Szekszárdi Vasárnap, 2008 (18. évfolyam, 1-45. szám)

2008-01-13 / 1. szám

fii TASARÍIp MOZAIK

2008. JANUÁR 13.

Szobrokat készíteni, muszáj

Idén töltötte be hatvanadik életévét a Borkút és városunk több fontos köztéri szobrának megalkotója, Szatmári Juhos László, Szekszárd nemzetközi hírű szobrászművésze. Ebből az alkalomból kérte fel a Partium- ból, a Szamos két partján fekvő Szatmárnémetiből származó művészt Baky Péter, a Művészetek Háza igazgatója, hogy mutassa be alkotásait, várhatóan mintegy negyven szobrot és húsz grafikát, egy kiállításon.

Ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy feleségével, Csuhaj Tünde tojásdíszítővel együtt állítson ki, aki nem egy „megmutatós” fajta, maratott, fúrt, paünázott technikával díszített liba-, hattyú-, emu-, nandu és strucctojásait mégis jól ismerik Európa több országában, de Szekszárdon most láthatjuk először munkáit.

Szatmári Juhos László számára nem számítanak az évek, fáradhatatlanul dolgozik. Éppen a Borkút egy kisebb méretű változatát készítette, amikor a műtermébe megérkeztem.- Azí olvastam, hogy kézműves családból származik. Innen ered a képzőművészet, a szobrászat iránti vonzódása?- Apám műbútorasztalos volt, bár nem gyakorolta a szakmáját, mégis tevékeny, kreatív ember volt. A csipkegyárban dolgozott mesterként, csipkéket tervezett a gépekre. Én igazából nem egy kultúrcsalád- ból származom. Arra emlékszem vissza, hogy mikor nyáron a barátaimmal kimentünk a Szamosra, akkor nedves homokból készítettünk domborműveket. Valahogy innen indulhatott, de ez már egy tevékenység volt. Hogy honnan ered igazából? A génekbe nem tudok leásni.- Művészeti középiskolába a szülők íratták, vagy saját maga választotta?- Ahogy mondtam, nem kultúr- családból származom. A családban nem volt soha szó arról, hogy művészet van a világon. A kulturáltságunk kimerült abban, hogy hetente elmentünk moziba, néha elmentünk színházba, művészeti kiállításokra nemigen vittek el minket gyerekkorunkban. Hanem általános iskolában, amikor már nehezemre esett a tanulás, mert az elején még nagyon tetszett a dolog, aztán már kicsit unalmasnak találtam, izgalmasabb volt a rajzolás, festés a pad alatt, meg ahol csak lehetett, állandóan firkáltam a könyveimbe, füzeteimbe, papírra. Utolsó évben, hetedikben a városba érkeztek Marosvásárhelyről tehetségkutatók, mert Szatmár perifériaterület volt, attól függetlenül, hogy Nagybánya közelségében van. Az iskola igazgatónője mondta, hogy készítsek én is próbarajzot, ami alapján kiválasztották, hogy kinek érdemes felvételizni. így kerültem a felvételire, pedig már általános iskola után is úgy gondoltam, hogy én nem tanulok tovább, elmegyek dolgozni, mint ahogy azt egy rendes „proli” családban szokták. Ez a tehetség- kutatás mellékvágányra, vagy fővágányra dobott. Csodálkoztam, hogy engem is hívtak felvételizni. Úgy gondoltam, én semmit sem tudok. Ezért, hogy legyen fogalmam arról, mit hogyan kell rajzolni, megkértem a rajztanáromat, hogy foglalkozzon velem. Miután már tudtam, hogy fölvettek, még mindig úgy éreztem, hogy nem tudok rajzolni. Ezért egész nyáron jártam a rajztanáromhoz hetente egyszer- kétszer, hogy tanuljak rajzolni.

„Végigzongoráztam” a gimnázium öt évét. Ahol egyrészt normális

I Pénzverő (bronz, 2003 - Szekszárd, OTP Bank ügyféltér)

gimnáziumi oktatást kaptunk, azzal megegyező óraszámban, plusz művészeti képzést, ami délutáni elfoglaltságot jelentett. Két év volt a felkészülés az érettségire, ahol a normál gimnáziumi tananyag mellett szakmai ismeretekből is vizsgáztunk. Az utolsó két évben szakosodtunk, én szobrász szakon végeztem. Nagyon rangos, országosan elismert, kiállító művészek voltak a tanáraim.- Magyar nyelvű oktatás volt?- Magyar. Az általános iskolában akkor indították be az első román osztályt, amikor én már hetedikes voltam. Akkoriban telepedtek be románok a városba, beindult a ro- mánosítás a magyar területeken. Szatmárnémetiben korábban nem hallottam román szót. Tudtuk, hogy élnek a városban zsidók, cigányok, volt egy-két román család, de mindenki magyarul beszélt.- Végül is Magyarországon végezte el a főiskolát, vagy először Kolozsváron?- Amikor a gimnáziumot elvégeztem, akkor megint úgy gondoltam, hogy nem akarok továbbtanulni. Hazamentem, és elhelyezkedtem egy bútorgyárban. Az volt a munkám, hogy bútorokat rajzoltam le és festettem ki katalógusokhoz. Egy alkalommal elmentem a gimnáziumba, hogy találkozzam a régi iskolával, és megállított az egyik kedvenc tanárom, megkérdezte, hogy voltam-e felvételizni. Mondom, dehogy. - Miért nem mentél el? - Valószínűleg úgysem vennének föl. - Ezt komolyan gondolod? Sokkal jobbak voltak a munkáid itt, a gimnáziumban, mint amire egy másodéves főiskolás képes. Mi az, hogy téged nem vesznek föl? Menjél el felvételizni! A kolozsvári művészeti főiskola szobrász szakára jelentkeztem. A régi tanárom kérdezte, hogy hogy sikerült a felvételi. - Nem tudom, mert én nem vártam meg az eredményhirdetést, biztos nem sikerült. Akkor fölhívta a főiskola titkárságát. Ott mondták, hogy felvettek. Alig akartam elhinni, hogy bekerültem a főiskolára.

Már gimnáziumban levelezget- tünk a volt feleségemmel, így aztán szerelembe gabalyodtunk, és főiskolás koromban össze is házasodtunk. Amikor elkezdtem a negyedik tanévemet, megkaptam a kite- lepedési lehetőséget. Közöltem a főiskolával, hogy sajnos, én itt abbahagyom, és megyek Magyarországra, mivel a feleségem idevaló. Úgy kerültem Szekszárdra, hogy a bölcskei születésű volt feleségem Szekszárdon érettségizett, és rettenetesen szerelmes volt ebbe a városba, mindenáron vissza akart jönni ide, élni, lakni, akárhogy lesz az élet. Mikor átjöttem, kérvényeztem az átiratkozást, és az ottani három évből minisztériumokon keresztül egy évet fogadtak el itt a budapesti főiskolán, tehát én másodikosként folytattam itt.

Egyik főiskolai nyári szünetben hallottam, hogy megyei ösztöndíjat ajánlanak, jelentkeztem itt, a megyei művelődési osztályon, megkötöttük a szerződést. Ez a kis ösztöndíj jól jött, persze, mert én főiskolás voltam, akkor már a feleségem dolgozott, egy fizetésből éltünk, jött az egyik gyerek, aztán a másik. Amikor végeztem a főiskolán, bemutattam a diplomámat a megyei művelődési osztályon. Közölték, nem tudnak mit kezdeni velem. Se állás, se lakás, se műterem, semmi. Aztán. Bogyiszlóról kaptam egy értesítést, hogy ott fogadnának. Fél éve tanítottam ott, amikor a megyei művelődési osztály felajánlott egy három hónapos alkotói ösztöndíjat. Ezzel több „fizetést” adtak, mint amennyit az iskolában kerestem, így nyilván ezt választottam azért, hogy tudjak alkotni, hogy megmutassam, mire vagyok képes, egy kiállítási anyagot elkészítek három hónap alatt. Kerestem agyagot a szobrokhoz, így kerültem Csatárra, a kerámia üzembe. Ott rögtön felajánlottak egy üzemvezetői állást. Azt elvállaltam, amellett nyugodtan tudtam alkotni. Elkészítettem a kiállítást. Agyagból dolgoztam akkoriban. Ez a legegyszerűbb anyag, de a kiégetett terrakotta szobrok nemes anyagok. A kiállításomnak elvileg sikere volt, anyagilag ugyan nem. Ment a kínlódás, mert se lakás, se műterem nem volt. Egy kollegának a műtermében, illetve a házában laktam egy priccsen, a gyerekek pedig az anyósnál. A család szétesett egy kicsit. Nagy nehezen a megyei pártbizottságtól sikerült lakáskiutalást szereznem. Amikor kaptunk egy lakást, összeszedtük megint a családot, de végül is már megromlott a viszony.- Visszatérve: az első szekszárdi kiállításában milyen témát dolgozott fel?- Szobrok voltak. Figurális szobrok. Mindenféléről, ami eszembe jutott. Már nem emlékszem rá, régen volt. Jött a zsűri, tetszett neki.- Most is figurális szobrokat készít, tehát ilyen szempontból nem változott.- Szokták kérdezni tőlem, hogy mit csinálok. Mondom, szobrot. Na jó jó, de milyet? - Bronzot. De mit ábrázol? Szobrot. Mit ábrázol? Mindegyik mást.- Azért a címekben le szokta írni, hogy melyik mit ábrázol...- Nem igazán, mert én, ha nem muszáj, nem adok címet a szobraimnak. Legszívesebben egyáltalán nem adnék címeket. Mindenki nézze meg... Egy ilyen termosznak kell külön címet adni?- Nem, ez használati tárgy.