Szekszárdi Vasárnap, 2007 (17. évfolyam, 1-42. szám)

2007-06-24 / 23. szám

2007. JUNIUS 24. HÉTRŐL HETRE , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP Uniós pénzből épül a párthálózat? „Nem tudják elengedni a végi cimborák kezét?" címmel nyújtott be inter­pellációt Gráf József ag­rárminiszterhez a Parla­ment június 18-i ülésén Horváth István Szekszárd és Potápi Árpád Bonyhád polgármestere. „Vajon miért hiszi a szo­cialista párt, hogy az Unió tulajdonképpen nem is az ország felzárkóztatására, hanem párthá­lózat építésére, pártemberek finan­szírozására adja a pénzt?" - tette fel a kérdést interpellációjában Horváth István fiatal demokrata országgyűlési képviselő, aki ezzel a vidékfejlesztési irodák fenntartá­sát szolgáló pályázatok körüli fur­csaságokra hívta fel a figyelmet. Szekszárd polgármestere Tolna megyei példákkal alá is támasztot­ta aggályát a kiválasztási módszer­rel kapcsolatban, hiszen mint szekszárdi kistérség­ben Is korábbi MSZP-s polgármes­ter vagy polgármes­terjelölt, illetve köz­tudottan az MSZP- hez közeli pályázat- író vállalkozás kapta meg a feladatot. Hor­váth István leszögez­te: a nyertes pályá­zók egytől egyig profitorientáltak, míg a kistérségi társulások non­profit tevékenységet folytattak és folytatnak a települések fejlődése érdekében. A honatya négy kérdést is inté­zett a miniszter úrhoz, aki helyett Gőgös Zoltán válaszolt. Az FVM ál­lamtitkára a helyi vidékfejlesztési közösségről, annak jogosultságai­ról adott kimerítő tájékoztatást, a példákra azonban nem reagált. Nem véletlen, hogy Potápi Árpád, az interpelláció másik szerzője mondta: a tamási, a bonyhádi és a nem fogadta el a választ. Június 14-én a városháza házasságkötő termében dr. Haag Éva alpol­gármester előtt tett állampolgársági esküt három magyar nemzetiségű szekszárdi lakos. Lihi József nyugdíjas a Vajdaságban, míg dr. Fekete Zsombor, a Balassa János Megyei Kórház röntgenosztályának orvosa és Varga Zsolt, a Geodézia Kft. munkatársa Erdélyben született magyar­nak, amit immár a köztársasági elnök aláírásával hitelesített okmány is igazol. A képen balról: Varga Zsolt, Parrag Ferencné anyakönyvve­zető, Lihi József, dr. Haag Éva alpolgármester és dr. Fekete Zsom­Három új állampolgár Több mint kétszázan vesznek oda évente a hazai vizekben A szekszárdi főbúvár „hadüzenete” a felelőtlenségnek Egy füzet - tele jó tanácsokkal Több mint kétszázan távoznak az élők sorá­ból évente úgymond vízi baleset következtében kis hazánkban. Ha visszaosztjuk a szörnyűsé­ges számot ötvenkettővel, minden hétre jut leg­alább négy halál. Zöme persze májustól szep­temberig történik meg. Kilencven százaléka ezeknek elképesztő emberi hanyagság, felelőt­lenség, nemtörődömség következménye a „Ve­lem úgysem történhet meg ilyesmi” jegyében. Aztán még is megtörténik. Hortai Tamást, az Óceán Könnyűbúvár Sportegyesület elnökét, a Karisz nevezetű, mentésre és az áldozatok fel­kutatására hivatott országos szervezet képvise­lőjét a belőle áradó humánum okán is többször elkapja a harctéri idegesség, a tehetetlenség ve­zérelte düh: miért kell ezeknek menetrendsze­rűen megtörténnie, miért kell neki a folyók, bá­nyatavak és egyebek mélyére azért leszállnia, hogy legalább a szeretett, imádott unokát, nagy­papát az amúgy is sokkos állapotba került hoz­zátartozók legalább eltemethessék. Mert a ször­nyűségben újabb rémség, amikor meg sem lesz az áldozat. A főbúvárnak elege lett ebből! Hisz abban, hogy őszinte beszéddel, az esetek előz­ményeinek fölemlegetésével, érzelmekre ható tálalásával esetleg eredményeket lehet elérni. Egyesülete egy jópofa kis könyvecskével rukkolt ki, még a szünidő megkezdése előtt, amelyben szöveggel, rajzzal illusztrálja azokat az eseteket, amelyek a látszat ellenére felettébb veszélye­sek! Hortai hittel hisz abban, hogy a 2007-es statisztikák már esetleg jelzik: nem volt hiába­való az, amit most országosan, de szűkebb pát­riájában Tolnában, ezen belül Szekszárdon el­kezdett. GYENGE ÚSZÓ TUDÁS- Mire alapozza az optimizmusát?- Hadd mondjak két példát, ami azért a hely­zet hasonlósága ellenére optimizmusomat táp­lálja. Évekkel ezelőtt felvettük a küzdelmet a mustgáz mérgezések okozta értelmetlen halá­lok ellen, melyek a hazai pincékben történtek meg. Észbontó volt, hogy ebbéli tájékozatlan­ság, tapa=ztalatlanság okán szinte minden év­ben mintegy 15-en meghaltak emiatt. Hiszem, hogy az ez ügyben tartott fejtágítók, az öszsze- fogás, a mi prédikációnk iránti fogadókészség következménye, hogy ma már legföljebb né­hány ilyen történik meg az országban. Ügy gon­dolom, az sem a véletlen műve, hogy a vízi bal­estek jóval kisebb számban fordulnak elő Tolná­ban, arra gondolok persze, amelyek az életvesz­téshez vezetnek, mint más megyékben. Szóval nem adjuk fel! Ezt a kétszázharmincas-negyve- nes statisztikát rövid távon le kell vinni negyven alá.- Ennek egyik eszköze lenne a valós úszni tu­dás birtoklása! Bár a statisztikák szerint alig van már gyerek, akinek ne lenne papírja arról, hogy ő bizony tud úszni...- Jól mondja, valós úszni tudás. Nekünk e te­kintetben igen rosszak a tapasztalataink. Na­gyon sok olyan gyerek van, aki azzal a tudással merészkedik vizekre, amivel csak éppen át tud­ja kapálózni az iskolai tanmedencét. Ez a fo­lyókban, tavakban rémesen kevés. Most hoza­kodjak elő azzal a megrázó esettel, amikor a kis­fiú valahogy 23 métert tudott úszni, de 24-et kellett volna teljesítenie ahhoz, hogy ne történ­jen tragédia! Szóval, amit magukkal hoznak a gyerekek, az meglehetősen viszonylagos, vész­helyzetekben leértékelődik. SE CSÓNAK - SE MENTŐMELLÉNY- Tekinthető-e vészhelyzetnek Hortay-szem- uvegen keresztül az, hogy húsz-harminc gyerek két-három tanárral a Balatonon vagy máshol tá­borozik, és kétszer strandra mennek?- Nálunk mindenképpen! Mi, búvárok a kép­zésünk során húsz ember mellé minimum négy-öt segítőt delegálunk, szóval két felügyelő ilyen estekben roppant kevés. Főleg akkor, ha a tanító nénik is egy kicsit nyaralásnak fogják fel a munkát, a táboroztatást, amit legtöbbjük bün­tetésként él meg, és beküldik a gyerekeket a víz­be, ők meg a partról figyelnek. Megnyugodva, hiszen elmondták, megmutatták, hol a bója, meddig lehet bemenni. Ha nem ilyen felelőtle­nek a kísérők, ott vannak a vízben a gyerekek között, ez is szükséges, de nem elégséges felté­tel a balesetek megelőzésében. Mert kettőjük közül az egyiknek, különösen, ha nem jó úszó és a mentésre képtelen, ott kellene sertepertélni a mélyvíz kezdetét jelző bójánál és szigorúan visszaparancsolni minden egyes befelé igyekvő kalandkeresőt! Ha így történik, minden bajt megelőzünk, de ez, a ma nem jellemző határo­zottságot, keménységet, következetességet, szi­gorúságot igényel a felügyelőtől. További hiá­nyosság, hogy nem visznek egyáltalán az ilyen csoportok mentőmellényt. Eszembe jut hirtelenjében az pár éves balato­ni eset, amikor a tanár a vészhelyzetben bement a gyerekért, valahogy heroikus küzdelemben Folytatás a 14. oldalon.

Next

/
Oldalképek
Tartalom