Szekszárdi Vasárnap, 2006 (16. évfolyam, 1-43. szám)

2006-06-11 / 22. szám

2006. JÚNIUS 11. KÁVÉ. DUPLA HABBAL vasAriSap /jj

A KÖNYVHÉT ALKALMÁBÓL

Nagy Bandó Andrással „sikerre ítélt” regényéről

SOSEMVOLT TOSCANA- Három versesköteted jelent meg az elmúlt években. A Madarak tolláról és a Fából vasparipát gyermekeknek és szüleiknek szól, a 333 halQ inkább az ínyenc felnőtteknek. A háromsoros haikuk után, az idei könyvhéten egy 320 oldalas regényt teszel le az olvasók asztalára. Mi késztet az írásra1- Egyszerű választ is adhatok: korosodom. Vagy például, hogy van témám, mondanivalóm, és úgy érzem, az Írás tesz igazán próbára. Él bennem a komolyabb megméretés iránti vágy és hozzátartozik az igazsághoz, hogy szeretnék nyomot hagyni. Bár erre a kabaré is alkalmas, de pontosan tudom, hogy a humorista és az életműve csak a kortársaiban él tovább. Akár a színházi szerepekben nagyot alakító színészeké. Egy idő után már érthetetlen az aktualitását vesztett vagy porossá vált poén, az új nemzedék csak fanyalog rajta. Egy könyv ott marad a polcokon, beilleszkedik a többiek közé, igen erős támaszokkal erősítve, és talán maradandóvá válhat. Ehhez persze jó könyvet kell írni. A könyvek izgatnak igazán. Szűkül az időm, egyre kevesebb marad olvasásra és írásra. Ma már csak az olvasmányok érdekelnek. A televízió igen kis mértékben van jelen az életemben: az értéket közvetítő műsorokat igyekszem levadászni, igaz, ez sem mindig sikerül. Az úgynevezett „szórakoztató műsorokat” lazán kikerülöm, a népvidítás elidegenít.- Ahogy te is igen kis mértékben vagy benn a televízió életében. Savanyú a szőlő?- Inkább penészes és romlott. Sok mindent ösztönösen cselekszem. És szerencsémre a sors akarata is befolyásolja a döntéseimet. Az élet sodrására hagyatkozom, amikor efféle vizeken hajózom. Egy idő óta én is kitántorogtam a szórakoztató világból, de azt is érzékelem, hogy ki is penderítenek. Hosszú éveken át voltam, lehettem egy zárt közösség alkotó résztvevője, és boldog voltam. Aztán azon kaptam magam, hogy a közösségen belül még vagy két kisebb klikk állt össze, és egyik ezért, a másik azért nem fogad be. Nem hív, nem keres, nem akar engem. De ez így teljesen rendben van, mert nekem sincs mehetnékem.- Mi ennek az oka ? Találtál már rá ésszerű magyarázatot1- Pontosan nem tudom. Talán, hogy észrevettem, észre is vehető, hogy nincs ma már (vagy még?) olyan tévés show, amely közvetve vagy közvetlenül ne a pénzről szólna. Tudom, a szórakoztatás fontos eleme a gázsi. De csak egy kisebb, a végzett munkához képest jelentéktelen eleme. (A siker sokkal fontosabb elem.) Ha mértéktelenül előre tolakszik, és beleszól a mondandóba, értéktelen pénzzé válik. Egy ideig abba ringattam magam, hogy kapok majd egy lehetőséget, mondjuk havi 20 percben, évi 40 percben, és összerakhatok egy valóban független műsort. Ma már ez sem érdekel. Nem kell. Nem kell több show. Ami van, az is sok. Szennyből és értéktelenből dömping van, aki a médiaturkálóban válogat, bármit megtalálhat. Megfáradt, túlhajszolt, jobblétért kapaszkodó emberek süppednek esténként a szocreál fotelekbe, hogy magukba szívják azt, amit a nyakukba öntenek a parabolaantennákból kreált lavórból. A médiahatalmak együttes célja a szinten tartás és a mélyebbre nyomás. Ebben már nem szeretnék részt venni, részt vállalni pláne.- Ehelyett bújsz a könyveidbe? Úgy gondolod, hogyha olvasnivalót adsz az emberek kezébe, megnyerheted őket?- Megnyerni? Inkább talán megmenteni. És nem föltétien az én könyveimmel. A könyvekről még beszélni is szebb és jobb, mint egy nem létező való világot elemezni. Szeretném az olvasás, a szellemi gazdagodás felé terelgetni a jóravaló embereket. Megértetni a könyvkerülőkkel, hogy érdemes olvasni. Minden, amit valaha tanult, minden, amit tud az emberiség, ott van a könyvekben. Az írók és a költők tömörítik míves mondatokba az örök értékeket. Szegény, aki kimarad ebből az előrevivő jóból.

Tudom, hogy a verseim is hatnak.- Ráadásul épp ott hatnak, ahol a legjobban kell: a gyerekeknél. Óvodákban és iskolákban éppúgy ott vannak a köteteim, mint a szavalóversenyeken. Énekli őket a Szélkiáltó, az Énekmondó, a Holló együttes, Cipő és Halász Judit. Ha a gyerekeket a jó felé irányítjuk, kikerülhetik a rosszat és a rontót.- Bízol abban, hogy a regényed is érző és értő kezekbe kerül?- Abban bízom, hogy eljut az olvasókhoz. A történet pedig majd elvégzi a dolgát. Nevettetni vagy megríkatni az embereket. Egyformán fontos, ikertestvérekről van szó. Amikor csak kabarészámokat írtam, nevettetni szerettem volna, miközben végtelenül szomorú voltam. Vizslaszeműek az igazi humoristák. És persze szikrázó szeműek is. Mert mérgüket és indulatukat próbálják úgy tálalni, hogy saját magukon és saját bajukon is képesek legyenek nevetni a hasonló dolgokat át- és megélő emberek. Mert helyettük írunk, értük beszélünk. Egyébként pedig, ha értő emberek olvassák a regényemet, akkor is érzővé válnak, ha érzéketlennek gondolják magukat. Megható a történet. Mindenkit megérint. Közömbösen aligha olvashatja bárki is. Ráadásul olyan sztoriról van szó, mely bárkivel megeshet. Bárki családtagjával és barátjával megtörténhet, hogy hosszú, súlyos betegséggel kell megküzdenie. Mint ahogy meg is történt, történik, nemegyszer. Ha pedig így van az életben, ezt tükröztetni kell az irodalmi műveknek is. Mintát, példát kell adni, változatokat arra, hogy hogyan lehet, vagy kell szembenézni egy végzetes kórral. Hogyan lehet farkasszemet nézni az elmúlással. Mert erre senkit nem tanítanak, talán babonából. Mert azt hiszik, ha szóba- hozzák, bekövetkezik. Pedig így is gondolkodhatnánk: mivel gyakran bekövetkezik, szóba kell hozni. Beszélni kell róla. Ez a regény markáns példát ad. A főhősöm sajátosan néz szembe a pusztító kórral.- Össze lehet foglalni dióhéjban, a több mint 320 oldalas történetet?- Megpróbálom. Halász Bódog, az írófőhős idén április 13-án, húsvét előtt, csütörtökön tudja meg, hogy gyógyíthatatlan beteg: rákos. Három hónapja maradt, közli vele professzor barátja. Igen, 2006 áprilisában. Jelenleg is benne vagyunk a történetben, egészen július 17-ig. Akkor ér majd véget. A rák havában... Bódog számára nemcsak a halálos kór

okoz gondot, de az is, hogy Dóra lánya ugyanekkor, április derekán már hathónapos veszélyeztetett terhes. Kilenc éven át küzdöttek azért, hogy teherbe essen. Most három hónapja van a szülésig. Bármiféle trauma végzetes lehet számára, és a magzat számára. Ezt Dóra apja is jól tudja, és (hogy megszülethessen az unokája), eltitkolja a végzetes kórt.- Titokban lehet ezt tartani? S milyen erő kell egy ilyen döntéshez?- Igen. Törvény mondja ki, hogy eltitkolhatjuk a család elől. Halásznak erre kiváltképp oka van. A lányáéknak azt a mesét adja be, hogy Firenzéből, a Medici Kiadótól kapott egy meghívást, és egy 12 fős íróküldöttséggel Toscanában tölthet három hónapot, hogy az ellátásért cserébe ott írjon meg egy Toscanával kapcsolatos kisregényt. Természetesen sosem jut el Toscanába, ezen idő alatt az otthonában ápolja hospice nővér barátnője. S milyen erő? Onnan írja a lányáéknak e-mailben a toscanai leveleit, tele napfénnyel, élettel és ragyogással. Miközben egyre romlik az állapota. A többit nem árulom el, talán csak annyit, hogy a történet vége szép és megrendítő.- Említetted, hogy egy több szábn futó családregény. Kik a többi szereplők, s hogy kapcsolódnak a cselekményhez?- Bódog emlékezései révén 1866-ig jutunk vissza, így alakul ki egy szép családregény, szerelmekkel, házasságokkal és válásokkal. A Toscanából írt levelek átragyogják az egész regényt, és nyugodt szívvel mondhatom, élményekkel gazdagodhat az olvasó. Papírzsebkendő nélkül senkinek sem ajánlom.

Szép sorsok teszik teljessé a történetet. Egy mozgássérült nő, egy vénségíikig szerelmes házaspár, hogy csak két gyönyörű részletet említsek. De az emlékezéseken át felidéződnek a gyermekkori és a tinédzserkori szerelem szép pillanatai éppúgy, mint a főhős legnagyobb szerelmes története.

A múltidézéssel a legendák koráig, a főhős családjának aranykoráig is visszalépünk. A résztörténetek fölérnek egy-egy kisebb novellával.- Öt évig ért benned a regény, s mindössze egy év alatt szülted meg?- Tavaly áprilisban fogtam hozzá, és idén áprilisban fejeztem be. Napra pontosan akkor, amikor a történet elkezdődik...

Kilenc hónap alatt, amennyi idő kell egy gyermek kihordásához. Az írás közben néha kényszerű pihenőket iktattam be - próbáltam a Pécsi Harmadik Színházban, de ez egy külön történet - s épp a próbák időszakában vendégeskedett nálunk a lányunk és az unokánk. Márpedig Hanna letarolta a szülőszobámat. Bejött, az íróasztalra mutatott: „Ide csücsülök”. És oda is csücsült, az írásnak pedig lőttek. De nem is baj, kaptam tőle pár boldog órát. Ebben az időszakban csak anyaggyűjtéssel foglalatoskodtam, bújtam a Toscanáról szóló könyveket, olvastam a korról és a kórról, hogy éppúgy otthon legyek a toscanai világban, mint a rákos betegek világában. Mindent meg kellett tanulnom, mert hibátlan, kikezdhetetlen könyvet akartam írni. A kész könyvet ellenőrizte két szülész-nőgyógyász és egy sebész professzor barátom, de kórházi nővérek, dramaturgok és írók is mustra alá vették. Észrevételeiknek köszönhetem, hogy szakmailag is rendben lévő regényt tudtam írni.- Akkor tehát bemutató a könyvhéten?- Igen. És bizton mondhatom, ennél jobban soha semmire sem vártam. Egy éven át dolgoztam azért az örömért, amit reményeim szerint egyszerre élhetünk át az olvasóimmal.