Szekszárdi Vasárnap, 2006 (16. évfolyam, 1-43. szám)
2006-10-01 / 32. szám
2006. OKTOBER 1. MOZAIK , SZEKSZÁRDI (fi tasArnap jJ EVANGÉLIUM Aki nincs ellenünk, velünk van! (Márk 9,38-48) Az elmélkedésem címét nem a hajdani pártvezértől, Kádár Jánostól vettem, hanem az Űr Jézus szavai ezek Márk evangéliumában, amelyek elhangzanak a mai vasárnapon katolikus templomainkban... Jézus ezt az apostoloknak mondja, miután beszámolnak arról, hogy olyanok is űztek ki gonosz lelkeket, akik nem tartanak velük. Jézus nem szűkkeblű, nem féltékeny, hanem nagyvonalú és tudja azt, hogy aki a nevében tesz csodát, az nem fogja őt egykönnyen szidalmazni. Utána Jézus figyelmeztet bennünket a botránkoztatás veszélyességére. „Ha kezed, lábad megbotránkoztat, vágd le, ha szemed megbotránkoztat, vájd ki!” A hétköznapi életben és a közéletben tapasztaljuk, hogy vannak sajnos - ahogy egy lelki író mondja: „Enyves kezű emberek, akikhez mindig ragad valami. Vannak ökölbe szorított kezű emberek, akik mindig ütnek valakit. Vannak rossz lábú emberek, akik mindig rosszban sántikálnak. Vannak olyan lábak, amelyek viszolyognak a helyes úttól... Vannak szemek, amelyek mindig azt látják meg, amit nem kell. Csak azt lesi, hol, és kiben van a hiba, csak oda pislognak, ahol rosszat lehet látni és tanulni. Vannak szemek, amelyek csábítanak, csalogatnak, és másokat vakítanak..." (Koller Gyula) Legyünk a világosság fia és kezünkkel tegyünk minél több jót, lábunkkal a jó úton járjunk, és szemünkkel csak a jót vegyük észre, és legyenek a szemeink a lelkünk tükrei. Jézus azt kéri tőlünk legyünk a világosság fia, világítsunk, hogy ebben a sötét világban legalább annyi fény legyen, hogy meg lehessen különböztetni a jót a rossztól. Kérjünk erőt Jézustól, hogy a jóhoz ragaszkodjunk és a rosszat elutasítsuk gondolatainkkal, szavainkkal és cselekedeteinkkel, kezünkkel, lábunkkal és szemünkkel! Bacsmai László plébános NYELVTÁBOR Te, én és az emlékeink hány „enyhítő körülmény”. Az órák közé jó néhány szünetet is beiktattak, amikor volt lehetőségünk sportolásra, pihenésre, és lehetőleg kiüríteni a fejünket, hogy a következő órán csak úgy „kongjon” majd. Esténként, az utolsó órákon, össznépi gyülekezetét hirdettek. Miután németesek és angolosok egyaránt Összejöttek, külföldi nyelvtanárainkat hallgattuk, ők meséltek, mi kérdeztünk az országaikról. Nekem a legkellemesebb élmény mégis csak az volt, amikor a közös zenélések alkalmával diák és tanár kilépett általános szerepéből, és együtt énekelve törölték el a határt nyelv és nyelv között. Nos, még mielőtt valaki olvasás közben azt hinné e tábor lakóiról, hogy kisangyalok gyülekezetéről van szó, fel kell rá hívjam a figyelmét, tizenévesekről írok. Márpedig ahol a tizenévesek, ott az általános jókedv is tipikus jelenség. Másképp fogalmazva, a reggeli fáradtságot nem a hajnalig tartó tanulás okozta. Ám mindig eljött a következő nap is, és magával hozta a jó hangulatot, felhőtlen nevetéseket, egyszeriben elfeledtetve velünk mindennemű fáradtságot. Visszagondolva erre az egy hétre, egyre inkább megbizonyosodom arról, a jó papnak igaza van, ha holtig tanul, mondjuk német nyelvet. Ennek ellenére, egy mélyponton úgy érezhetjük, képtelenség ennél többet bezsúfolni becses fejecskénkbe. Erre a tünetre megoldásként csak kitartást és töretlen lelkesedét javasolhatok, ezért jövőre ugyanott, ugyanakkor találkozunk. Te, én és az emlékeink... Bencze Barbara gimnáziumi tanuló Ismét teltház volt Domboriban, a Nyitott Világ Alapítvány által szervezett intenzív nyelvtáborban. Több éves hagyománya van ennek a tábornak, ahova minden évben anyanyelvű tanárok érkeznek, hogy a magyar diákokat angol és német nyelven tanítsák. így volt ez az idén augusztusban is. Természetesen a tanulásról szólt az egész nap, hiszen közép és felsőfokú nyelvvizsgára készültek a diákok, szorgalmasan és fegyelmezetten. De nem csak tanultak: jókat beszélgettek, kapcsolatok, barátságok szövődtek. Egymástól is sokat tanultak; olyasmit is, ami túlmutat egy idegen nyelv keretein: odafigyelést, együttműködést, kölcsönös megbecsülést. Jól érezték magukat egymás társaságában. Tanár és diák egyaránt. Általános nézet, hogy egy idegen nyelv elsajátításához szükségünk van gyakorlásra, nap mint nap. Természetesen ismernünk kell a nyelvtani szabályokat, a helyes kiejtést és elegendő szókincset is meg kell tanulnunk hozzá. Bizony, az általánosságok sem tévedhetetlenek. Nem azt mondom, hogy a fent említettek mel- lőzhetőek, de édes kevés ahhoz, hogy egy másik nemzet nyelvét ne csak tudjuk, hanem ismerjük és érezzük is. Ismerni az ottaniak szokásait, az országot mind részleteiben, mind egészében. Érezni a helyiek közvetlen reakcióit, a nyelv csínját-bínját, a zenéjüket, és minden mást, ami felett elsikkadnánk egy hétköznapi nyelvórán. Tudták ezt azok a fiatalok is, akik augusztusban egy hétig Domboriban táboroztak, kihasználva a „Nyitott Világ” alapítvány által kínált lehetőségeket, és intenzív nyelvoktatásban vettek részt. Az „intenzív” alatt napi nyolc németórát értettem, ami első hallásra talán ijesztően hangzik, sőt, talán még másodikra is. Végül is, milyen diák az, aki a nyarából önként feláldoz ennyi időt a tanulásra? Tehetném fel a kérdést a mai világban, ámde nem teszem. Ugyanis az igazsághoz hozzátartozik még né-
