Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)

2005-02-13 / 4. szám

SZEKSZÁRDI 2005. FEBRUÁR 13. VASÁRNAP M Száz év - egy élet „Ha Szekszárd felől fúj a szél, fűszeresebb a levegő" Szekszárdon 1905-ben a Steiner család második gyermekét, Erzsébetet várta. Nemigen foglakoztak azzal, ami a községházán, illetve szeptembertől a városházán történt: a gazdaság, a megélhetés, egy éves fiuk gondozása töltötte ki mindennapjaikat. Ahogyan szokás volt ez nemzedékeken keresztül, mióta a városba érkeztek - a családi hagyomány szerint Stájerországból. * A Steiner gyerekek a Bem utcai házban nőttek fel. A szülők néhány évig az öregeknél laktak, majd segítségükkel építkeztek. Először „megvetették a vályogot", ^^tán a rokonok, a barátok mun^Bjával felépült a ház: két konyha, két szoba, egy kamra, az udvarban az istálló, a terménytároló és egy nagy szénapadlás. A nyári konyha még szabad kéményes volt, disznóvágás után ott füstölték a sonkát, a kolbászt. A meleg konyhában egy cserépből épült sparhelt sütőjében hagyta anyjuk az ételt, amikor dolgozni ment. Korán önállóságra nevelték a gyerekeket: még négyévesek sem voltak, már egyedül jártak a közeli óvodába. Délben hazamentek, kivették az ebédet a sütőből, megették, aztán a szomszéd Ollé kovács műhelyét is útba ejtve visszaindultak. A óvódás Steiner lestvérek A Bem utcai ház helyén ma a Béri Balogh Ádám utcai lakótelep házai magasodnak, csak a régi présház maradt meg, ahol az utca gyermekkorukban olyan keskeny volt, hogy ha egyszerre két lovas kocsi vagy autó jött, az egyiknek meg kellett várni, amíg a másik elhalad. A szülők - miként szüleik, nagyszüleik - földet műveltek, szőlőt termesztettek. A Kaiser nagyapa sokáig az Előhegyen egy tanyában lakott, s csak később vett egy házat a központban, a Belvárosi templom mellett, a „Safler-kocsma" szomszédságában. Steiner Erzsébet apjáék négyen voltak testvérek, a kórházzal szemben lévő „ősi házat" a legidősebb fiú örökölte. Az örökség másik részéből, az alsóvárosi temetővel átellenben fekvő szőlőből csak harag és veszekedés származott. Az apja végül a Kálvária és a Porkoláb-völgy mellett a régi családi birtokhoz közel, az Előhegyen szerzett szőlőt. A három területen termett 50-60 hektó bort egyben adta el, ő így mondta, a „cégéreknek", akik készpénzzel fizettek. mázsa termett, ennek a tizedéből már megvolt egy évi kenyere. A kukoricához az apja „harmadost" hívott, aki a fosztáson kívül minden munkát elvégzett. A kukoricafosztás a család dolga volt: a nagy gangra hordták be a csöveket, s este összejöttek a szomszédok, rokonok, ismerősök. Míg fosztották a kukoricát, énekeltek, meséltek, tréfálkoztak. A búzát is egy tételben, otthonról adták el, a kukoricát azonban mindig meg„Körülöttünk élő múlt" Boldog születésnapot kedves Szekszárd! Szekszárd száz esztendővel ezelőtt, 1905 szeptemberében nagyközségből ismét várossá vált. Száz esztendővel ezelőtt... Száz esztendő: két világégés, két forradalom minimum két rendszerváltás és megannyi emberi tragédia. De száz esztendő: vajon hány emberi élet? Hányan születtek az elmúlt száz évben Szekszárdon? Hányan érkeztek a városba megélhetést remélve, s váltak az évek, évtizedek során „tüke" szekszárdiakká? No, és hányan mondtak búcsút e városnak másutt keresve boldogulásukat? Sorozatunkban Szekszárd elmúlt száz évére emlékezünk. De nem írásos adatok, feljegyzések segítségével, hanem a város „élő múltját" idézzük. Hiszen minden város a lakóiból építkezik. Azokból, akik számára életlehetőséget, sorsot jelent. Ugyanakkor az, hogyan alakul egy város története, a város polgárain is múlik: hogyan sáfárkodnak a lehetőségekkel. Ha azt mondom, szekszárdi vagyok, abban vállalva vagy vállalatlanul, de benne van a település, a közösség, ahol élek, ahol éltem. Elválaszthatatlanul részem mindaz, amit jelent: a család, a ház, az utcák, a városrészek, az épületek, amelyek közös élmények, kulturális hagyományok színterei. A rokonok, a barátok, a szomszédok, a munkatársak, az ismerősök: mindazok, akikkel egy időben, egy helyen adatott élni. Sorozatunkban azokkal és azokról szólunk, akik ma köztünk élnek, vagy akik itt éltek. Az emberi emlékezettel még átfogni képes száz esztendőt idézzük azokkal, akiknek alul- vagy felülnézetből, de közük volt és van a város száz esztendejéhez. Boldog születésnapot kedves városunk: Szekszárd! Nagy Janka Teodóra - Szabó Géza Jó, de kemény gazda volt Steiner István: két pár lóval dolgozott, az egyikkel ő maga, a másikkal egy férfi cseléd, aki pénzt és ellátást kapott, s télen az istállóban aludt, nyáron meg a gang végén lévő kis kamrában. Kellett a segítség az állatokhoz. A 2 tehén, a 2-3 borjú és a disznó mellett aprójószágokat is tartottak: libát, kacsát. A búza aratásához is legalább három emberre volt szükség: az egyik aratott, a másik kévébe kötötte, a harmadik „keresztbe berakta". Ehhez az apja segítséget fogadott, aki „tizeden aratta" a búzát, azaz tíz mázsából egy mázsa volt a fizetsége. Náluk 20-30 A szomszédjai gyakran mesélik, hogy ma milyen nehéz elhelyezkedni a fiataloknak. A húszas évek elején Szekszárdon neki sem volt könnyű állást találnia. Inkább csak magántanítványai voltak, házasságkötése után pedig a gyerekeket nevelte. A legboldogabb éveket Baján töltötték 1938-1948 között, ahol férje a fiú és a lány kereskedelmi iskola tanára volt, a város köztiszteletben álló polgára. S akkor miért költöztek vissza mégis Szekszárdra? Anyja halála után úgy érezte, itt a helye apja és bátyja mellett, s férje számára is jó álláslehetőséget kínáltak. Azóta sokszor megbánta: az egyébként sem könnyű években férjét a városban megalázták, meghurcolták, majd 1952-ben Paksra helyezték. Amikor két év múlva visszatérhetett, már nem is a szülői házba, a Bem utcába mentek lakni, hanem az Ady Endre utcába, abba a házba, ahol ma is a Steiner család egyik tagja lakik. tartották az állatok etetésére. A gyerekek mindennapjai a család, a ház, a házimunka, a tanulás, az iskola keretei között teltek. Ha bálba mentek, Erzsikét is az édesanyja kísérte el, s ahogyan akkoriban természetes volt, és barátnőjével, Takler Katicával együtt csak a szomszéd fiúkkal táncoltak: Frei Pistivel, Eszterbauer Ferivel. . Steiner Erzsébet szülei még gazdálkodtak, de a lányukat már taníttatták. Amikor elvégezte Kalocsán az apácáknál a tanítónőképzőt, minden tiltás ellenére apáca akart lenni. Aztán egy betegség eldöntötte a kérdést: haza kellett jönnie. Egy évszázad köszönti a százéves városi Férje, a szekszárdiak „Győző bácsija", a Tanár úr - paksi száműzetése után - néhány évig még újra taníthatott szeretett Bezeréctj iskolájában, majd nyugdíjaztatásáig tanfelügyelőként dolgozott, ő pedig a gyerekekkel törődött. Amíg megvolt a családi szőlő, oda járt ki legszívesebben. Magához kötötte a föld. Aztán szépen lassan minden kikopott alóla: a földeket elvették, a Bem utcai szülőházat lebontották. A város gyors iramban építkezett, s minden megváltozott. Amikor 1974-ben Dunaújvárosba költöztek a lányához, ott is lett egy darabka földje: a „kert" - de az már nem volt az igazi... A szülőváros, Szekszárd utolsó üzenete számára az volt, amikor fiát díszpolgárává választotta. De talán mégsem az utolsó: mert amikor dr. Kovács Győzőné született Steiner Erzsébet századik születésnapjához közeledve a gyárváros lakótelepi lakásának erkélyére kiáll, ma is úgy érzi: ha Szekszárd felől fúj a szél, fűszeresebb a levegő. Nagy Janka Teodóra