Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)

2005-11-06 / 34. szám

SZEKSZÁRDI m JLUUZ^UKUI VASÁRNAP 2005. NOVEMBER 6. Csillagaink 1956-ból Mit jelent 1956? Erre a kérdésre válaszoltak azok a középiskolások, akik a Politikai Foglyok Szövetsége megyei szervezetének felhívására kutattak, a forradalom még élő tanúit keresték fel és írásba öntötték gondolataikat. Az Fiatal volt, tele szenvedéllyel. Az a tűz hajtotta előre, amely tenni akart másokért. Ez a láng mutatta az utat, mintegy hullócsillag, mely fényesen tündökölve vezet el a célhoz, majd lehanyatlik, de az emléke még utána is él bennünk. Csodáltam őt, a bányámat, azért ami volt, amit tett! Én is ilyen csillag akartam lenni? Vagy egyszerűen a kalandvágy hajtott? Nem tudom. Valahogy benne volt a levegőben, az emberekben, hogy itt és most valami történni fog, és nekem benne kell lennem, és segítenem kell! Szerettem a várost, ahol laktam. Szekszárd. Nyugodt, dolgos, meleg kis város. Volt. Máskor. Most mégis valami lassan, de érezhetően bontakozni kezdett. Érdekelt, hogy mi történik, de a felnőttek csak hallgattak. Édesapámat megint nyomasztotta a beszolgáltatás. Mégis, most talán valami más is látszott az arcán. De ő csak ennyit mondott: „Menj, legyél szabad, kint fociznak a fiúk. Állj be te is, de ne feledd, a laktanyát kerüljétek." Kimentem, de akkor már nem a foci érdekelt. Lehet, hogy tizenhárom éves létemre megkomolyodtam? Csak kóboroltam, és vártam valamire... Hirtelen teherautó kanyarodott az utcába, és én tudtam, hogy a bátyám az, a Misi! Elérohantam, ő a nyakába kapott! Nagyon büszkék voltunk rá, Pesten volt egyetemista! Látszott rajta is, hogy valami megváltozott! „Elbúcsúzni jöttem öcskös! Szegeden és Pesten nagy események zajlanak! Ott kell lennem! Számítanak rám az ifjúsági körben." Én elrohantam, nem akartam, hogy újból elmenjen... olyan régen láttam már... Este volt már, mikor visszaindult Pestre a bátyám. Figyeltem a lépteit, a bakancsát, ahogy eltűnik a kocsiban. Berregés. Az autó beindult. És már indultunk is Pestre! Az úton álmosság szállt rám. És én engedtem neki. Hirtelen rázkódás, és kiabálás! Engem ráztak! így ébredtem október 2-ére. _ „Misi! Értsd meg, muszáj volt elszöknöm! Kérlek, ne haragudj, de engem mindig kihagytok mindenből! Nem leszek a terhedre! Segíteni jöttem!...Igenis, elég idős vagyok már mindehhez! Csak vigyél magaddal! Egy szót se hallasz!" A bátyám durcásan, de magával vitt. Én meg élveztem a zsibongó pesti tömeget, a kaland szagát, az életet! Az utcákon óriási csoportok gyűltek össze, táblákat tartva a kezükben. Nyüzsgés! Mosoly, várakoértékelésről lapunk múlt heti számában beszámoltunk, ezt követően közreadjuk a szekszárdi pályázók díjnyertes írásait rövidített változatban. Elsőként Honti Bettina, a Garay János Gimnázium tanulójának első díjazott munkáját. (A szerk.) zás és elszántság látszódott az arcokon. Kart karba öltve haladtak egymás mellett előre, hogy követeléseiknek érvényt szerezhessenek. Kiáltások mindenfelől: - „A 16 pontot! Most olvassuk fel!" - hallatszott mellőlem egy magas, szemüveges fiútól. „A 16 pontot!" - visszhangozták mellettem, s én lelkesen kiáltottam velük együtt: „A 16 pontot!" És már indultunk is! Estére hatalmas tömeg gyűlt össze a Március 15. téren! Nem maradhattam sokáig, de Misi megígérte, hogy másnap még velük tarthatok, aztán majd hazavisz! Boldogan feküdtem le este tele izgalommal és magyarsággal! „Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat" ...„Függetlenség és szabadság!" kavarogtak a fejemben a hallottak... Október 23-a! Izgalom! Zászlók! Feliratok! Embertömegek vonulnak az utcákon! Együtt szavalunk! Egyek vagyunk! (...) Este a városligetben együtt néztük végig a Misivel, hogyan döntik le annak a Sztálinnak a szobrát! Hogyan vágják le a csizmáiról! Előttem egy harminc év körüli férfi kiáltott: - „Éljen a forradalom! Hegesztő lesz a fiam! „Éreztem azt, amit ő! A Rádióhoz!" - hallatszott. És követtük a tömeget, hogy beolvashassák a követeléseket... A hangulat rendkívül borsos volt! Kiabálás hallatszott! Majd lövés dördült! Minden megváltozott, minden olyan gyors lett! Egy sikoly! És egy férfi vérben ázva hever a földön! Ézt nem tehetik! Megölték őt! Ártatlan volt! Könnyek szöktek a szemembe! Kavargott a tömeg, Misi hurcolt arrébb, nehogy lelőjenek az ávósok, és így mentett meg attól is, hogy a felbőszült és megzavarodott tömeg eltaposson. „Szerzek fegyvert, addig téged elviszlek egy biztonságos helyre! De ígérd meg, hogy nem mozdulsz onnan! Most nem tudlak hazavinni! Kitört a forradalom! Mindenkire szükség van!" Azzal Misi is eltűnt mellőlem, így kerültem Nóriékhoz a Kossuth téri lakásba. Itt talált 25-e. A lány barátságos volt, két évvel idősebb nálam, de ugyanolyan kíváncsi, mint én! Bakancsban és katonai ruhában volt. Kész kis katona! Azt mondta, ő kiáll a hazájáért, és megvédi a családját! Még fegyvert is szerzett, és nem tréfált! Leszöktünk a térre, és figyeltük felfegyverkezett magyarokat, és a bevonuló szovjet harckocsikat! Elbújtunk a kuka mögé, és onnan csodáltuk a harci óriásokat! Hallottuk, ahogy csikorogva megérkeznek, és engem kirázott a hideg! „Nóri, mondd, te nem félsz?" - „Én attól félek, hogy nem lesz kit féltenem! De szerzek neked fegyvert! Ne izgulj! Együtt fogunk harcolni a hazánkért, és az életünkért! Csak menj vissza a lakásba, és ne mozdulj!" Azzal eltűnt, és én magamra maradtam katonák csoportjaival, és az elszánt fegyveres forradalmárokkal! Visszalopakodtam a lakásba! Nagyon féltem! Kintről lövések hallatszottak be a szürke kis szobába! Állandó zajongás! Ordítások! Üvegcsörömpölést hallottam, és láttam magam előtt az ablakot, ahogy a golyó sebesen szállva szilánkokra töri. A halál szaga vegyült a levegőbe. A pokol torkába kerültem! Elájulhattam, mert amikor magamhoz tértem, Nóri mellettem térdelt, és zokogott. A ruhája véres volt, a gépfegyver mellette hevert a földön! Nem kérdeztem mi baja! Tudtam a vérengzés az oka! „Mondd, hogy történhetett?" Mellettem lőtték agyon! A saját hazájában! A barátom volt... zokogta, és megrázkódott." El sem tudom képzelni mit élhetett át! Átöleltem. Véres lett a ruhám. Akkor tudatosult bennem, hogy ugyanúgy kijut majd nekem ez az érzés, mint ahogy a vérrel borított ruha, a fegyver, és a rettegés. Pár napnak kellett eltelnie, hogy Nóri végre egyen valamit. Akkor nyugodott csak meg, amikor Misi is megérkezett, és 28-án a rádióban kihirdették a fegyverszünetet; kivonják a szovjet csapatokat, és feloszlatják az ÁVH-t! „Éljen a demokratikus népmozgalom, és Nagy Imre!" - mondta Misi, bár lelkesedését a gyász ár-, nyékolta be. Misitől tudtam meg, hogy a forradalom hatására munkatanácsok, és forradalmi bizottságok alakultak, s ezek a nép mellé állt katonákkal együtt jelentős eredményeket értek el! Nekem nem kell semmit tennem, csak vigyáznom magamra, ők megtesznek mindent! A Nemzetőrség vezetőjét Király Bélát pedig személyesen is ismeri, és bízik benne, ők majd fenntartják a rendet. Nekünk csak hinnünk kell, és támogatnunk őket! így csöppentem bele a felnőttek nyers, és kegyetlen viü| gába, ahol a hatalom érdekéb^ emberek százainak kell az életét veszítenie. Családok rokkannak bele a veszteségekbe, az élelemhiány pedig csak növeli az elégedetlenséget! Még az elemi iskolát sem végeztem el, de már tudtam, hogy ez nem más, mint a politika. Október végére lecsillapodtak a kedélyek, megkezdődhetett a romok eltakarítása. Mi is megemlékeztünk az áldozatokról. Elénekeltük a Himnuszt a Kossuth téren, és még néhány szobornál! Valami belülről belemarkolt a gyomromba! A mieinket vesztettük el! akik minket védtek, és nekünk akartak jót! Szebb jövőt? Vagy csak elviselhetőbb jelent? ..."Áldd meg Isten a magyart, kit vészek hányának..." Az nyugtatott csak bennünket, hogy a forradalmat megnyertük. De milyen áron? Reméltük, hogy a szovjetek véglegesen eltűnnek az utcákról, és akkor végre lefesthetjük a „Rusz-( kik haza!" feliratokat! Élni akartunk! Újjászületni, és leverni a béklyókat! Ismét érezni, hogy minden a régi mederben folyik! Már nem kellett izgalom, csak a régi, szabad haza! Á szabad élet! Nem kell fegyver! Jöjjön a foci, a békés - dombos szekszárdi vidék! Vajon mi történhetett, velük? Vajon mit élnek át ők? Édesanyám! Édesapám! A derűs borosgazdák,most is olyan gondtalanok? És a Morzsinak ugyanolyan jól esik-e a csont, mint ezelőtt? Valami visszafordíthatatlanul más lett! Ezt a sebet nem gyógyítja be semmi, emlékezni fogunk rá! Emlékeznünk kell rá! (...) Magamra maradtam egy ország bánatával, és a saját szomorúságommal! Aki átélte, nem felejti! Ézt az emléket pedig meg kell őriznünk és továbbadni, hogy méltóképpen tisztelegjünk a haza hősei előtt és vigyáznunk kell, hogy ne fordulhasson elő hasonló helyzet! (...) Honti Bettina 1