Szekszárdi Vasárnap, 2007 (17. évfolyam, 1-42. szám)
2007-05-06 / 16. szám
2007. MÁJUS 6. KÁ VÉ. DUPLA HABBAL vasArMpTÍ Rendhagyó interjú egy kivételes édesanyával anyák napján SAS ERZSÉBET OLDALA Május első vasárnapja, anyák napja! Kevés a virág, kopottak a köszönet szavai, rövid a megállás, mert rohan az élet, s mi attól vesszük el az időt, aki számunkra a legtöbbet adta: az életet! Tudjuk, hogy ő megbocsátja mindezt, hogy ő sem tehetett másként annak idején, mert a történelem kereke előre forog, s amit kaptunk, azt saját gyermekeinknek kell továbbadnunk. S azok az igazi édesanyák, akik ezt megértik, nem követelőznek, nem vádaskodnak, nem hánytorgatnak fel semmit: „érted éltem”, „neked adtam mindent", „feláldoztam az életemet", hanem akik csendben tették és teszik a dolgukat. Éjszaka álmukban mosolyra húzódik az ajkuk, ha gyermekeikre, unokáikra gondolnak. Büszkék rájuk bent a szívükben, s csendben őrzik a felfedező gyermekkor, a lázadó kamaszkor, a felnőtté, szülővé válás folyamatát, amelyben részt vettek, hiszen ez volt a hivatásuk, a küldetésük, szülni, nevelni, szeretni, elfogadni, elengedni. Rájuk, az igazi anyákra gondolunk ezen a napon, akik a szívünkben vannak, s akiknek a virág, a köszönet, az ünnep csak egy alkalom egy újabb találkozásra. Erich Fromm örökérvényű igazsága: „Egyetlen érdek nélküli, viszonzást nem váró szeretet van a világon, az anyai szeretet”. Egy édesanya, aki gyermek is: Jaszenovicsné Kakuk Anasztázia- Anaszti! Közös szülőfalunk Alsónána, s ez által régi ismeretségünk okán tegeződünk, s bár a lányom lehetnél, akaraterőből, kitartásból, élni akarásból - s még sorolhatnám - sok korombéli vehetne példát rólad. Azért választottalak anyák napján beszélgető társnak, mert úgy gondolom, hogy egy kiegyensúlyozott, teljes és békés családban „köny- nyebb” anyának lenni. A te életed bizonyíték arra, hogy mily kevésbé becsüljük azt, ami természetes, az egészséget, s mennyire nem tudjuk elképzelni az életet, ha a „feje" tetejére állna... Ahogy a tiéd állt, jó pár évvel ezelőtt.- Az életem úgy indult, mint sok fiatalé. A szüleim elváltak, az Egészségügyi Szakközépiskolában érettségiztem 1989-ben, s ebben az évben veszítettem el az édesapámat. Ettől az évszámtól kezdve az egész életemben minden fontos, szép és tragikus esemény a páratlan évekhez kötődik. Fiatalon ismertem meg Istvánt - 1987-ben - mindkettőnknek ez volt az első szerelem, s 1991-ben már közös lakásba költöztünk. Hatéves szerelem után kötöttünk házasságot 1993-ban. Első fiunk István 1995- ben, második Kevin 1999-ben született.- Fiatalon kerültetek össze, bár nem hamarkodtátok el a házasság- kötést. Milyenek voltak az első évek? Mindketten dolgoztunk. Jómagam először a kórház gyermekosztályán, majd a művese állomáson, mindkét helyen szerettem a munkámat. Úgy gondoltuk, hogy először megteremtjük a közös otthonunkat, azután házasodunk össze. így is lett. Aztán jöttek a gyerekek. A férjem jó apa volt és a mai napig is az. Talán ez is oka volt annak, hogy nem akartam észrevenni az első figyelmeztető jeleket, hogy valami nincs rendben a házasságunkkal. Valahogy elfogyott a bizalom, az egymás iránti figyelem. Úgy éreztem, hogy teljesen alárendelem magam a férjem akaratának, megszűntem önálló egyéniség lenni, ennek ellenére - talán éppen azért, mert jómagam is elvált szülők gyermeke vagyok - úgy gondoltam, hogy ha mindent az ő elvárásainak megfelelően teszek, akkor meg tudom menteni a házasságomat.- Tipikusan egy szerelmes asz- szony gondolkodása, aki még igazi anya is, mindenáron együtt tartani a családot. Csakhogy megint egy páratlan év következett...- Nyaralásra indultunk Siófokra 2001 nyarán, amikor balesetet szenvedtünk. A négytagú családból senkinek semmi baja nem történt, viszont az én nyakcsigolyám oly mértékben sérült, hogy nyaktól lefelé teljesen lebénultam. Ennek a feldolgozása külön könyvet érdemelne, viszont sokáig abban a hitben és reményben éltem, hogy majd ez a baleset összekovácsol bennünket - hallottam már házaspárokról, akiket a tragédiái kötött össze - sajnos nem így történt. A férjem a baleset után három hónappal bejelentette, hogy barátnője van, amit már előtte is sejtettem. Fél év múlva úgy döntöttem, hogy elengedem. Menjen, legyen boldog, ugyanis a sajnálatára nincs szükségem. 2003-ban kimondták a válást.- Akkor a fiúk még kicsik voltak...- Isti hat éves volt, Kevin kettő és fél. Szerencsére az édesanyám szemben lakott velünk, s mindenben segített, hiszen másfél évig ágyban feküdtem. Utána jött a kerekesszék és a járókeret. A nővérem is mindennap munka után jött és fürdetett, a saját családja ellátása mellett, sokat tett értem. Van két barátnőm - egyébként sok barátom és barátnőm van -, akik a kezdetektől velem voltak és vannak, s akik mindent megtettek, hogy átvészeljem a legnehezebb időket.- Anaszti! Mi volt az, ami a legtöbb erőt adta neked, hogy meg kell gyógyulnod, hogy amennyire csak lehet, teljes életet tudj élni?- Lehet, hogy sokan arra gondolnak, hogy csak a gyerekek adták az erőt, igaz nagyon sokat adtak. Mégis, valami egészen más volt az, ami a legmélyebb pontról is újra és újra „felhozott” s ez nem volt más, mint a dac. Az „azért is megmutatom”, hogy uralkodni tudok a betegségemen. Az évek során a kórházakban, a rehabilitáción, az utcán sok-sok beteggel találkoztam azóta, akik azt mondták, hogy belőlem merítenek erőt, hogy felnéznek rám, hogy a nehéz pillanatokban rám gondolnak. Nemrégiben az SM klubban meséltem a betegségemről, s máshová is hívnak, s szívesen megyek, ha ezzel segíteni tudok, mert számomra is jóleső érzés.- Jelenleg hogy áll a betegséged?- Fokozatosan jönnek vissza a mozgásfunkciók, először a lábam, majd a kezem kezdett el „engedelmeskedni”, s büszke vagyok arra, hogy egyedül főzök, sütök, mosok, takarítok. Ezek mind külön-külön nagy próbatételek voltak számomra, s büszke vagyok magamra, hogy kiálltam a próbákat. Mindig bízom abban, hogy még jobb is lehet, de nem élek ennek a bűvöletében, igyekszem a mindennapi kihívásoknak megfelelni, s hiú reményekben, nem ringatom magam.- Mennyire változtál meg a baleset óta?- Soha nem tettem fel azt a kérdést, hogy miért pont én? Úgy gondolom, hogy ez a baleset kellett ahhoz, hogy kimozduljon az életem a mindennapi szürke semmiből, s megtaláljam az igazi egyéniségemet. Még azt is megadta a sors, hogy ennek a balesetnek „köszönhetően” most rajonganak körül először, mint nőt - bármilyen paradoxonul is hangzik -, magabiztosabb, merészebb, öntuda- tosabb lettem, s ez valószínű látszik is rajtam, az öltözködésemben is megtaláltam egyéniségemet. A balesettel sok mindent elveszítettem, s sok mindent kaptam. Boldogabb életet élek, a baleset előtt egy férfinak akartam megfelelni, most magamnak, s ezzel többet tudok adni a gyermekeimnek is. Büszke vagyok magamra, hogy egy teljesen kiszolgáltatott állapotból, jutottam el idáig, hogy el tudom magamat és a gyermekeimet látni.- Mesélj a gyerekekről, ők hogy viselték a nehéz éveket?- Kevin kicsi volt a balesetkor és a válás is nagyon megviselte, sokat sírt az apja után. Sokszor nézett rám csúnyán, mintha engem hibáztatott volna, hogy az apja elment. Akkor változott meg, amikor egyszer egy hosz- szabb rehabilitáció után hazajöttem. Isti az első pillanattól kezdve tisztában volt a helyzetünk nehézségével. Mindazok ellenére, amik történtek velük, amilyen trauma érte őket, kiegyensúlyozottak, jókedvűek, egészséges lelkűek. Ami fontos volt számukra, hogy bár beteg voltam, ott voltam velük, s azt gondolom, egy gyermeknek az állandóság a legfontosabb. A másik, ami hozzájárul ahhoz, hogy kiegyensúlyozottak, az, hogy a férjemmel a válás után is megőriztük a jó viszonyt, éppen ezért, a fiúkért, hogy ők egészséges felnőttekké váljanak, ezért mindketten mindent megteszünk. A legjobb módszer, hogy mindig mindent megbeszélünk velük, hogy ne maradjanak kétségeik. Egyébként, ha látják, hogy szomorú vagyok, ők mondják, hogy menjek a barátaim közé, majd ott felvidulok.- Anyák napját ünnepeljük...- Azt gondolom, hogy azt, hogy egy gyermek az édesanyját mennyire becsüli, abban nagy szerepe van az édesapának, a férjnek. Sajnos ebben mindig kevés részem volt, viszont a fiúk nőnek, s talán egyszer odáig is eljutunk, hogy tőlük nem az édesanyámon keresztül kapok virágot.- Te, mint gyermek, aki valóban nagyon sokat köszönhetsz édesanyádnak?- Nehéz időket éltünk át együtt. Neki ezzel a betegséggel újra a „kislánya” lettem, jó volt a gondoskodását érezni, ugyanakkor felnőtten elfogadni fájó. Ma már könnyebb, s hogy idáig eljutottunk, úgy gondolom, elsősorban magamnak, édesanyámnak, nővéremnek, barátnőimnek, s sok-sok embernek köszönhetem. Igyekszem is viszonozni azzal, hogy most én segítek azoknak - természetesen lelkileg -, akiknek szükségük van arra a hitre, hogy nagy akarattal, vagy daccal, ahogy én tettem, úrrá tudnak lenni a betegségükön.
