Szekszárdi Vasárnap 2003 (13. évfolyam, 1-44. szám)

2003-11-02 / 38. szám

SZEKSZÁRDI 2003. NOVEMBER 2. Y4SARN4P ODON DERU 166. A temető humora Akik mindenszentek vagy halottak napja táján zarándokolnak szeretteik hamvaihoz, talán furcsának, esetleg még kegyeletsértónek is találják a fenti címet, pedig ez sem a szándékot, sem a tartalmat nem fedi, mindössze arra figyelmeztet, hogy e helytől sem idegen a humor. Az élet tréfája, hogy az állami kezelésbe vett apátsági uradalom egyik első rendelkezése volt az új pincesor kijelölése - a régi kálvinista temető helyén, a mai Kadarka utcában. Ennek alsó részén még ezután egy évszázadig megmaradt a legősibb helybeli családok temetője. Itt esett meg az a furcsa história, hogy nagy szomorúan énekelt a nép, a barátok vállon vitték a ko•

rsót, ámde az szétesett. A Inamegyei Közlöny méltán berzenkedett, s megfenyegette a készítő asztalost, hogyha nem csinál a jövőben masszívabb sírládát, hát még a nevét is kiszerkeszti az újságba. Számomra az sem kevésbé mosolyogtató, hogy néhai Borzsák Endre minden halottak napján kiment a sírkertbe, s ott, ha református sírokon égő gyertyát látott, azt botjával könyörtelenül leverte, mondván, az ő hívei ne hivalkodjanak ilyen cifrasággal, hanem ha sok pénzük van, adják az árváknak. Azért persze a szomjas torkú lelkész igazán szerette az övéit: amikor 35 évi szolgálat után 1909ben a halálán volt, azt hagyta meg, hogy ebbe a felső temetőbe földeljék el. Rokonai szelíden figyelmeztették, hogy ez már 1896 óta hivatalosan bezárt, helyette ott az újvárosi, de Borzsák nem tágított, hiszen - szavai szerint - régi jó kálvinistái között lelné meg lelki békéjét. Az sem kevésbé furcsa, ha a halottak az életnek szolgálnak. Az említett újvárosi területet a millennium évében kijelölték, föl is szentelték, mert a régi helyen már tenyérnyi üres helyet is alig leltek az új halottnak, ráadásul a közvetlen szomszédságban több pincébe is a temetőn keresztül hordták a csömögét a présházakba. Ámde ahogy lenni szokott, a sírok csak igen lassan szaporodtak, ezért a megyeszékhely bölcs elöljárósága addig, amíg ez lehetséges - búzaA fekete humor dédapáinktól sem volt idegen. (Jankó János karikatúrájának eredeti szövege: A nagyokat megkövezzük, hogy e kövekből emléket állítsunk nekik.) földnek adta bérbe a jövendő végső nyughelyeket. A régi temető egyik rózsaszín márvány sírköve két szekszárdi újságíró leleményéből 1954. december 17-től nevezetes születést hivatott jelezni: Babits Mihályét, emléktábla formájában. Igaz, a fölirat meglehetősen szűkszavú, mert bár a sírkő odatalicskázása s a méretre vágás sem került túl sokba, de minden egyes betűért egy forintot kért a sírkőfaragó... A XIX. század sok furcsa temetést is följegyzett. Előfordult, hogy a pap - gyászolók híján - a két ministráns gyerek segítségével engedte a gödörbe a megholtat, s a sírásó távollétében a kántor hantolta be. Máskor épp ellenkezőleg: akadt egy Vesztergombi, aki kikötötte, hogy tilos az ő temetésén búslakodni, ezért Garai Ferkó és Amerikát megjárt cigányzenekara válogatott nótákat húzzon a sírnál. Volt olyan, aki előre elkészíttette koporsóját, méghozzá diófából, s aztán hosszú évekig benne aludt - hogy megszokja. Talán Szekszárd egykori poétája fogalmazta meg a legszebben és legellentmondásosabban érzéseit, amikor egy verssort vésetett kriptájára. Szamolányi Gyula szerint: „A temető, a temető a leghívebb szerető." Fekete, de igaz humor ez. Lanius Excubitor A paksi zsidótemetőtől Aszalay Józsefig Az idei évben „rekord" mennyiségű mű érkezett a helytörténeti pályázatra - mondta dr. Dobos Gyula, a Tolna Megyei Levéltár igazgatója az október 22-én tartott értékelésen. Első dí^t azonban nem adtak át. ^Pa Vármegyeháza kisterme ezen a napon zsúfolásig megtelt pályázókkal, díjazottakkal, kísérőkkel. Dr. Dobos Gyula az értékelésében kitért a beadott pályázatok számának növekedésére. Az idei év csúcsot döntött a maga huszonhárom pályaművével, bár a kevesebb több lett volna, mert érkezett néhány nem egészen kiforrott munka is, ami egy évnyi érlelés és kisebb módosítás után,, a jövő évben nagyobb eséllyel indult volna az elismerésekért vívott versenyen. A lektori véleményezést és kijavított pályaművét minden pályázó megkapja. Az írások szóródása nem csak stílusukban, kidolgozottságukban, hanem a témaválasztásban, és kartográfiájukban is, a paksi kápolnáktól, a pincehelyi II. világháborús emlékmű építésén át a dél-völgységi cigányokig, megmutatkozott. Ez köszönhető talán a pályázók életkorának is, hiszen a legidősebb és legifjabb pályázó között két emberöltőnyi kultúra ível át. AII. díjat Boda Ferenc érdemelte ki. III. díjasok: Hegedűs Gyula, dr. Szilágyi Mihály, Samay László, Péti Tamás. Munkajutalmat kaptak: dr. Kolta László, Samay László, Kaltenecker Andrásné, Hegedűs János, Englerné Kern Erika, Németh Szabolcs és Solymos Dániel. Különdíjban részesült PhD dr. Kardos György. Péti Tamás, a legfiatalabb díjazott kérdésemre elmondta, hogy most végzett a tanítóképzőben, és a szakdolgozata adta pályamunkájának alapját. Választott témájában, ami az egyik legégetőbb probléma régiónkban - Tolna megye munkaerőpiaci helyzetképe 1990-2002 -, van valami sorsszerű. Diplomája átvétele után kénytelen volt itthagyni városunkat, mert itt nem jutott álláshoz. Hanoi János egy rövid interjúban elárulta, hogy nem ez az első pályázata. Olvasta a felhívást egy újságban és mivel volt kész dolgozata, magától értetődő volt, hogy megméretteti magát. Ifjú kora ellenére gyakorlott pályázónak számít, most is két munkát adott be. Jelenleg egyetemista, jogot tanul. Az értékelés és díjak átadása után állófogadásra invitálták a jelenlévőket, ahol maguk készítette szendviccsel és házi süteményekkel várták őket a Levéltár dolgozói. -LugosiFotó: N. Á. ÉSZ-LELETEK 10. Sírvirággyűjtők Rohanó életünk során csupán egyszer állunk meg döbbenten: ha valaki olyan megy el tőlünk, akit nagyon szerettünk. Szülő, gyermek, barát számíthat kegyeletünkre és végső tiszteletünkre, amikor a búcsú koszorúit, sírcsokrait kapja. Aztán másnap a legközelebbi rokonok kimennek a sírhoz, hogy számba vegyék, kinek is kell majd hasonló tisztelettel adózniuk, lm eljön az elkerülhetetlen pillanat. Végigolvassák a koszorúfeliratokat, de már ekkor meglepődnek, hogy nem találják ezt vagy azt a koszorút, amelyre pedig könnyeik között is pillantást vetettek. Megvan az, csakhogy már másutt: lett belőle másik koszorú, vagy szerelmesnek szánt csokréta, névnapi, születésnapi köszöntő. Mert volt, aki úgy gondolta, a halottnak már úgyis mindegy, jobb, ha a virág az élőket, no meg persze a virággyűjtőket szolgálja. Még inkább így van ez év közben, amikor a sírokról szinte mindent lopnak vázától a vasrácsig. Nem ismerem az ilyesfajta gyűjtő örömét, de nem is szeretném megismerni, mert nem tudok olyan rászorultságot elképzelni, ami igazolná ezt - a sírgyalázást. Valahogy az effajta embernek még azt sem tudom igaz szívvel kívánni, hogy legyen neki könnyű a föld. A virágföld... -ős -bor