Szekszárdi Vasárnap, 2008 (18. évfolyam, 1-45. szám)
2008-10-12 / 35. szám
£ SZEKSZÁRDI msArnap KULTÚRA 2008. októbe Esztergomtól Szekszárdig - 2. rész Hajókirándulás a Babits-emlékévbei Babits Mihály és Ady Endre: modern szellemiséget akartak Korábbi lapszámunkban úti élményeinket osztottuk meg olvasóinkkal, most jelképesen hadd nyújtsunk át néhány levelet az íri- szi koszorúból, amit a Magyar Tudományos Akadémián elhangzott beszédek, irodalomtörténészeink izgalmas disputái fontak szellemünk számára. Panyi Zita Mint amikor kisgyermek áll a karácsonyfa előtt, kézen fogva bátyót, húgot, apát és anyát, szemben nagyothalló bácsi- kánk, ki év közben folyvást harsog, rémisztőeket dörrent botjával a parketten, mindez nem számít Sem, hogy testvérünk köveket dugdosott a jeges-keményre gyúrt hógolyóba, cukor helyére sót szórt a lefekvés előtti langyos tejbe. Most együtt vagyunk itt, ugyanazt a gyantaillatot szimatoljuk, ugyanazt a dallamot fújjuk, zavartan pirulunk valami meghatottságtól, a gyomrunkból bizserget fölfelé - így álltunk mi is a magyar tudomány és szellem fellegvárában, ahol az emlékező városok polgármesterei, s az akadémia főtitkára szólott Babitsról. Örömét tolmácsolta, hogy e zaklatott világban léteznek értékhagyományozó rendezvények, mert mint fogalmazott „Nem az energia, a gazdaság válsága a legnagyobb napjainkban, hanem a morálé!” A polgármesterek egybehangzóan elismerték: itt a civil szféra személyei emlékeznek, az ő erejükkel, tenni akarásukkal és munkájukkal valósulhat meg kizárólag e tisztelgés. Ehhez a politikának szerencsére semmi köze nincsen. Dolgozó emberek fogtak például össze - némely helyütt -, hogy megújhodhas- son a Babits-villa. Szellemi és fizikai vonalon dolgozók, mert magukénak érzik Babits intelmét balgaság volna, ha saját hivatásunk, életünk kincsein túl, más kincseket el akarna vetni... „Hogyan lett Babits Mihály költő?” Ezzel a kérdéssel vette kezdetét az irodalomtörténeti beszélgetés a dunai estben, amit, valljuk be, értő szóra éhesen vártunk. Végső soron jogászemberi létre predesztinálták, ezen az alapon kapott juttatást a megyei segélyalapból, nyilvánvalóan ekként gondolt magára a fiatalember is, aki édesapja halálakor a bírhatatlan kínoktól elneveti magát a ravatalnál. A családban aggodalommal szemlélték, mi lesz ebből a gyerekből? Végül a dinasztia örök bölcsére, Döme bácsira bízzák, aki gyakorlatilag mindenre megteszi sajátos megjegyzéseit. A Halálfiaiban jegyzi Babits: vadászni jártak az erdőben, mikor az ölés gondolatától irtózó ifjútól egyszer csak megkérdi az öreg: „Már megint a Hájnén jár az eszed?” Nem telik el sok idő, Babits bevonul a szerkesztőségekbe. Három verse jelenik meg, többek között egy Heine-vers is... Honoráriuma pedig korántsem mondható hétköznapinak: egy leány csókja legelsőre a míves fordításért A költő és Szekszárd kapcsolata bonyolult volt - hangzik el tömör megfogalmazásban. Ennek legszebb megnyilatkozása a Halálfiai, ám számtalan művében ott van a kisváros légköre, alakjai benépesítik a papírt, földrajza, lélektana követel és követ Elgondolkodtató szemügyre venni a regény végére rögzített megjegyzést miszerint a mű szereplői nem valóságos alakok, a költő képzeletében élnek pusztán. Babits szándékosan nem mondott igazat, hiszen egy másik Olyan, mint a tele pelenka, tartalma zöld és híg. tanulmányában megvallja, az írók természetesen közvetlen környezetükből merítenek alapot mondandójuk közegéhez, ám amint műbe kerülnek az adatok, mik nem többek ennél, semminek nincsen köze a valósághoz. Tény, hogy a Halálfiait egyáltalán nem üdvözölték szülővárosában, ami bizonyos síkon érthető: abszolút nem törekedett rá, hogy megváltoztasson neveket, helyszíneket. Mi több, a kortárs kritika még kevésbé fogadta szívélyesen, nyers marasztalás volt része. Adja hát magát a kérdés: ennek függvényében és árnyékában mennyire számított/számít Babits "Mihály jelentős prózaírónak? Nemhogy költőnek, írónak, esszéistának is jelentős volt - érkezik a válasz. E regény kérdőjelezhetetlenül kivételesen nagy szellemi teljesítmény, noha lehet, vannak narratológiai hibái, amiként ma mondanánk. Eltörpül ez amellett, hogy a nagy nemzedéknek egyfajta kritikai önarcképét adja a mű. Akik modem szellemiséget akartak elterjeszteni: Ady, Kosztolányi, Juhász Gyula, Móricz, Ignotus, óriási változásokat kívántak az irodalomban. Kétségtelen, mind hallatlan lelkesedéssel fogtak a feladathoz, csakhogy eközben ateistákká váltak - legelőször pozitivista alapon -, majd szocialistákká, pontosabban ehhez közeliekké, itt-ott anarchista nézeteket pengettek, beengedték a dekadenciát, a nyugati szellemet a gondolkodásukba. S akkor váratlan elérkezett a másnap, a kijózanodás: rádöbbentek, az általuk oly hőn áhított fordulat sürgetésével, generálásával éppen saját családjukkal, a szüleikkel, testvéreikkel, fordulnak szembe. Értelemszerűen következett a lelkifurdalás, az önvizsgálat ideje: szabad volt-e ezt tenni? Babits válasza határozott igen volt. Ezzel Ady is egyetértett. Ugyanakkor, akik példának okáért magyar köznemesi családból származtak, határozottan hangot adtak a lelkifurdalásnak, váltották: ők maguk az értékveszejtők. Súlyos szavak ezek, a mögöttes tusa még súlyosabb. E tragikus élményt írják le, ettől, a múlttal való kényszerű szakítástól válnak ők részint nagyszerű írókká! Ezer év magyar történetével, mentalitásával kellett szakítaniuk... Babits első kötete 1909-ben jelenik meg, és emellett ott áll Ady. Juhász, Babits és Kosztolányi ekkorra igen intenzív levelezést folytat, részletei pontosan fölfedik, mennyire nem szerették a századforduló bús-konok magyar váteszét. „Rühellte Babits Adyt, mint embert?” - tevődik fel szó szerint a kérdés. Addig jutott el, hogy zavarta. Ady másképpen látott hozzá megújítani a költészetet, minek hagyományait a poéta doctus olyannyira tiszteli. Babits úgy képzelte, a provinciális, befelé forduló, a világot magyar távlatban elképzelő gyakorlattal szemben a modern költészetnek világhorizontban kell megszületnie, lemző, hogy mikor Kosztolányi elk Babitsnak Ady kötetét, azt írja: „Itt döm Ady új hülye kötetéL” A refl< sorai sem sokkal finomabbak: „Ol mint a tele pelenka, tartalma zök híg...” Babits azonban hozzáteszi: néhány olyan szava és szókapcso ami korábban soha nem hangzott magyar irodalomban. Nagy dicsért abban az időben, mikor Babits Kos lányival való levelezésben a követi sorok rögzülnek: Arany a legnagy költő, de mégis új nyelvet kell terei ni. Vegyük észre, minden költőzsei nyelvet teremtett! Ezt tette meg mert más nem volt folytatható. A disputa e pontján az irodaion ténészek remek érzékkel mutatta! nem szabad abba a hibába, esni, li kimerevítjük a kezdő pillanatot. A i tatás ugyanis teljesen más! A két 1915-ben egymásra talált Székely dár híres albumában, ahol is egy feje fölé hajolva együtt olvassák a B át. Ez nem „véletlen lekapott”, hat szimbolikusan beállított pillanat, s dékos üzenet a jövőnek. „Mikor meghalt, Babits nem csinált mást, i az ő emlékét védte. Leírta, hogy szimbólumrendszere az általa a v irodalomból legjobban tisztelt ó nak, Danténak a modern megújíi Egyedül akkor borul ki költőnk, m Földessy Gyula azt állítja, Ady nagy zófus volt, ez már neki is sok.” Tény, hogy kortársaihoz sajáto szony fűzi a költőt, azonban mint felhívják figyelmük, ha olyan egys; emberekről van szó, mint mi, t nyes vizsgálódni, kinek-kinek mik nyei, érdemei, természetének font gai, lehet igazságot tenni, azonbar luk két hatalmas szellemről van sz kor tragikus fejleménye: ők nem tak egymásra találni, ám ennek isn te még mindig nem biztosít nek jogalapot arra, hogy olyan szert nézzük őket, ahogyan egymást. R lúzióul ne felejtsük, a leggyönyör verset József Attila írta Babitshoz, Magad emésztő... „Akár egy hatom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egi'ik dolog a másikát, s így mindegyik determinált, így él a gazdag is, szegény is, így szenvedünk te is meg én is s még jó, ha az ember haragja nem az embert magát harapji hanem valaki mást, dudás a fuvolást, én téged és engemet te, - mert mi lenne, mi történhetne, ha mindig magunkba marna az értelem iszonyú karma?”
