Szekszárdi Vasárnap 2004 (14. évfolyam, 1-40. szám)

2004-05-02 / 15. szám

SZEKSZÁRDI 2004. május 2. VASÁRNAP 3 T izenévesen gimnazistaként került el Szekszárdról. A tősgyökeres szekszárdi sváb család „legkisebb fia" közgazdász diplomát szerzett, a fővárosban épített karriert, nevét a Béres Rt. felvirágoztatásá­val köthetjük össze, de mint minden vállalkozó szellemű embernek, volt félbemaradt próbálkozása is. Heimann Zoltán a Magyar Külkereskedelmi Bank tulajdo­nában lévő Konzumbank szekszárdi fiókjának igazgatójaként hazatért. A családi pincészet, az új feladatnak számító banká­ri munka és a szülőváros felfedezése 45 évesen a folytonosság mellett újrakezdést jelent. A számvetés mellett lehetővé teszi a titok megfejtését: mi köt valamennyiünket a szülőföldhöz? A legkisebb fiú hazatért Szekszárdra „Elj úgy, hogy bármelyik nap elszámolhass magaddal" - Nagy váltásra vállalkozott. Mit jelent Önnek Szekszárd? - Sokat. Öregszem, és egyre többet jelent számomra. Márciusban töltöttem be a 45. éve­met és a születésnapomat követően léptem munkába. Szándékosan alakítottam így a dol­gokat. Egy kicsit sorsszerűnek érzem. Ez az « :tkor alkalmas arra, hogy mérlegeket von­| az ember, keresse a helyét, és már nem a ágmegváltó, forradalmi gondolatok irányít­ják a döntéseket. Hozzátartozik, meglepett a felkérés a Magyar Külkereskedelemi Bank ve­zetése részéről. - De bizonyára örömmel fogadta, hiszen végül is itt kötött ki? - A családi kötődés, a 200 éves hagyomány nagyon erős érv. És egyelőre még romantikus a présházban lakni, ahol lusta férfi módjára rendezkedtem be, miközben a családom Soly­máron lakik. A hazatérés meglepő felfedezés­sekkel szolgál. Sokat gyalogolok, hiszen itt nem is érdemes autóba ülni, olyan „átjárható" a városközpont. Meglepetéssel ismerek rá a Várközre, ahol annak idején angolórára men­tem, és más-más szólítások érnek miközben a város utcáit járom. Ráismerek azokra a vörös téglafalú pincék­re, amiket testvérem tervei alapján alakítottak át, és az Iván-völgyi hegytetőn édesapám aka­rata és keze nyomát viseli az öregprésház min­den téglája, emlékezetes poharazások, baráti találkozások, a családi összejövetelek színtere. Tavaly a Rubikon című szakmai folyóiratban ^fcglepetéssel fedeztem fel egy öreg fotót a század elejéről, ahol a még működő fa­kád és rézcsap, mellől öregapán suttyó gyerek­ként mosolyog a fényképezőgép lencséjébe. Apám 2000-ben volt 70 éves. Születésnapi ajándékként Töttős Gábor segítségével elké­szíttettük a családfát, s kiderült, hogy 1758-ból származik az első írott emlékünk, egy házas­ságlevél. 1760-ban már a kórházi kápolna ala­pításánál találjuk családunk felmenőit, 2008­ban ünnepelhetjük a 250 évet. Tényleg, 250 év hosszú idő és már most arra készülünk, hogy az eddigre termőre forduló új telepítéseink terméséből méltóképpen „rukkolhassunk ki". - Valójában ezzel kellett volna kezdenem, egy­általán miért ment el a szülővárosból? - Tetszetős lenne azt válaszolni, hogy hosszú távú stratégiában gondolkoztam. Aki ezt mondja, azt hiszem, hogy egy kicsit füllent. Helyesebb a sodródás fogalma. Tizennégy évesen a Nagy Lajos Gimnáziumba Pécsre, azután a Közgazdaságtudományi Egyetemre Budapestre kerültem. A feleségem is egyete­mi szerelem és később a belvárostól 15 kilo­méterre egy kis faluban, Solymáron építettünk házat. Eltelt húsz év, igaz, hogy a rendszervál­tás idején édesapám felajánlotta, hogy foglal­kozzam szőlészkedéssel, de nem hinném, hogy a dudások „túlzott számban elférnének egy csárdában. O a saját szája íze szerint foglalko­zott a birtokkal, és idővel kiderült, hogy nem lehet kicsiben gazdálkodni. Fél hektáron kezdtük, ma húsz hektárnál tartunk. A hogyan tovább megválaszolása már a gyermekeink fe­lelőssége legyen! - Vagyis lakóhelyként nem választották, de vállalkozási szinten mégiscsak belefolytak a csa­ládi gazdaság működtetésébe. Mit kell tudni a Heimann-birtokról? - A Szekszárdi Hegyközség területén talál­ható és magam is meglepődtem, mert egy 11 hektros szőlőnk a legmagasabb pontján, 296 méterével magasabb az Oriás-hegynél. A má­sik furcsaság, hogy a „hegynek" nincsen neve, csak Bati keresztként emlegetik. Azt hiszem javasolni fogom a városnak, hogy nevezzék el, talán Szarvas-hegynek, mert a közelben van a Szarvas-szurdik, vagy Szent-László hegynek. Egy kilátót szeretnénk itt felállítani, hiszen itt halad a Sötétvölgybe vezető kéktúra útvonal. Meggyőződésem, ha értékekkel rendelkezünk, módunkban áll, hogy tegyünk azok megismer­tetéséért, akkor kötelességünk megtenni. - Mit szólt a családja ahhoz, hogy Szekszárd­ra szólítja a munkája? - Az életem során minden munkám sok uta­zással járt együtt, évente valahol 50-70 ezer kilo­métert autóztam, hol Budapest-Eger­Miskolc-Szolnok, hol Solymár-Bábolna, Bé­késcsaba-Kecskemét négyszöget kellett leírni. Az elmúlt időszakban dolgoztam Herenden, fog­lalkoztam víztisztító berendezések forgalmazá­sával, szivarkereskedelemmel és a gyermekeim, feleségem féltő aggodalommal figyeltek, és őrültnek az új céloknak. Az utóbbi két év után nehéz megszoknom, hogy reggelente nem én vi­szem fiaimat az iskolába. Ők egyébként 13 és 16 évesek, olykor nagy kalandokra vállalkozunk együtt. Tavaly például Zoli fiammal Pécsről a Zengő csúcsáról indultunk, és egy nagy túrával Szekszárdra, a szőlőnkhöz érkeztünk. - Hány óra alatt tették meg a hosszú utat? - Három napig jöttünk, a Rockenbauer Pál­ról elnevezett kék túra gyönyör útvonalán, és ahol lehetett megálltunk. Hátizsák, hálózsák, sátor is volt nálunk, de a „véletlen" mindig úgy hozta, hogy vendégül láttak ... - Igen, a felnőttek praktikái. Azért így is szép teljesítmény volt. - Gondolja hozzá, hogy hátunkon húsz kilós felszerelés, nekem még a hasamon is plusz húsz kiló. De visszatérve a kérdésére hetente egyszer-kétszer Szekszárdra jön a feleségem, hiszen a családi vállalkozás, a Heimann Csalá­di Birtok Kft. ügyvezető igazgatója, és a diplo­mája mellé nemrég egy borász technológusi képesítést is szerzett. Nehézségek persze adódnak, most tanuljuk egymás hiányát kellő toleranciával kezelni. - Vagyis mindennek megvan az árnyoldala. Ne haragudjon „világlátott emberként" ereje tel­jében miért jött vissza egy vidéki, „poros" kisvá­rosba? - A kérdésében állít valamit, amivel én nem értek egyet. Lehet, hogy a távolról jött ember véleménye, vagy nosztalgiája? Nagyon sok ér­ték van itt, ami Franciaországban, Finnország­ban magától értetődően normál kisvárosi létet jelent. A miénknél magasabb színvonalon, de hasonló közegben élnek, dolgoznak. - Ez afféle újra felfedezés... - Fontosak a visszatérések. Május l-jét és az EU-t például régi, egyetemi barátaimai Prága környékén sörözéssel ünnepelem, ez is egy vis­szatérés lesz, május 5-én szekszárdi fiatal bo­rászokkal koccintunk Európára, július 10-én pedig Baján állok a bogrács mellé a halászlé­főző-versenyen. Szekszárdon most kezdtük el szervezni a Szent László nap bor és pincepör­költ ünnepet. Ez nem idegenforgalmi neveze­tesség volna, hanem magunkról szólna, hogy legyünk együtt, érezzük jól magunkat. Ma­gunknak kell megteremtenünk és őriznünk a hagyományainkat, ünnepeinket. - Egy vállalkozói, bankigazgatói életformába miként fér bele? - A munka az első, és legfontosabb, de ne fe­ledje, hogy mint fiókigazgatónak, részben az is a dolgom, hogy a bankot a város mindennapi életében is közelebb vigyem az emberekhez. A barátságra, arra, hogy jól éljünk mindig marad­nia kell időnek. Magaménak érzem a latin mondást: Carpe diem, ami annyit tesz szakaszd le a napot. Számomra azt jelenti: ne restelljem az életet kihasználni, de éljek úgy, hogy bárme­lyik nap elszámolhassak magammal. Takács Zsuzsa N

Next

/
Oldalképek
Tartalom