Szekszárdi Vasárnap 2004 (14. évfolyam, 1-40. szám)

2004-03-14 / 8. szám

3- 2004. MÁRCIUS 14. , SZEKSZÁRDI T4SARNAP / gazi önellentmondás. Egy mozgalom megteremtője, szervezője, mozgatója, mégis: igazi antimozgalmár. Lelkes, és mindenkit - beleértve önmagát is - csendre int. Magyarságról beszél lendületesen, és óv a „magyarkodástól". KÁLLAI ESZTER tanár. Anyanyelv, beszéd, emberség „Még egyetlen dudva sem ment ki magától a kertből -Az internetről tudom, hogy Szabolcs megyében kezdte munkáját, a nevéhez kötődő mozgalom mégis Pesten látott napvilágot. - Olvastam egy tanulmányt. A leírt vizsgálatban azt keresték, miért van az, hogy ugyanabból a hátrányos helyzetből induló fiatalok egy része egyenesen a börtönben „landol", másikuk pedig mindent igyekszik megtenni azért, hogy a hátrányát leküzdhesse. Egy pedagógus, aki szerette őket ^^A vizsgálat során egyetlen lényeges különbséget fedeztek fel a két csoport között, nevezetesen azt, hogy akik mindvégig megpróbáltak embernek megniaradni, azok mind beszéltek legalább egy olyan pedagógusról, aki szerette őket. Nekem abban a szerencsében lehetett részem, hogy két olyan pedagógusom is volt, Ilonka néni, a tanító, Mihály bácsi, a tanár, akik szerettek engem. De boldogan említem azt a kollegámat is, aki első munkahelyemen, a Szabolcs megyei Ramocsaházán egyszer az udvaron sétálva megszólított: „Mit gondol, kedves kollegina, tudom-e én, hogy mennyi kétszer kilenc?" Mondtam, persze, mire felemelte az ujját: „De engem nem ezért fizet az állam. Hanem azért - és itt rámutatott egy tetőtől talpig piszkos kisfiúra hogy az Ernőké is tudja." Látja, én egy könyvtárnyi könyvet elolvastam arról, hogy mi a pedagógus feladata, de ennél többet senki sem mondott nekem. Nem azért fizetik a pedagógust, hogy ráérősen tanítgassa a gyereket, nem azért, hogy megbuktassa vagy elnézően átengedje, nem azért hogy az Ernőkéről bebizonyítsa, hogy hülye, hanem azért, hogy az ^prnőke is megtudja, mennyi kétszer kilenc. Néztek rám és gyűlöltek - És eltelt két évtized... - Egy budapesti, külvárosi általános iskolában 1983-ban találkoztam - több mint húsz éves pedagógiai múlttal a hátam mögött - az akkori 5./a osztállyal. A terembe lépve megdöbbenve éreztem, hogy a fiúk egyet tudnak csak, azt, hogy ők rosszak, és ezt meg is akarják mutatni. Néztek rám, és gyűlöltek. Nyilvánvalóan nem engem, hanem valahol saját magukat nem szerették, és annyi rossz élmény után már nem bíztak senkiben, és nem szerettek senkit sem. Ebből a megdöbbenésből és kétségbeesésből indult ez a mozgalom. Egyet tudtam: hogy nem akarom és nem tudom itthagyni a pályát, mindenesetre hónapokig gondolkoztam, hogy mit tegyek, mit csináljak velük. Valamikor karácsony táján álltam oda az osztályom elé, és azt mondtam: „Gyerekeim, ez így nem lesz jó. Ha én mindennap kijövök ide (a Nyugatitól jártam egy jó másfél órányit), és azt érzem, hogy nem kell nektek, amit hozok, akkor abba én belebetegszem." Hosszú igyekezettel jutottam el oda, hogy azt adhattam a gyerekeknek, amit a legjobban hiányoltak: az érzést, hogy rájuk is szüksége van valakinek, hogy ők is tudnak adni valakinek valamit. Embert minősítő tett a beszéd Beléptem tehát az osztályomba, ahol ott ültek a gyerekek kétszer-háromszor megbuktatva, s ha valamelyik szülőt meg akartam volna találni, azt legfeljebb a kocsmában kereshettem volna, mert ő aztán a kedvemért be nem jött volna az iskolába. - Márpedig - gondolom - a két évtized alatt nemcsak ilyen tapasztalatokat szerzett. - Ramocsaházán, amikor elkezdtem a tanítást, ha kimentem a faluszéli házba, akkor a nagymama letörölte a széket, és azt mondta: „ Tessék leülni, tanár néni!" Mert a Nagy Mihály bácsi tekintélyéből - aki felnevelte a fél falut azért nekem is jutott. Mindenesetre ott 1983ban az volt a helyzet, hogy azt kellett mondanom a gyereknek: „Ide figyelj! Te úgy akarod megmutatni, hogy nem vagy akárki, hogy fent hagyod a lábad, amikor bejövök, hogy úgy káromkodsz, hogy a szódás maga is elszégyellné magát. Mi lenne, ha valami olyant találnánk ki, ami mindenkinek örömet jelenthetne?" A gyerekek megsajnáltak, azt mondták: „Jó, tanár nő, mit tetszik javasolni?" Ekkor indult útjára a „Szépen, emberül" mozgalom, mely a tiszta beszédet, az anya/apanyelv ápolását tűzte ki céljául. Mert szépen, tartalmasan beszélni - erkölcsi tett. Mindig azt vallottam: embert minősítő tett a beszéd is - a gondolkodás és a cselekedet mellett. Természetesen az a jó, ha ez a három összhangban van egymással - mind a hármat aszerint kell értékelni, mint minden más tettet: hogy milyen szándékkal, mit és hogyan. A sorrend a fontos. Nem azt mondom tehát, hogy a forma nem lényeges, hanem azt, hogy a legfontosabb a szándék. Hány és hány gyönyörűen beszélő parasztembert ismerhetünk. Nem biztos, hogy tudják, a mondatban melyik a tárgy meg az alany, de a gondolat világos és tiszta! A parasztember mindig úgy szólalt és szólal meg, hogy tudja, hogy a becsületéről van szó. Mert ha nem akkor megkapja, hogy hallani hallok, embert nem látok! Kölcsey mondja: „Mert haza, nemzet és nyelv három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog." Ezért azt mondtam még a legutolsó padban ülőnek is: „Édes gyerekem! Ha azt a nyelvet, amit nagyanyádtól meg nagyapádtól örököltél becsülettel, jó szándékkal használod, akkor megmutatod emberségedet, megmutatod hazafiságodat, a nemzethez való hűségedet. Ilyen egyszerű." És a gyerekek megértették, megfogalmaztunk egy felhívást, hogy: „Mi, az 5. a osztály tanulói megpróbáljuk anyanyelvünket egy napig nem hazugságra, nem trágárkodásra, nem mellébeszélésre, nem üres fecsegésre használni, hanem jó szándékkal igazat mondani általa, úgy, hogy akinek szánjuk, azt meg is értse." Ezzel kezdődött a „Szépen, emberül" 1984-ben. - Mi jellemezte az első lépéseket? - Az első rendezvény az Anyanyelv, beszéd, emberség napja volt. Erre már meghívhattunk nagymamákat, nagypapákat, s a lényeg az, hogy megindulhatott a mozgalom. 143 iskolában tartották meg a következő esztendőben a Napot. Hogy mit csináltak, nem tudom, mert nem voltam ott, de nyilvánvaló, hogy az a tisztességes pedagógus, akinek jól jött ez, ezzel az ürüggyel megcsinálhatta, amit akart. Azt vettük észre, hogy ha a gyerekekkel megértettük, hogy rajtuk múlik, hogy ha odafigyelnek, akaratlanul is job. ban beszélnek, ha vigyáznak rá, akkor az egész magatartásuk megváltozik. És ha egyszer már „elkaptam" a gyereket, akkor tudok beszélni egészségkultúráról, környezetkultúráról, tehát egy egységes életkultúrára lehet nevelni egy gyereket. Házalok Kaposvártól Ausztráliáig - Jelenleg nyugdíjas pedagógus. Nem hinném, hogy tétlenül telnének napjai. - Házalok. Azért merem dicsérni, amivel házalok, mert nem az enyém. Sátoraljaújhelytől Kaposvárig, de mondhatnám, Ausztráliáig a mozgalomban részt vevők tapasztalataival házalok. Van egy tizenkét pontban összefoglalt életjavaslatunk, egy ünneprendszerünk és egy úgynevezett népakadémiánk. - Bizonyos vagyok abban is, hogy a hajdani kezdeményező szándéka mögött ott állt a vidékről hozott hagyomány. - Ahogy az ismert történetben a kereskedő a halála előtt rábízza a fiára a nagy titkot, miszerint szőlőből is lehet bort csinálni, az én drága nagyanyám is rám bízta a nagy titkot, hogy még egyetlen dudva sem ment ki magától a kertből. Nekünk kell tehát azt onnan kiraknunk. Mert ha a kert elgazosodik, ki a hibás: a kert, a dudva - vagy a gazda? Orbán György