Szekszárdi Vasárnap, 2007 (17. évfolyam, 1-42. szám)
2007-09-16 / 29. szám
2007. SZEPTEMBER 16. ANNO MSAÍtMP '/'/ Költőnk és bora I. Szekszárd méltán büszke arra, hogy szorgalmas szőlőművelői és jeles borászai világhírűvé tették az itteni hegy levét, de legalább ilyen becses az, amit szülöttei vagy itt élt költők jelképesnek éreztek, s az irodalomba emeltek. „Egyért feledtek inni a vigadó urak” A XVIII. századtól elhíresült szőlőről és borról Fördős Dávid szólt elsőként köszöntő versében. A gyönki tanár ugyan illően dicsér, sorai mégsem foghatók a megye- székhely fiának, Garay Jánosnak bensőséges viszonyához. Perek miatt szüleinek csak tenyérnyi szőlőcskéjük maradt, de a költő kereszttestvérétől, a hamarosan Garay János (Öccse, Alajos rajza) nemzetközi hírűvé váló borkereskedő ifjabb Kristofek Ferenctől jutott a hazaihoz, s azt ugyancsak jó néven vette: „Mi részünkről köszönjük neki »a szegszárdit«, s azt kívánjuk, hogy jövő esztendőre minden icce helyett ugyanannyi tíz akóval teremjen neki több bora, melyet: aztán ne öt forintjával adjon el nekünk, pestieknek, azaz nem nekem, mert én az ingyen bort - egész tisztelettel legyen mondva - inkább megiszom, mint a drága pénzen megvettet” - írja 1836. április 11-én. Negyedfél év múlva azon szo- morkodik, hogy - talán mert borával éppen Bécsbe sietett - „Feri bátya... noha én őt hajóján egész illendőséggel meghíttam; egy pohár borocskával sem kínált meg az új szegszárdiból, s így az öt pár kolbászt, mellyel édes Szüléink pakétájokat érdekessé tették, csak szegény pestivel nyomtattuk le, édes Szüléink s övéik egészségére, s a magunk hasznára.” Garay a következő esztendőben, 1840-ben már tanújelét adja a szőlőművelő iránt érzett tiszteletének Mátyás király Gömörben című versében. A törvénylátó nap utáni lakomán „Van, a ki a királyért üríti a kehelyt, / A hon virágozása dobogtat más kebelt, / Ez a német vesztére nagy rettentőt iszik, / Az a török halálán, ez a csehén bizik. // S végig lakoztanak már, és végig ittanak, / Egyért feledtek inni a vigadó urak, / S vigalmok a hegyig hat, hol munkás hangyakép / A tő tövét kapálja pőrén a póri nép.” Az igazságos király ezután elöl haladva kidőlésig kapáltatja a „puhán nőtt” úri népet, majd megkönyörülve rajtuk - azóta sokszor elfeledett - bölcsességet mond figyelmeztetésként: „A föld, urak, kemény rög, s ki azt megmíveli, / Véres verej tekének gyöngyével öntözi. / Azért, ha máskor isztok, nem kell felednetek / Az áldomásba szőni: hogy éljen népetek!” Ezzel költőnk a maga szelíd hangján ugyanazt mondja, amit Petőfi ír majd meg - évek múlva. „Ha isten segít, a szüretet Szegszárdon kell tölteniök”- írja levelében Alajos öccséhez 1845-ben, de tudjuk, ez csak a következő évben valósulhatott meg. így esett, hogy Garay János, mondhatni sikerei teljében, 1846-ban látogatott haza. Szülővárosa üdvözlésére a Viszonlátás Szegszárdon című verset is megírta szeptember 20-án. Ez lett egy véletlen miatt a Szegzárdi bordal kiindulópontja. A már emlegetett Kristofek Ferenc atyja, az ő keresztapja tiszteletét és szeretetét egyszerre akarta kifejezni, amikor meghívta szüretre. A költő szüleinek szerény szőlejében már felcseperedő gyermekei nem részesülhettek volna ebben az örömben. Ráadásul azt is remélhette, hogy végre találkozik Háry Jánossal, akiről ő ugyan remekelte Az obsitost, de személyesen nem ismerte. A meghívó finoman azt is tudatta: mint magyar költőtől elvárja, hogy a szüretet bordallal tisztelje meg. Garay zavarba jöhetett: a Szegzárdi bordal első két versszakában üdvözlő versét kezdte variálni, de rájött, ez nem vezet tovább, ezért új ötlettel leírta a borról: „Töltsd pohárba, és csodát látsz! / Színe, mint a bikavér..." Innét a nemzeti jelképekre és a reformkort átható lelkes hazafiság felé kanyarodik: nem véletlenül, meghívója a helyi haladó erők jeles vezetője. A történelem és a nemzeti ösz- szefogás ötvöződik egybe a helyi büszkeséggel, majd visszatér ötletéhez, s már főnévként írja le a szót: „Poharunkba bikavér!” Vajon mi indíthatta Garayt e megnevezésre? Szegzárdi régiségek című 1845-ös cikkében Bélát meg az apátságnak adományozott három szőlőt (Csin, Fövestelek és Bika). is emlegette (Ma már tudjuk, ez utóbbi I. Béla pogány neve.) Később sem tartotta furcsának az új szót, mert pár év múlva, a Szent László elbeszélő költeményében is megismétli. A költő aligha hihette, hogy a nemzeti jelképnek tartott vörösbort egyszer bosszúból is inni fogja. Pedig így történt, ahogy arról Petőfi Sándorhoz 1848. december Akinek az egészségére szekszárdit ittak: Petőfi Zoltánka apja rajzán 25-én írott levele szól. A költőbarát feleségének fia születése alkalmával előbb neje révén szoptatási tanácsokat ad, majd megemlíti, „nem írtad meg, hogy híjják a kis óriást”, „de azért ma ebédre megisszuk áldomását jó szegszárdi aszúból, melyet az ünnepekre kaptam hazulról, s melyet már csak azért is el akarunk fogyasztani, hogy belőle Windischgrätznek egy csepp se jusson.” Dr. Töttős Gábor Petőfi 1848-ban (Szeremley Mihály karikatúrája) Az obsitos (Garay Ákos rajza)
