Szekszárdi Vasárnap, 2008 (18. évfolyam, 1-45. szám)
2008-11-30 / 42. szám
08. november 30. HÉTRŐL HÉTRE SZEKSZÁRDIBogarat a falhoz tapadva Emlékképek Babits Mihály születésének 125. évfordulójáról Holt költő a hegyen: Babits-film premiere a főiskolán flelőtt tíz óra. Zúzmarás fűszálak a megyeháza udvarán. Sercegve per- í film Szekszárd régi arcáról. A mi junk... Zsíros, teraszos föld, havas, csí- rzott föld, barna. Járunk rajta, járták őttünk. Hagyjuk járni az utánunk jö- íknek? Középiskolások és főiskoláik érkeznek a disputára. Igen! Együtt esélve, együtt töprengve, nézeteket irakoztatva, meghatottan, sokfélesé- ink természete szerint hozzátéve ymás gondolataihoz... Ahogyan úri nberek között szokás, amely finom- ggal irodalmárok között szokás egy- >r, baráti biztonságban, szellemmel, llemmel. Sokunk számára maradan- > emlék. Az idő csak korlátját emeli a .-szélgetésnek. * Juhász Ferenc költő vonul a Babits ülőház udvarán. Nem néz se jobbra, balra, mégis lát mindent, amit kell tgarat a falhoz tapadva fagyban, temeteket, téglát, cserepet, szobrot és ivényt Nem időz soká senki arcán, ívárja sorát.. Még az is lehet, nem ve- nk beszélget, nem hozzánk szóL Harm költő társához, egykori társaihoz, tol óvón sajnálnánk a húst, éppen t emelkedik magasan fölébe, minde- :k és mindnek fölibe a szellem! So- nyka hangot vártunk? Szava járása >er. Mélyről fakad „Bennetek. Bénitek, bennetek!” Harsannak indulat- l beszélyének záró mondatai. Dörgi, Részletek másodízben Panyi Zita szájéból mely a 125 éves jubileum kalmából íródott. Büszke lehet magára a közösség, iol érvényesülni engedik középisko- >ainkat, huszonéveseinket, ahol ■m a manapság oly divatos, személyi ípszerűséget olcsón hintő, „mentőik” által megírt-eszkábált történetek [olvasására, előadására hívják őket, s Iretéve a negatív festést, ahol örömei vegyes meghatottsággal mérik fel: eghaladta tanítvány a mesterét, tol kezet nyújtanak az egyedül járóik, nem karommá kapaszkodva tá- adják. Ahol nem értik, mit jelent ez: loldogak középütt kényük-lényük ja- nak szavára vonagolva... Akik elzár- ik, idővel velük sem szándékozik ajd közösködni senki - haláluk után empillantás alatt tűnik nevük hátra- igyott fecnijeikkel egyetemben, iin szabad hagyományt teremteni yanazon emberek ugyanazon mun- jával, most, s majd újra, jövőre, után... Nem szabad vergődni hagyni okát, akik tisztelettel fordulnak fe- tk. Kollektiven akarattal életbevágó fent testvéreivé fogadtatnunk egy- ással Zenét, Képzőművészetet, Tán it, Fotót és Irodalmat, amiképp Ver- t, Prózát, Drámát, Recenziót, Gonodaveti, levágja magáróL Aprót bólint. Már fordul is. El, eL El a fürkészőktől, el a mikrofontól. A pad az övé. Dehogy hinnénk, hogy négyzetméternyi térben él, dehogy! Kockás sállal, kabátkában. Akit nem mernek megszólítani, s akit mennyire fölöslegesen szólongatnak... Tolle lege! Tolle lege! * Aki virágot helyezett titkon a híd korlátjára, nyomtatványt hírvivésül... Csöndben hajladozott a bokrok mögött. Piros kézzel. Szeme eleven. Csakis szeretni. Hangja halk, kertje otthonos. Búvik, oson, bocsánatkérőn ölel. Pedig neki aztán... Neki legkevésbé... dolatot! Utópisztikus ez, tudniillik a fogalmazás, az eszme, fenséghajhászó? Továbblapozva ez áll: „...a fenségest csak egy lépés választja el a nevetségestől Minden merészebb eltérés az ízléstől könnyen nevetségessé válik, ha új ízléssé össze nem simul s valóban senkinek sincs annyira szüksége az ízlés magasabb művészetére, mint a konvenciós ízléstől magát felszabadítani kívánó írónak. ” * Présházak, tanyák, szurdikok, így szekszárdiasan i-vel mondva, löszbabák az erdős hegygerinc alatti partfalba ágyazódva, őzek a szőlőpászták között kiürült rézgálicos hordók, eperfák az út mentén... És sárguló képeken őrzött mamuszos lábú nénikék a gangon sámlira nehezülve, ténfergő tyúkok az udvarokban, górék maradványai, telente füstcsíkok szállnak a kéményekből... Vagy: kulcsmásoló, hentesáru a kis mellékutcában, szűk a járda, papírbolt ablaka néhány poros, gyúródott kartonhengerrel meg lyukasztógéppel, Neonfény. Frizurák, zsebbe bújt ujjak, öltönyök és tűsarkok. Iskolások sereglenek, zeneszó, Himnusz, fészke- lődés. Melléktémák vagyunk. Babits Mihályt születésének 125. évfordulóján szülővárosa posztumusz díszpolgári címmel tüntette ki. Az oklevelet átvette Babits István, a költő unokaöccse. Szava neki is kedves, megfontolt. Hideg, villanyos este. „...amit hoztál csak annyira tied/ mint a por mit lábad a szőnyegen hagy. ” P. Bucsányi Endre grafikája félbehagyták a rendezést, damilok me- redeznek mindenfelé, megtört, összegabalyodott, merev zsinegek, mint tokjukból kitépett, nyers idegszálak. Elhalt öregek porrá rombolt otthona, csonkított fák, városrendezés mit Egy nappal a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínház díszbemutatója előtt, november 25-én este a PTE Ily- Iyés Gyula Főiskolai Kar aulájában vetítették Jelenczki István Holt költő a hegyen című filmversét. Az est alaphangját Husek Rezső zongoraművész örökifjú játéka adta meg Beethoven Holdfény-szonátájá- val és Liszt 11. Magyar rapszódiájával Miként a „hangok nagy tanára” a zongora billentyűire álmodta a cimbalom világát, a fotó- és képzőművészként is ismert filmrendező úgy alkotta mozgóképpé Babits esztergomi Előhegyen írt verseit. Jelenczki István bevezetőjében elmondta: „Babits Mihály személyében, költői, írói munkásságában, emberi szenvedéstörténetében szellemi, emberi minőség mutatja meg önmagát.” A hazaszeretetből és felelősség- tudatból egyaránt példát adó költő „emberi, írói helytállása meghatározó világító tornya a magyar kultúrának”. „Nyájas magasságban csüng a dombtetőn a ház, / de én mordan ülök benne, mint Jerémiás” - kezdődött a címadó művel a Verses naplón keresztül a Jónás imájáig ívelő filmetűd, mely után ihletett szándékukról vallottak az alkotók, akiknek az unokaöccs, Babits István meghatottan köszönte meg a varázsos pillanatokat. sem árt, ha egyszer köveket, szögleteket, foghíjas léckerítést és napsütötte lépcső melegét, illanó gyík fénykékjét hordozzuk... (...) Persze hogy nem emlékezünk a napra, annak szakára s eseményeire, mikor lelkűnkbe vésődtek e képek, hangulatok, a szülőváros, a királyváros földrajza. Ám ettől fogva hozzájuk hasonlítunk, hozzájuk térünk vissza az idő pulzálásá- val egyre... Babits Mihály - korának köre - nem csekély felelősséget mért ránk, királyi út így tanulni értékvallást, mívességet, okos szelekciót és izolálni tudást, akaratot.. Ha látensen is formálja lelkünk, vitathatatlan súlya. * A szerelem színe? Lassan indigószín. Ami ugye mindenekelőtt lila, kicsit nyers, aztán püspök, ez torpanta- tó magas rang, bíboré az éj, félelmes, ám intuíciónk, vágyunk és értelmünk indigón ad jelt, indigón szólít, így várakozunk, kétesnek csúfolható tanok szerint végest köti a végtelenneL Babits indigója íriszeinek színe, szökell- ve egyet el is borulhat, Szekszárd, 1915 nyarán című versében írja: „A lila kékbe feketéll / áll az Idő és máll a Tér, / kilencszáztizenöt - / (így csüggtem én a mély egen, / mint régi jósok dombhegyen, / a vén présház fölött)” Indigószín jeggyel Főhajtás Babits Mihály előtt - följegyzett gondolatok A költő tisztelői a szülőház megnyitóján
