Szekszárdi Vasárnap 2004 (14. évfolyam, 1-40. szám)

2004-12-19 / 40. szám

2004. DECEMBER 19. INTERJÚ E mlékezel? kérdezi könyve címében e szép régies sok elismerő cím birtokosa. Megörökített emlékekről, formában a szerző, dr. Kováts Jenő, a címzetes háborús és békés évekről, fájdalmasan szép és boldog egyetemi tanár, Szekszárd egykori főállatorvosa, sok- karácsonyokról beszélgetünk a Civil Casinóban. „Tartalmas életet élhettem kellő alázattal, mert az szükséges" - Mi történt Önnel egyetemistaként a háború vége Jelé? - Az Állatorvosi Egyetem tanszázadát Bécsbe telepítették. Mennünk kellett, hiába tiltakoztak a professzorok. Egy hét múlva az oroszok már Bécs elővárosában voltak. Mi kiszöktünk a városból és egy zászlóaljjal elindultunk gyalog nyugatra. Tapasztalatlanul, legyengülve. Mint egyetlen egyenruhás, én lettem a parancsnok. Tizennyolc napon át 360 kilométert mentünk. Regennél találkoz«

a professzorokkal, akikkel kimena hegyoldalba, s onnan néztük végig a németek és az amerikaiak összecsapását. Miközben a völgyben egymást lőtték a katonák, tanáraink elkezdtek vizsgáztatni minket. Akinek hiányzott a záró szigorlata, az ott letehette, így én is. Aki eredményes volt, megkapta a diplomáját. Közben véget ért a háború, s már igen nagy volt bennünk a honvágy, hát elindultunk magyar föld felé, gyalog. 1946 áprilisában értünk haza. Otthon kiderült, hogy a Német-országban szerzett diploma nem érvényes. Megszereztem aztán a magyar diplomát, ami viszont csak itthon volt érvényes szemben a némettel, amely meg az egész világon jó volt, csak nálunk nem. Hamarosan igazolnunk kellett azt is, hogy egyáltalán miért mentünk Nyugatra, ami katona esetében eléggé komikus, hiszen irá«

' ottak minket, de ezt az érvünket í fogadták el. Az egyetem sebészeti tanszékére, ahol mint szigorló már dolgoztam, nem mehettem vissza, nem volt szavazati jogunk, és évtizedekig elkísért minket a megbízhatatlan jelző. - Előkarácsony Oderwaldban. Milyen emléke fűződik ide? - 1967-ben mint tuberculosiskutató kaptam ösztöndíjat a német tudományos akadémiától, s egy hétvégén Oderwaldba hívott a professzorom. Egy hodályszerű épületbe mentünk, szürkületkor. Lovarda volt. Óriási gyerekzsivaj, hatalmas karácsonyfa, fúvós zenekar. Sokszor ismételték a Stille Nachtot és az Oh Tannenbaumot, miközben mindenki feszülten figyelte a bejáratot. Egyszer csak kitárult a kapu és két, lóval vontatott szánnal bevonult két Mikulás. A szánok magasan tele kis csomagokkal. Az egyik Mikulás szép beszédet mondott a krisztusi szeretetről, figyelmeztette a gyerekeket, hogy tessék a szülőknek szépen engedelmeskedni, majd leemelt egy-egy csomagot, arról leolvasta a gyerek nevét, aki rohant ki az ajándékért, de előbb válaszolnia kellett arra a kérdésre, hogy jó volt-e. Lassan elfogytak a csomagok, s egyszer csak én is hallom a nevemet, Herr Dr. Kováts aus Ungarn! Óriási nevetés és taps közepette mentem ki a csomagomért. Az egészet persze a német professzorom eszelte ki. Tőlem is megkérdezte a Mikulás, hogy jó voltam-e. Nagy örömöt szereztek, s aztán sokáig beszélgettünk. - Gyermekkori karácsonyai... ? - Szegény vasutas családból származom, anyagiakban nem nagyon dúskáltunk. Zala megye egyik kis vasútállomásán születtem. Akkoriban ezek az állomások 2-3 kilométerre feküdtek a falvaktól, úgyhogy mi nagyon egyedül voltunk. Angyali szüleim voltak. Anyám, szép, szőke asszony, családjáért élt-halt. Apám kemény ember volt, aki becsületes életmódra nevelt bennünket. Szépen éltünk. A karácsonyok egyszerűek voltak. Az 1929-32-es gazdasági világválság idején anyám házilag csinálta a szaloncukrot, mi meg a papírt vagdostuk hozzá. Ma is meghatóan szép emlékek. -1945 karácsonya? - Mi, a tanszázadban mindig éhesek voltunk. A Duna le volt zárva Passau felett, s azon a részen volt egy kétemeletes szálloda, bajor házigazdával. Volt annak egy 16 éves lánya, aki belém habarodott, én meg nem, de ettől függetlenül szívesen jártam hozzájuk. A karácsonyt is ott töltöttem. A mama elöljáróban elmondta, hogy vett a lányának egy szép pár cipőt, s azt én fogom neki átadni. A lánytól kaptam egy szép, Raszputyinról szóló könyvet, ma is őrzöm, amibe bele is irta, hogy Meinem lieben Jenő. Karácsony után szólt a kedves mama, hogy szeretne velem beszélni. Ajjaj. Mondja ám, hogy ők megbeszélték, hogy semmi kifogásuk nem lenne az ellen, ha a családjuk tagja lennék. Garantálják a letelepedésemet, állást szereznek, műszereket, házat. Nagy zavarban voltam, de végül mégis csak megmondtam, hogy bár szeretem őket, hiszen családi otthonra leltem náluk, mégis haza szeretnék menni. Nem tudok a szeretteimről semmit, azt sem, élnek-e egyáltalán. Ne haragudjanak rám, de hazamegyek. Barátságban váltunk el. Kellett is, hogy végre hazaérjek, mert szüleim már éheztek. - Milyen volt a fogadtatás? - A bátyám már szovjet fogságban volt, 5 évig volt távol. Apám a folyosón újságot olvasott, felpillantott és elkiáltotta magát, megjött a Jenő! Rohant anyám is elém. Nem lehet leírni azt a boldogságot. - Mikor került Tolna megyébe? - 1955-ben. Addig Budapesten szolgáltam. Pakson lettem járási főállatorvos, majd '62-ben bíztak meg megyei főállatorvosnak, de Szekszárdra csak 1977-ben költöztem be. - Megszerette a várost? - Nagyon. Sok barátom van. Csak az utcanevekkel vagyok bajban. - Mivel foglalkozik mostanában? - Egészen tavalyig, 83 éves koromig tanítottam az egyetemen. A német nyelvű oktatásban vettem részt. Tavaly bejelentettem a rektornak, hogy bizony megkoptak a reflexek, már nem merem vállalni a rendszeres autózást Budapestre. Szerencsére megvan a további kutatómunka, a hadi állatorvoslás. (Folytatás a 7. oldalon.)