Szekszárdi Vasárnap 2004 (14. évfolyam, 1-40. szám)

2004-11-28 / 38. szám

2004. NOVEMBER 28. Irodalmi meléklet Eltér Csaba Babits Fáj... nagyon... szúr a homlokomon nem fejlövés, nem tűsarkú, csak fejem verem az asztalba, de madárhátralék leend rajta... fáj... émelyít... fáj meg a kétség, mit Ninna ébreszte, mi lesz Vele? Ki tudja? Meghal tán egykor, elégek talán, ébredek, ha húz a zöld kétség mélyébe, hogy zaklassa elmémet, rogyadozó viaszba túrt Tisza Volán busz szegélyén ragasztott sistergő angyalszárnyakkal. Mikor csiszolt szemlencséimmel játszik a festő, hogy szánalmas napi programjaként viszi a talicskát éjbe forró betont kever a fehér kabátba, mi a gondolkodó Babits szobrát L érinti. A zöldlila nyárfa B lengi be allergiával a keresztüllőtt macskaszemeket. Leköpöm, becstelenbús márvány kéznyomatát - az egykorvolt szeretőnek, ki mindig hazug volt min göndör rózsaszín napfény játszik. Kéznyomát, mi támasztja az iskola falát, minek piros autó szalonja ütötte sérvét koccintva szentelték a sátánfajzatok újra. Halló? A vonalban a nyerőgép, három citrom az öné, de maghalt a mentőben a hulla, pedig ön rendelte a szirénát. Leteszem a kagylót homesztán, őrültségeket gurgulázott a hang. Zöld férceit pólós majom fej gurul felém kihegyezett agyaraival csattogtatja banánturmixba habzó korcs démonfogsorát. Csak rágja a körmét a szürke spirálok csapdájába került lánya az utcának, fehér sörét viszi a munkásbakancsba bújt élő emberáldozat, vérősz haja lángol a koszos napfényben. Dibdá. Halló? Igen? A pénzautomata vagyok, nézze csak, hogy szállnak a bankók kitépni a vénember kezéből a mankót, hogy nevet a sok hullaarcú. Nem, szakállamat tépkedem szálanként, a semmitnemtudni-tenni tudat abbitacéí marokként szorítja össze a gyomromat. Leteszem a kagylót, írok, petíciót, vádiratot zöldhasúk ellen, szellemváros . E

ártütő pártvédeihez. its, pedig bronz, biztos meleg volt a kőszék. Bele kell bolondulni, mert leszakad a nadrágom, ahogy a márványtalpba börtönzött gúnynevetők egyike rohanvást vörös mérgében mást nem kiáltva inkább támad nekem. A hülye olasz nyelv megint bajba sodor, de a filozófus költő szobra igazságot oszt... milyen jogon? Vonulj haza, sipítom Horác nyelvén, ez nem te vagy!!! Hát nem érted? Ma még kevésbé tudnak, szód lengén száll, ha dallamos mély ólomgolyó öntvényeket potyogtatnak, ha, mert nem értenek. Kevéshez szólsz, más fejét bitorold, büntess mást, büntess engem, itt van a kócos üstököm min végtelen sokaságát a horpadásnak ütötte a bajai . gyors. Büntess, hogy szómmal csak a jókat tanítom, vétkeztem, nem bírom logaritmizált súlyát a rekedt elefánthangú halott kék bolygónak. Aludj Babits! Majd egy jobb kor hajnalán bronzod megtisztítom a savasesőben érkező ejtőernyőre kötött kényszerleszállóktól. A

Nap perzselően sütött az aszfaltra azon a kor nyári kora délután. Fél órám volt még a buszig, így a garantált hőguta helyett, inkább a szekszárdi Babits-szobor melletti padon telepedtem meg, a gesztenyefák oltalmat adó árnyékában. Először csak néztem a sok, egymásra ügyet sem vető, sietős embert, de egy perc sem telt bele, és mellém egy középkorú, kopaszodó, barna bajszos férfi ült le. Nem nézett rám, nagy, mélybarna szemei a szobrot fürkészték. Felém se pislantott, mikor nyugodt, telt hangján halkan, mégis pontosan erthetően ennyit szólt: - Ismered? - Az iskolában még nem vettük, de tudok róla néhány dolgot. - feleltem zavartan. Szemét továbbra is a szobron tartva kérdett újra: - Nagy költőnek tartod? - Persze! - vágtam rá. - Miért? - kérdezett lakonikusan, már-már zavarba ejtő higgadtsággal. t- Nagy és híres költő. - bújtam ki a kérdés alól egy másodperchabozás után. - Itt Szekszárdon minden rászól. Babits-utca, Babits Művelődési Ház, Babits Emlékház.. .-tettem hozzá, és elmémben további emlékek között kutattam. - Ettől volna nagy költő? - fordult végre felém. Nem válaszoltam. - Vajon azért írt, hogy utcákat, tereket nevezzenek el róla? - hangzott kissé számonkérően. Még mindig nem szóltam semmit. - Ilyet csak egy öncélú költő tenne. - válaszolta meg saját kérdését. - Eszerint létezik nem öncélú is? - tettem fel végre én is egy kérdést. - Ha nem sikerért, pénzért vagy elismerésert lehet írni, miért lehet még? - hadartam. - Az igazán nagy költők felvállalják a próféta szerepét. - lassan mondta, hogy minden szava eljusson a tudatomig. - Ez sokszor nehéz, és ebben a világban nem is túlzottan megfizetődő, de mégis ez az igazi ismérve a költőnek. - Az, hogy nem akar sikeres lenni? - értetlenkedtem. - Hogy nem fut el Jónásként a feladata elől. Nem háborog, nem duzzog, nem szegül ellen. Az igazi költő csak teszi a dolgát. - És az öncélú költők...- de nem tudtam folytatni, mert szavamba vágva folytatta a mondatot. - ...kiaknázatlanul hagyják a lehetőségeiket. Mint pont az egyik novellájában - itt a szobor felé bökött fejével - ahol a királyok (hogy ne érje őket a szerencsejátékos vád) látszólag apró téWeisz Péter tekben, rézpénzben játszottak, ám a garasálca színaranyat rejtett. Egy arany azonban kipottyant az ablakon, és egy egyszerű szolgához került. A szolga eldobta, egy vándordiák felkapta, egy koldusnak adta, aki elitta egy kocsmában, és a pénz szamtalan kézhez került, emberi sorsokat változtathatott volna meg, hiszen a lehetőség adott volt, ám senki nem vette a fáradságot, hogy lecsiszolja a rezet. Minden öncélú költő egy ilyen érmét tart a kezében, amiről nem is sejti, hogy milyen értékes. De ha valakinek van egy kis mersze, hite, ereje, és levakarja a rezet az aranyról, akkor annyi vagyona lesz, hogy másoknak is adhat belőle. Az aranyat nem megtalálni nehéz, a bevonat levakarásához kell a hit. - De miért adnék másoknak, amikor adományozás nélkül több jut nekem? - akadékoskodtam. - Ezek szerint számodra csak az egyéni érdekek fontosak? Úgy érzed, hogy csak önmagadért vagy felelős? - Dehogyis! - horkantam fel - fontos a jövőm, hogy legyen diplomám, jó állásom, házam, feleségem... - nem folytattam, heveskedésemmel teljesen felfedtem önnön ostobaságomat, és önzőségemet, lelkifurdalásom pedig csontig hatolt. Mérges voltam erre a végtelenül nyugodt, békés emberre, és szinte vártam a szidalmat lesütött szemmel. De ő csak szelíden mosolygott rám. - Mi lett volna, ha édesanyád sem érzi úgy, hogy felelős érted? Kiért vagy felelős? - A családomért - helyesbítettem. - De mi lenne veled, ha nincs föld, ahol megtelepszel, nincs nép, akivel szóba állnál? Kiért vagy felelős? - A hazámért, a magyarokért. - öntötte el a veríték az arcomat. - És gondolod, hogy Árpád bevezette volna e nemzetet a Kárpátmedencébe, ha mindannyiunk ősanyja, Éva nem szüli meg Káint és Ábelt? Kiért vagy felelős? - Minden emberért. - nyögtem fájdalmasan, miközben az önvád tetőfokára hágott bennem, addigi életem teljes eszmerendszerét rombolta össze ez a férfi egy perc alatt. - Gondolkodj egy kicsit! Megélt volna-e Ádám és Éva állatok, növények nélkül? Kiért vagy felelős? - Isten minden egyes teremtményéért - láttam be az igazát. Még egy pillanat erejéig a tekintetét kerestem, de akkor már nem volt sehol, csak egy elmosódó alakot tudtam kivenni a szikrázó Nap sugarai közül. Látszólag semmi sem változott. Az emberek ugyanolyan közönnyel és gőggel szaladtak ide-oda, de aznap megmozdult bennem valami. I <1