Szekszárdi Vasárnap 2004 (14. évfolyam, 1-40. szám)

2004-11-14 / 36. szám

2004. NOVEMBER 14. , SZEKSZÁRDI TA§ARMP M A Csányi-díjat posztumusz Varga S. József kapta A korábbi évektől nagyon is eltérő hangulatban zajlott idén a Csányi László író emlékére a Kézjegy, a Tolnai Tollforgatók Klubja által alapított „ Csányi-díj" átadási ceremóniája. Mesélő emlékeink 21. A díjat a kuratórium már tavasszal ítélte oda az ötkötetes Varga S. József író, újságírónak. Ez még akkor történt, amikor még maga sem tudott betegségéről, mondta Elekes Eduárdné, a megyei könyvtár igazgatója, s hozzátette, meg is állapodtak az időpontban, amikor a szerző Tamásiban találkozik olvasóival. Ám kérte - tekintettel az orvosi vizsgálatokra - halasszák ké•

fcbbre a találkozót. De arra már em kerülhetett sor. Szólt arról is az igazgatónő, hogy minden esztendőben egy tehetséges Tolna megyei alkotó kapja a megtisztelő és elismerő plakettet. Varga S József - „aki a magyar irodalomban nélkülözött műfaj mestere volt" - tehetségét nem lehet megkérdőjelezni! Ezt nem csak kollegái, ismerősei állíthatják, hanem velük együtt mindazok, akik olvasták írásait, amelyek a Babits Kiadó gondozásában kötetekben is megjelentek. Felesége, Bernadett asszony Zsuzsi lányukkal érkezett a posztumusz-díjat vette át, aki azóta már biztosan kihelyezte a megőrzött dolgozószobájában. Ujabb megható percek következtek: Decsi Kiss János kollegánk javaslatára csöndesen emjjüceztünk Jóskára, ami egyetlen ^Pandattal zárult: „Éljen közöttünk soká!" Kézjegyüket letették tizedszer Megjelent a Kézjegy - szám szerint tizedik - legújabb köteIrgalmas-adossagunk te, amit Wessely Gábor ajánlott a - szép számmal - megjelentek figyelmébe. A Kézjegy a helyi irodalmi élet képviselőinek biztosít megjelenési lehetőséget. Eddig minden kötetet olvastam, s évről évre jobbnak, színvonalasabbnak, hol elmélyültebbnek, hol szellemesebbnek érzem a verseket és a prózákat. Ez nyilván szubjektív megállapítás, ám az csöppet sem az, hogy a Kézjegy komoly szellemi értékek színtere, ezért őszintén remélem olvasói számának gyarapodását. Visszatérve a bemutatóra, Wessely Gábor néhány adatot sorolt: eddig több mint százan publikáltak az antológiában. Többnyire Tolna megyei szerzők, ám olykor baranyaiak, vagy székesfehérváriak is kapnak néhány oldalt, sőt a mostani számban a tolnai születésű, új-zélandi költő, Gyöngyös Imre is publikálta néhány versét. A „Kézjegy" Tolnai Tollforgatók Klubja 1993 tavaszán alakult. Nemrég saját lapot is indított Mentsvár címmel, amelyben szintén a kézjegyesek publikálnak. A csoport törekvéséről így ír Wessely: „Fontos, hogy a sokszínű Európában ne halványuljon el a »magyar szín«. Erősíteni az identitástudatot, magyarkodás nélkül magyarnak lenni ez a mi dolgunk. S van hozzá egy varázslatos eszközünk is: az írott magyar szó." V. H. M. Fotó: Hollendus János Irgalmas nővérek a két világháború között Lehetetlen észre nem vennünk, hogy vannak olyan évfordulóink, amelyek megünnepléséről rendre elfeledkeznek: vagy a politikát keverik bele, vagy látszólag senkinek nem áll érdekében a tisztes főhajtás. Ebből aztán adósság lesz. * Hazánkban az első megyei kórház volt a szekszárdi, amelybe az akkori kuratóriumi elnök, Augusz Antal hathatós közreműködése nyomán 1854. július 25én megérkeztek a Páli Szent Vince Leányai, akiket irgalmas nővéreknek neveztek. Valaha Szent Vincéhez csatlakozott Marillac Lujza, a szent életű özvegy, aki 1633-tól „kezdte maga köré gyűjteni azokat a leányokat, akik szegények voltak, de készségesnek mutatkoztak arra, hogy életüket a szeretet szolgálatára szentelik: felkeresik és gondozzák a szegényeket és betegeket akár saját otthonukban, akár kórházakban. Közös otthonban éltek, csak szolgálattételre jártak szerte a városba" - írja róluk Joseph Weisbender A szentek életében, így volt ez a megyeszékhelyünkön is 1950-ig, amikor valósággal kiebrudalták a szerzetesrendeket, köztük az itt közel száz esztendeig kórházi nővérként szolgáló irgalmasokat. Munkájuk valódi áldozat lehetett. Amikor kezdték, mindössze egyetlen orvos látott el akár több száz beteget: vizsgált, gyógyított, műtött. A kórház akkori alkalmazottai szakértelem és lelkesedés híján csak a legszükségesebbeket (élelmezés, mosás, takarítás, fűtés) tudták elvégezni. A nővérek életcéljuknak tekintették az ápolást, nem a körülmények sanyarúságára hivatkoztak, hanem az Úrnak tetsző szolgálatként tettek és tűrtek, s hivatalosan csupán a szüléseknél nem segédkezhettek. Általános szeretetnek örvendtek már, amikor 1890 őszén városunk katolikus óvodaegyesülete az ő segítségükkel indította útjára a Benczelitsházban a vallási nevelést is megalapozó gyermekkertet. A vezetést egy nemesi család leánya, Triebler Ilona (szerzetesnevén: Ilma) vállalta s végezte is becsülettel haláláig. Hivatalosan szerényen háttérben maradt, mert a Szekszárdi Katolikus Nőegylet és Alapnevelési (azaz: óvoda-) Egylet elnöknője Simontsits Béláné, az alispán felesége volt. Emma asszony saját és férje tekintélyével szerezte a támogatókat, de az aprómunka Ilma nővérre és testvéreire hárult. Úttörő vállalkozásként indították 1893 januárjától a népkonyhát, amely a filoxéra és más csapások miatt ínséget szenvedő 200-300 embernek adott naponta meleg ételt. A főzés, az alapanyag beszerzése, az étel méltányos szétosztása éppúgy a három nővér feladata, mint a 80-100 óvodás foglalkoztatása. Simontsitsné elhunyta (1911) után Triebler Ilma tovább végezte munkáját 1929. november 15-én bekövetkezett haláláig. Városunk már akkor is méltatlanul elhanyagolta végtisztességét. Mindezen némiképp javított, hogy Simontsits Elemér javaslatára az édesanyjáról elnevezett (előbb: Séd, 1945 után Marx, most Szent László) utca kicsiny oldalágát, a Csonka utcát az irgalmas nővérről nevezték el. A legutóbbi időben erre városunk bölcs döntnökei már nem figyeltek, így az áldozatos testvérek emlékét semmi nem őrzi. Téved, aki azt hiszi, hogy a múlt iránti kegyelet adóssága nem kamatozik... Dr. Töttős Gábor