton állította meg őket, hanem az érzéseknek és gondolatoknak meredek lejtőjén is. A beszélgetés során felméri nemcsak az ismeretet, hanem az ese­ményekhez való hozzáállást is. Rendet tesz a tanít­ványok lelkében is: hamis reményeket, félreértett messiási álmokat oszlat szét, feltárva az évszázados próféciákat Mózestől kezdve a prófétákon át, elma­gyarázza nekik mindazt, ami az írásokban Róla szólt. Kitűnt, hogy a látszólagos „idegen” az események­nek nemcsak ismerője, hanem főszereplője is. Ezt még nem tudták a tanítványok, mert látásukat vala­mi akadályozta, és nem ismerték fel Öt. Haza kíséri őket, végig megy velük az úton, társ a bajban azért, hogy lelkűk kátyújából kiemelje, s új örömmel töltse meg tanítványai szomorú szívét. Eszünkbe kell jusson egy ígérete Jézusnak, mely szerint: „Veletek vagyok minden napon a világ vége­zetéig.” Ez az ígéret az emmausi tanítványokat egy­idejűvé teszi velünk, azaz mellénk szegődik, velünk jár az úton, társ a bajban, s végül hazakísér minket is. Emmaushoz érve hangzik el: „Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már.” Bement hát, hogy velük maradjon. A vendég házigazda lett. Meg­törte a kenyeret a csak rá jellemző mozdulattal, áldást mondott és így adta az övéinek, s azoknak megnyi­latkoztak szemeik. Milyen más ez a visszaút. Haza­felé a terhet cipelő ember lassú, szinte kullogó lép­tei, visszafelé gyors, szapora, szárnyaló sietéssé vál­nak, mert a Krisztussal való találkozás örömét még a menés mozzanatainak is ki kell fejezni. Örömhírt vinni nem lehet lustán, ráérősen, mert az természe­ténél fogva mozgalmassá teszi az ember életét. Kérjük Krisztust, hogy maradjon velünk, az örömhír bennünk, mert így lesz áldott élete országunknak és benne mindnyájunknak. Balázsi Zoltán ref. lelkész

Next

/
Oldalképek
Tartalom