Szekszárdi Vasárnap, 2007 (17. évfolyam, 1-42. szám)
2007-04-01 / 11. szám
2007. ÁPRILIS 1. ANNO , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP MESÉLŐ EMLÉKEINK 46. A borászkodó főmérnök Nem lebecsülendő teljesítmény volt Fejős Károlytól, hogy a református templom tornyából az 1879-ben megnyitott gemenci gőzhajóállomáshoz kijelölte az Osztrák-Magyar Monarchia leghosszabb egyenes útjának számító 8600 öles, azaz 12 828 méteres szakaszt. Jó szekszárdiként foglalkozott persze mással is. A Borászati Lapok 1882. március 20-i számában olvashatjuk Közérdekű levél a szerkesztőhöz című írását. A közreadás és a válasz kissé megkésett ugyan, hiszen a szeptember végén olvasott cikkre tett észrevételt - még szüret előtt -, de, hát, Isten malmai akkoriban is lassan őröltek... A Hogy lesz sötét színű vörösborunk? című cikk azt javasolta, hogy a kádon erjedő boron „a kalap legyűrése napjában többször történjék”, mert így „a bor mentes lesz az ecetsavtól és színe sötét gránátszínű”. Fejős bevallja, hogy az eddigi egy csomiszolás helyett naponta háromszor végeztette el a műveletet - „fényes eredménnyel”, „mert az én borom színben és tükörben kifogás nélküli”. „Igaz, hogy termesztő társaim gúnyosan mosolyogtak, mikor borom sötét színét látták, és sehogy sem akarták elhinni, hogy boromat nem festettem, s nem az, hanem a sűrű legyűrés okozta a fokozatosabb színezést. Vannak olyanok is, kik károsnak tartják ezt, okul adván, hogy a sűrű legyűrés által a törköly beleszáll a mustba, és fanyarságot, törköly ízt ad neki. Hiába mondtam nekik, hogy ezen eset nálam nem áll be. Elismerik, hogy boromnak még annyi fanyarsága sincs, mint az ő boraiknak, de inkább hajlandók azt másnak tulajdonítani, semhogy a legész- szerűbbet belátni tudnák vagy akarnák. Olvasni akarás és tanulás, jöjjön el a te országod!” Megírja még: „felbátorodva ezen eredmény által, elhatároztam, hogy kádjaimat oly formán alakíttatom át, amint az ugyanabban a cikkben ajánltatott”. Nem lett volna azonban igazi főmérnök, ha új ötlete nem támadt volna, s ez számunkra azért érdekes, mert a ma legjobbnak tartott zárt erjesztés sajátos előképe - a korabeli technikai lehetőségekkel. „Én a kád tetejére még egy feneket tervezek, melyet sár segítségével légmentesen akarok elzárni., hogy pedig a szénsav eltávozhasson, erjesztő csöveket a hozzá való vizet tartalmazó edényekkel fogok alkalmazni.” A szerkesztőnek ugyan voltak kétségei, de ez bizonyára félreértésből adódott: azt hihette, talán a zajos erjedés idejére is vonatkozik a zárt módszer. Örömmel közölte azonban a borüzleti tudósítást, amelyben Fejős elmondta: „Tudtommal Laczkó Budapestről, Palugyay és Schmidt Pozsonyból, Leidenfrost Bécsből, Zöllner Regens- burgból, Athanaszkovics Bajáról tétetnek bevásárlásokat... Nagyobb mennyiségű bor szállíttatott Franciaországba is.” ÓDON IDŐBEN Április 2-án 95 éve, 1912-ben a Szekszárd Szálló előtt két lovat ütött agyon a szélviharban leszakadt villamosvezeték. Április 3-án 200 éve, 1807-ben született Ürményi József főispán, alnádor, takarékpénztárunk első elnöke, a budai alagút létesítője. 100 éve, 1907-ben, meghalt Tóth Béla tárcaíró, aki borunkról szóló novellájáért e nedűt kapta honoráriumként. Április 4-én 120 éve, 1887-ben lemondott Szekszárd bírója, Stann Jakab. A gyenge év miatt azonban csak 7-12 forint az új, de 20-40 az óbor ára. (Összehasonlításul: a Borászati Lapok évi előfizetése 4 forint volt.) Lehet némi fogalmunk arról is, hogy miként vált be a főmérnök új módszere. Számos hazai és külföldi borversenyről hozott el szép elismeréseket, ízléssel épített baktai tanyája pedig sokáig volt a domboldal dísze, még képeslapon is kiadták. Magántermelőink közül ő volt az első, aki nagyban palackozott és hirdetett is - veje, Boda Vilmos lapjában. Április 5-én 130 éve, 1877-ben született Mészáros Ervin, aki tolnai hadnagyként lett olimpiai bajnok kardozó, nálunk pedig vívókurzust vezetett. Április 6-án 100 éve, 1907-ben a Közérdekben Holub József megyénk XVI. századi történetéről írt. Április 7-én 150 éve, 1857-ben mutatták be az Akadémia ülésén a szekszárdi szarkofágot. Április 8-án 105 éve, 1902-ben múzeumba került Csapó Vilmos ’48-as ezredes hagyatéka, közte a Roth tábornok Ozoránál átadott kardja. 95 éve, 1912-ben hunyt el a megyeszékhelyen Várkonyi Sándor tanító, újságíró. Dr. Töttős Gábor pezni.” (!), meg aztán: „Jussunk el addig a pontig, hogy a műveltségből nem lehet alkotni!” Csukás István fiatal koráról beszél, titkokat oszt meg velünk, például ő két szálon indult: egyrészt elméletből akart megtanulni írni, aztán, mikor belátta, hogy ez zsákutca, akkor „már csak” rengeteget olvasott - műveket: regényeket, novellákat, verseket. Szavai nyomán csend honol a hatalmas teremben. Az irodalomelméletet a képzőművészeti és a zeneművészeti iskolákhoz hasonlítja, meg lehet tanulni, el lehet sajátítani nélkülözhetetlen alapokat, de attól még senki nem válik alkotóvá, legalábbis az irodalom terén nem, szögezi le. A művészet ott kezdődik, mikor „előttem a rengeteg papír, a végtelen mondanivaló és a szűkös élet, én pedig azért mondom egyszerűen, mert egyszerűen is lehet mondani. Ez nem az a fajta magány, ami elrettent, borzaszt, ami miatt sajnálni kell engem, ebből a magányból egy világot kell teremteni, ahogyan Bolyai mondta: a semmiből egy új világot; és ennek az eredményességéről ismerszik meg az igazi alkotó!” Többször tér vissza bevezető gondolatához, nevezetesen, hogy mennyire örül a manapság újjáéledő műhelyeknek, mint ez az íróakadémiai kezdeményezés is. Azelőtt Csokonai a poétikai osztályban elsajátíthatta az akkoriban általános műveltségi alapnak számító verselés tudományát, sőt, annak is kellett hexametereket fabrikálni, aki nem készült ilyen pályára. Senkinek nem vált kárára. Manapság bárki adhat ki könyvet, folytatja, anélkül, hogy szerkesztve, lektorálva lenne a tartalom, akár százezres példányszámban. A Nyugat idején „ötszáz példány pontosan elég volt a magyar irodalomban...” Mindeközben az író ragyogóan idéz Csokonaitól József Attiláig, a Kalevalától Garay Jánosig - természetesen... Mint mondja: „Általában illik tudni pár versformát is.” És ez így zajlik több mint két órán át... Feszült figyelem, szeretet övezi az író minden mondatát. Megnevettetett minket, mialatt arról beszélt (ettük), több kiadást megért halhatatlan meséivel hogyan és miért kényszerül házalni minisztereknél, vagy a terjesztő névre hallgató intézmények miként óvatoskodnak pár ezer példánnyal ugyanezen művekkel, mikor Budapest egy kerületében több gyerek van, mint ahányat jutalékukért eladni próbálnak... Mindegy miről mesél, valóságról vagy fantáziájának figuráiról, személye valahogyan egymáshoz szelídíti az embereket. Egyre több kéz lendül a magasba, kérdéseink csak nem akarnak véget érni. Csukás István pedig válaszol, mialatt a táskákból újabb és újabb dedikáció- ra váró könyvek bukkannak elő. „Igen a gyereknek muszáj olvasni, mert ha nem, luk lesz a fejében.” „...és a kritika már jó ideje nem vesz tudomást a zseniális magyar gyermekirodalomról, persze az irodalmi sznobság nem mostani keletű. A Pál utcai fiúk olasz területen kötelező olvasmány, az angoloknál ajánlott...” „ A lényeg: MÁST KELL TUDNI! Mert nem kérdés ma, ki az a Kassák, aki annak idején levelet küldött a Nyugatba Osváthnak, hogy ha tetszenek a versei, tegye át helyesírásba őket.... És mennyivel előrébb tartunk ma mi...!” Szorít az idő, sziluettje rajzolódik csak Kellér Andornak, amint az ifjú Csukást vezeti be a Hungária Kávéházba, s mint kezdő ül Déry asztalánál, vagy amint Vass István szavait issza áhítattal, s máig egyetemeként emlékszik rájuk. Vastaps, hosszasan elhúzódó dedikálás, index-aláíratás. Nem akarjuk, hogy törjön ez a varázs. Már- már illetlenül nézzük az arcát - közelről. A mandulavágású, szűk szemeket, a mosolyos vonásokat, a sietségben lévő, mégsem kapkodó kezet, ahogyan aláír. Olvasható a neve a papíron...! Bután igyekszik mindannyiunk pár szót váltani vele... Tudjuk, még néhány perc és Csukás István, az Író kimegy a teremből, elmegy innét, talán hazamegy. Aztán már csak valami megmagyarázhatatlan kábasággal szállingózunk vissza szünetről, körülnézünk - tényleg elment - gyér sorok. Panyi Zita
