Szekszárdi Vasárnap, 2007 (17. évfolyam, 1-42. szám)

2007-09-02 / 27. szám

2007. SZEPTEMBER 2. KITUNTETMtTJEINK vasA»1ap % Szervezőkészség és hagyományápolás Létezik egy sokak számára is­mert mozgalom, szervezet, mely ismeretterjesztő füzetecskéket ad ki és árusít országszerte. E kis­könyvek 1977-től adnak eligazí­tást a kirándulóknak, a történe­lem iránt érdeklődőknek a helyi nevezetességekről, miközben kedvet adnak a további utazások­hoz, hazai túrák szervezéséhez. Miről is van szó? Természetesen a „Tájak-Korok-Múzeumok” szer­vezetről. Az idén immár 30 éves múlttal rendelkező egyesület szekszárdi elnökével, a 2007-es Közjóért díjazottjával, Andrásáé Marton Zsuzsával beszélgettem tevékenységükről, a mozgalom jövőjéről...- El sem tudom mondani, annyi­ra meglepett, amikor megérkezett az értesítés: díjazott lettem. Retten­tően meghatott, ugyanakkor fele­lősségérzettel tölt el, hogy nekem ítélték ezt az elismerést a város ré­széről.- Pályáját óvónőként kezdte. Mi­Balázsi Zoltán református lelkész hét éve szolgál Szekszárdon. A hét esztendő rövid időnek tűnik ahhoz, hogy a város „Közjóért” kitüntető címet adományozzon bárkinek is. Ám a hét esztendő ahhoz is kevésnek tűnik, hogy ez idő alatt kívül és belül megújul­jon az ezertagú gyülekezet temp­loma, a lelkészlakás, a gyüle­kezeti ház és az egyház tulajdo­nában lévő Comenius iskola, sőt kor merült fel, hogy egy ismeretter­jesztő és szervező munkakörre vált?- 1986-ban adódott egy lehető­ség, ami számomra kihívás is volt. Sikerrel pályáztam meg a Wosins- ky Mór Megyei Múzeum múzeum- pedagógusi állását. Mélyvízbe csöppentem, s hamar rájöttem: más jellegű egy nevelési és más egy oktatási-ismeretterjesztő intéz­ményben tevékenykedni. Kezdet­ben iskolások tárlatvezetését, törté­nelmi foglalkozásokat szerveztem, majd elindítottam látogató-órákat, klubfoglalkozásokat a kisebbek­nek.- Kapcsolatba került a Tájak- Korok mozgalommal.- 1988-ban hirdetett meg a buda­pesti egyesület egy országos vetél­kedőt, melynek első fordulójára felkérték a szekszárdi kollégákat is. A lebo­nyolítás már az én asz­talom lett. A vetélkedőt követően felkértek, alakítsam meg az egye­sületet. Múzeumunk­ban már működött a műgyűjtők klubja, s er­re „építkeztem”. A ta­gokkal kezdetben ha­vonta egyszer találkoz­tunk, s kirándulni csak egyszer mentünk éven­te. A jórészt nyugdíja­sok alkotta csapat lét­száma ma már 400 fö­lötti, ami országosan is egyedülálló, ahogyan az évi 15-20 kirándulás is. Múzeumlátogatásokat szerve­zünk, természetvédelmi tájakat ba­rangolunk be, sőt társklubjaink közreműködésével a történelmi Magyarország több városába is el­jutottunk. Gy. L. már a „kántorház” felújítása is folyik.- Ez nem csupán az én érde­mem, hanem a harminc presbiteré és a gyülekezeté egyaránt - közölte a leghatározottabban Balázsi Zol­tán. De én továbbra is a hét évet forszíroztam. Amikor először ké­szítettem interjút a lelkész úrral, otthonukban fogadott feleségével, dr. Thury Katalinnal együtt. Köz­vetlenségük, barátságosságuk elő­ször meglepett, de rá­jöttem, ez náluk így természetes. Ugyanis a nyitottá tett parókián - ahol „reggeltől estig tart a fogadóóra”, jöt­tek és mentek a gyüle­kezeti tagok: egyikük hivatalos okmányért lépett be, másikuk „új­fajta sütit” hozott, amit Katalin asszony a saját készítésűvel viszon- zott. Amikor mindezt most felidéztem, Balá­zsi Zoltán a bibliából származó, ám saját fi­lozófiájaként elfoga­dott mondattal vála­szolt.- Gyülekezetünket a vallási meg­győződés mellett „a képmutatás nélkül való felebaráti szeretet” tart­ja össze. Isteni áldásnak tartom az empátiás készséget és az emberek elfogadásának képességét. Amikor Szekszárdra jöttem, őszintén köze­ledtem a hívőkhöz. A hatás-vissza­hatás elmélete alapján remekül ala­kult a kapcsolatrendszer. A börtönlelkészi szolgálat 2000- ben indult be, az uniós elvárások Szinte egész Szekszárd ismeri és tiszteli Béresné Kollár Éva zenei könyvtárost, akinek a város Köz­jóért kitüntetést adományozott. Ennek egyik „velejárója” a napok „meghosszabbodása”. Úton-útfé- len megállítják, kezet szorítanak vele, gratulálnak neki, miközben sorolják azokat az érdemeit, em­beri tulajdonságait, amelyek a szűkre szabhatott nacionáléjá- hoz tartozhatnak. szerint, emlékeztetett a lelkész úr, aki nyomban élt a kihívást jelentő lehetőséggel, a heti bibliaórákkal és az elbeszélgetésekkel. Eleinte mindezek meglehetősen nyomasz­tották, ahogyan az ajtók fémes csa- pódása is. De már mindezt meg­szokta, sőt jó érzéssel töltik el a „bentiek” megnyilvánulásai, hi­szen sokan sírva lépnek eléje, ám mosolyogva távoznak... V.H.M. De özönlöttek hozzá az sms-ek, az e-mail-ek, és a telefonhívások. Például: „Nálad nagyon jó helyen van a kitüntetés”, „A város sokak nevében köszönte meg tevékenysé­gedet ezzel a díjjal”. Szóval örü­lünk - az örömöt szerezni szerető - Éva megérdemelt elismerésének, s nem csak azért, mert „Általad a vá­ros sokaknak szerzett örörröt”. Az ötgyermekes családban fel­nőtt Béres Évi - sokan így emlege­tik - pici korától tanult zongorázni, majd követ­kezett a magánének­szak, érettségi után Pé­csen, a Tanárképző Főis­kolán történelem-ének- zene szakon diplomá­zott, s mivel az. Illyés Gyula Megyei Könyvtár zeneműtárában helyez­kedett el, elvégezte a könyvtárszakot, mégpe­dig kicsi gyermeke, az az­óta egyetemista, Csaba mellett. Ám az idén érett­ségizett Máté jövetele után „sem vett vissza”. Folyamatosan szervezte a komolyzenei táborokat, Folvtatás a 8. oldalon. Képmutatás nélküli felebaráti szeretet „Nálad nagyon jó helyen van a kitüntetés”

Next

/
Oldalképek
Tartalom