Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)

2005-03-06 / 7. szám

2005. MÁRCIUS 6. -Interjú G

azdaságkor. Ezt a kifejezést használja CZAKO GÁBOR író az elmúlt századok „társadalomkí-J sérletére", melynek legfőbb jellemzőjeként a vallási társadalom feladását, a gazdasági érdekű együttélés legitimálását nevezi meg. Hol tart ma ez a kísérlet? - kérdezhetnénk. A Garay Gimnázium Öregdiák Szövetsége rendezvényén erről szólt hallgatóinak, volt diáktársainak az egykori garays növendék. A gazdaságkor útvesztői - Kézenfekvő lenne azt firtatni, hogy mi jellemzi korunk valóságát. De kérdés: korunknak van-e még valósága? - A valóság kicsúszott a kezünkből. Pogány világban élünk, ugyanakkor úgy gondolom, hogy az egyetlen valóság az Isten. Ahogyan ezt mondja is az égő csipkebokorban, amikor Mózes kérdezi tőle, hogy „Ki vagy te?", és ő azt válaszolja, hogy „Jahve", ami a héber létigének az egyes szám első személyű alakja, és körülbelül úgy fordíthatnánk, hogy én vagyok a „vanás". A létezés. Valamenynyien benne vagyunk ebben a valóságban, de el is feledkezhetünk róla, sőt el is utasíthatjuk, ám akkor valótlanná válunk a többi ember számára. Minél távolabb van az ember ettől a valóságtól, annál valótlanabb a többi ember számára. A többiekhez való kapcsolatát annál inkább nem a belső otthonosság, hanem egy érdekviszony határozza meg, amely érdekviszonyban az ember már nem őriz igazi kapcsolatokat, hanem legföljebb üzlettárs, és ez a kapcsolat legfeljebb addig tart, amíg az üzlet. Ha pedig az üzlet mást kíván, akkor megszűnik a kapcsolatunk. Tehát, hogy úgy mondjam, megszűnők a másik ember számára, kiesem a másik ember valóságából - valótlanná válok. A marsi porviharok és a szomszéd - Korunk embere már úgy jár-kel a világűrben, hogy azt közben itt, a Földön a számítógépemen keresztül élőben követhetem. A XXI. század embere mindent elért, ami elérhető. De milyen áldozatot hozott érte? Mert hogy bizonyosan kellett hoznia. - Azt, hogy lemondott szellemi kapcsolatáról, szellemi törekvéséről, üdvösségtörekvéséről. Sajnálatos módon minden ilyen gyönyörű technikai eredmény összefüggésben áll ezzel. Nagyon érdekes, hogy amíg az ember abban a bizonyos, sokszor tragikus, de mégis létező dinamikus harmóniában vagy harmonikus diszharmóniában élt, amiben a vallási társadalmak, addig a technikai fejlődésnek nevezett dolog viszonylag lassú volt. Ahogy ez a mefisztói alku megköttetett a XVIII. századtól kezdődően egyre több és több ember szívében, úgy gyorsult fel a technikai fejlődés. Ez aztán valóban páratlan eredményeket hozott, ám ennek az új, technikai világnak a hatásai alól senki sem tudja kivonni magát. Nem mondhatom azt, hogy nem ülök vonatra, nem veszem föi a telefont, nem használom a számítógépemet, nem akarok azokkal érintkezni, akik az interneten bóklásznak. Ugyanakkor mindez fokról fokra megszünteti a személyességet. Németh István, kitűnő újvidéki magyar író írja egy helyen, hogy a televízió egyszerre szüntette meg a közelséget és a távolságot. Valóban: előttünk zajlanak a marsi porviharok, ugyanakkor nem tudjuk, hogy a szomszédban mi történt. Modernség és tradíció - Fejlődés akkor egyáltalán ez a „fejlődés"? - A fejlődés áttevődött a dolgokra. Tehát az, hogy az ember abban az értelemben fejlődött-e, hogy nemesebb lett-e, mint az édesapja vagy a nagyapja volt vagy sem, nemesebb lelkű-e a nagyapjánál vagy Rákóczi Ferencnél vagy Szent Istvánnál vagy sem, ezt ki-ki döntse el saját magában. Mielőtt valaki félreértené a dolgot, hadd idézzem Cliestertont, aki egy helyen arról elmélkedik, hogy mi a viszonya a modernségnek a tradícióhoz, a hagyományhoz. Azt mondja: a modern demokrácia azt jelenti, hogy a kérdésekről, amik fölmerülnek, meg kell kérdeznem az inasomat is, és mindenkit meg kell kérdezni, és mindenki szavaz ebben a kérdésben. A hagyomány azt jelenti, hogy bizonyos kérdés eldöntéséhez meg kell kérdezni az inasomat is, de meg kell kérdezni a nagyapámat is, aki már meghalt. Vagyis a hagyományban való gondolkozás egy tágabb demokráciát jelent: mindazt az értéket, amit az emberiség fölhalmozott a nagyapákban és az ükapákban, ükanyákban, azt figyelembe veszem a döntéseimben. - Tud még, fog tudni a XXI. század embere hagyományokban gondolkodni? - Ha nem tanulja meg azt, amit a történelem tanít, akkor nem fog tudni. Én nem szeretem ezt a szóhasználatot, hogy a huszadik vagy huszonegyedik század embere, mert mindannyian személyek vagyunk, tehát igazából csak saját magunk nevében beszélhetünk. Az a kérdés tehát, hogy én tudok-e gondolkodni akár abban, amit úgy hívunk, hogy fejlődés, akár abban, amit úgy nevezünk, hogy hagyomány. Ez egy nagy csapdája ennek a kornak, mert mindig arról beszélünk, hogy ti, emberek. Lenin a szocializmust nem önmagán próbálta ki, hanem az alattvalókon. A dolgokat önmagunkon kell kipróbálnunk, ahogyan a középkori szerzetesek sem a szolgáikon - nem is voltak szolgáik -, hanem saját magukon gyakorolták az aszkézist. Az embernek vissza kell térnie oda, hogy a dolgokat önmagán, saját tapasztalatán keresztül, illetve ezek fényében értékelje. Nem másokról, a saját felelősségünkről kell beszélnünk. - Miben áll tehát a saját felelősségünk? „Mi dolgunk a világon?" - Rengeteg dolgunk van, hiszen állandóan körülvesznek emberek minket, akik tőlünk szeretnének valamit. Ezek némelyike a gyerekünk, némelyike a barátunk, utcabélink, vagy egyszerűen egy járókelő a többiek közül. Vannak olyan esetek például, amikor más emberek azt mondják, hogy ők magyarok, és azt szeretnék, ha mi is annak tartanánk őket, és mondjuk ne szólítsuk őket románnak, ha már egyszer egész életük azzal telt el, hogy ez ellen küzdöttek. Az ember akárhova néz, állandóan kérnek tőle valamit, és ezeknek a kéréseknek a többsége bizony jogos. Orbán György