Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)

2005-05-29 / 19. szám

2005. MÁJUS 29. / Érdekli? Bemutatjuk! •m j em ételreceptet, hanem - mondhatni - életrecep- rik a várost rovó férfiút. Farkas művész úr kérdése arra ]\ tet kért Farkas Pál szobrászművész az OTP me- a receptre vonatkozik, hogy vajon mi a teendője annak, gyei igazgatóhelyetteseként nyugalomba vonult aki Szigetvári Ernőhöz hasonlóan olyan óriási közada­Szigetvári Ernőtől, akit majd mindenki ismer Szekszár- kozás szervezésébe fog, mint ő tette, amikor a Szent Ist­don, ha nem is személyesen, de tudnak róla, s fölisme- ván-szoborra gyűjtött. Aki tiszteletet ad, az tiszteletet kap... - Ugye, autóval jött? - Nem. Legalább öt éve nem vezetek, s nincs is már gépkocsim. - Ezt miért nem említette, amikor megbe­széltük a találkozót? Elég messze lakunk egymástól, nekem semmibe nem került vol­na kocsival leszaladni. -Szívesen látjuk feleségemmel, Klári­kával bármikor... de bennem föl sem me­rült, hogy ne induljak el gyalog. Hiszen ..három lábammal" állandóan járom a vá­Ast. - Ezzel botjára utalt? - Pontosan. Úgy öt évvel ezelőtt az orvosok bal lábamat bénultnak nyilvá­nították. Ezzel befellegzett az autóve­zetésnek. Eladtuk a kocsit, a pénzt meg elszórakoztuk. Ne csodálkozzon! Az árából befizettünk egy angol és Be­nelux körútra. Csodálatos volt. Az út során vásároltam a botomra ezeket a szép, a bejárt városokat, nevezetessé­geket idéző emblémákat. - Szépek és különlegesek... Biztos, hogy az emlékezés botja lelkileg segíti a járást, de fizikailag? -Amikor befejeződött a gyűjtés a Szent István-szoborra, volt, aki úgy be­csülte, legalább száz kilométert tettem meg gyalog. Két éven át reggeltől estig mentem, csak mentem. Estefelé úgy estem be a lakásba. Még jó, hogy Klá­rika mindezt megértette és tűrte. Mert ^^.koriban annyi hasznomat sem vette, ^nnt egy mákszemnek. Ha már bele­kezdtem a receptbe, folytatom, bár nem könnyű. Nekem erőt adott a mun­kához - ahogyan a fél évszázada vég­zett különböző közéleti tevékenysé­gemhez - Szekszárd szeretete, együtt építészeti értékeivel, természeti adott­sagaival, művészetével. Őszintén tisz­telem és becsülöm a városban élő, többségében szorgalmas, alkotó embere­ket, s érzem, együtt örülünk az eredmé­nyeknek, vagy éppen bosszankodunk a hi­ányosságok miatt. Receptem a politikától független, önzetlen cselekvésre épül, amelyhez nélkülözhetetlen az évek során kiépített emberi kapcsolatrendszer, s az olyan nemes cél megjelölése a remélt adományozók felé, amely érdeklődést, megbecsülést vált ki belőlük. Persze a közadakozás szervezésénél szintén nélkü­lözhetetlen a város vezetőinek, különbö­ző testületeinek támogatása. Hozzáfű­zöm, az erőmet néha meghaladó szívóssá­gomat növelte a természet megnyugtató szépsége, növény- és állatvilága, s az a re­mény, hogy cselekedeteimmel örömöt szerzek a városlakóknak, s az ide látoga­tóknak egyaránt. -Az adakozás során biztosan számítot­tak a kapcsolatai, de kitűnő modorának, megjelenésének és előadásmódjának kö­szönhetően ismeretlenek is hozzájárultak e nemes célhoz. - Erre csak annyit jegyzek meg: aki tisz­telet ad, az tiszteletet kap... Egyébként nem volt baj, hogy gyalogosan róttam az utcákat, mert olyankor figyeltem az épü­letek feliratait. Ha cég is „lakott" a ház­ban, akkor betértem. Az emlékezés vé­gett elmondom, 6,5 millió forint gyűlt össze. 121 cég támogatta az ügyet tízezer­től háromszázezer forint közötti ado­mánnyal. Mellettük mintegy ezer magán­személy juttatta el a kétszáz és ötvenezer forint közötti támogatást. - Úgy tudom, az utóbbiak egyike Mádl Ferenc köztársasági elnök úr. -Egy szekszárdi konferencia szüneté­ben elnök úrhoz léptem, s a piarista kö­zépiskolás évekről beszélgettünk. Majd beavattam a szoborállítás tervébe. Azon­nal csekket kért, s néhány nap múlva megkaptuk az adományát. - Említette természetszeretetét... -A Réka-völgyben van egy faházunk. Amikor tehetjük, ott töltjük napjainkat, ha lehetséges, együtt az egész családdal. Szeretjük a legalább ötvenméternyi élő sövény ölelésében levő virágos kertet ren­dezgetni, s beszívni a virágok illatát. A Réka-völgy kapuja a Halász patak, amin át egy kis híd vezet. Sok éven át rendsze­resen átfestettem a korlátot, de az idő vasfoga szétroncsolta a fémből készült szerkezetet. Levelet írtam Mecseknádasd polgármesterének, aki postafordultával válaszolt. Találkoztunk is a hídnál, s az önkormányzat azóta már elkészíttette az új korlátot én meg három napig csiszoltam, smirgliztem és festettem. - Kérem, mutassa be az Ön számára - ahogyan mondja - hátországot jelen­tő családját. Feleségéről - aki szintén az OTP nyugdíjasa - már szólt. Leányát, Anikót jól ismerem. - Anikó tanárnő, harminc éve tanít itt Szekszárdon. Vejem Zoltán kitar­tó, szorgalmas és figyelmes ember. Nagyon jól kijövünk egymással. Ág­nes unokánk angoltanár, Zoltán pe­dig a bajai vízügyi főiskola hallgatója. - Miért mosolyog? - Két okom is van rá. Családom minden tagjára nagyon büszke va­gyok, s ha csak rájuk gondolok, máris mosolygok. Másrészt pedig az jutott eszembe, hogy ők mennyivel másként indulhattak az életbe, mint annak ide­jén én. Vácon, a piaristáknál végez­tem a középiskolát, s, érettségi után, 1946 augusztusában Őcsénybe kerül­tem jegyzőgyakornoknak. Érdekes­ségként említem, hogy az első fizeté­sem 144 forint volt. A molnár lakásá­ban, pontosabban a konyhájában lak­tam, mert a két szobában majd a pla­fonig állt a búza. - Számos kitüntetéssel ismerték el te­vékenységét, a városlakók pedig az Ön köz­bejárásával megmentett értékek mellett el­sétálva tisztelettel beszélnek Szigetvári Er­nőről, sőt ha tehetik, megszorítják a kezét. - Ezek nagyon jól esnek. Hetvenkilenc esztendős vagyok, s bizony sok betegség ért el. Ám abban erősen bízom, hogy az orvosok a „közélet iránti vonzódásom" nevű betegségemből nem gyógyítanak ki. - így legyen! Kérem, mondja a következő nevet. - Örömmel venném, ha Tóth Gáborné, Bogár Éva arról az embert próbáló ­munka melletti - munkáról szólna, amit édesapja, Bogár István hagyott rá örökül. V. Horváth Mária

Next

/
Oldalképek
Tartalom