Szekszárdi Vasárnap 2003 (13. évfolyam, 1-44. szám)

2003-11-30 / 42. szám

2003. NOVEMBER 30. SZEKSZÁRDI r UU1UHKU1 VASARNÜP Montmartre Amint a szűk utcákon sétálunk, s az „igazi" Párizs hangulatával ismerkedünk, Dumas: „A kaméliás hölgy" című színművéből készült Verdi: Traviata operája jut eszembe. Mit az opera... Violetta az éjszakai élet ünnepelt szépsége. A tiszavirág életű kalandoknak élő fiatal lány, aki halálosan beteg, s még a szerelem sem tudja meggyógyítani. Montmartre a könnyűvérű lányok, a művész világ „otthona" volt. S ma, az Eiffel-torony és a Diadalív mellett Párizs legismertebb szimbóluma. Bizonyára azért, mert sok szegény, ám azóta világhírűvé vált művész és műve született itt, s a kanyargós meredek utcák, az utcákon dolgozó festők, a kávéházak, az olcsó üzletek sora, megőrzött valamit a régi Párizs hangulatából. Kezd esteledni, a kis ltok lassan bezárnak, de a kávézak vendégei nem zavartatják magukat, felveszik a kabátjukat, s lassan megkeverik a kávét, miközben beburkolóznak a semmihez sem hasonlítható montmartre-i hangulatba. A járda melletti mélyedésben víz csordogál, megeresztették fent a csapokat, mondja az idegenvezető, a boltosok lesöprik a járdát, s így a víz „elintézi", hogy másnap újra tiszta legyen az út. Nehéz megválni ettől a képtől, valahol mindenki érzi a szíve mélyén, ezt a meghittségét sehol máshol Párizsban nem fogja érezni. Versailles Invalidusok palotája Sebesült katonák gyógyítására építette XVI. Lajos. Mellette a hatalmas Dómban - amelynek aranyozott a tetején a napfény szemet vakítóan csillan meg - alussza örök K

mát Franciaország máig leghírebb embere, a császár, a hadvezér, Bonaparte Napóleon. A Dóm 107 méter magas, belülről középen egy kör alakú mélyedésben áll Napóleon koporsója, melyet 1840 óta őriznek ezen a helyen. A sötét bordó márványkoporsó még akkor is tisztelettel vegyes döbbenetet váltott ki bennem, ha a kor, az ország messze van tőlem, ahol a benne nyugvó élt és uralkodott. A kör alakú sírhelyet osziopok „őrzik" s körbejárva, a falat Napóleon hadjáratainak emlékére készített domborművek díszítik. Az Invalidusokhoz tartozik még két épület, amelyben hadtörténeti kiállítás látható, számtalan régi, valamint I. és II. világháborús tárgygyal. A zászlók, fegyverek, gyalogosok, lovasok, katonai ruhái, szuronyok és sorolhatnám, végtelen precizitással lettek elhelyezve, ezzel is emléket állítva a századok során hazájukért elesett hősöknek. Napóleon, győzedelmes hadserege emlékére emeltette, a munkák azonban elhúzódtak, így 1806-tól, harminc éven keresztül készült, 1836-ban fejeződött be az építése. Az Eiffel-torony után Párizs legismertebb jelképe. Magassága 50 méter, szélessége 45 méter, a diadalkapu ívének legmagasabb pontja 30 méter, a tetejére 284 lépcsőfok vezet. Több szoborcsoport díszíti, melyeknek művészi értéke nem nagy - kivéve a jobb oldali talapzaton látható „Marseillaise" elnevezésű szoborcsoport - ezért inkább jelképként, imponáló méretei, valamint elhelyezkedése miatt híres. Boltozatán megtalálhatók azoknak a csatáknak a helyszínei, ahol Napóleon győzedelmeskedett, illetve azok a helységnevek, amelyeket bevett. így került fel Győr neve is, Raab felirattal. A kőbe vésett lajstromon 558 tábornok neve is szerepel, aláhúzva azoké, akik a csatamezőn hősi halált haltak. A Diadalív alatt tartják a katonai parádékat, s ide járnak a francia és a külföldi államfők koszorúzni az ismeretlen katona sírját. A leglátványosabb felvonulás természetesen a francia nemzeti ünnepen július 24-én van. A térre 12 sugárút vezet, amelyet Hausmann báró tervezett meg, aki Párizs arculatának kialakítója volt. Bastille tér A híres börtön - amelyet 1789ben a francia forradalom ledöntött, s a romokat eltüntetendő, a köveit a környező házak építkezésénél használták fel, s amely a zsarnokság jelképe volt - helyén óriási tér keletkezett, ahová Napóleon először egy elefántszobrot terveztetett, amely sosem készült el. A Bastille négy évszázadig állt, politikai börtön volt, ahová az éppen uralkodó király vettette általa árulónak tartott alattvalóit. Itt raboskodott a „vasálarcos", akinek legendáját regényben, filmben ismerhettük meg, s akinek kilétét a történészek kutatásai ellenére ma is titok fedi. Ugyanaz az építész, aki az elefántszobrot tervezte, kapta a megbízást az 1830 júliusi - „három dicső napon, július 26., 27., 28." - forradalom dicsőségére emelt emlékoszlopra. Az oszlop 52 méter magas, 4 méter átmérőjű, s a tetejét - amelyre 240 lépcső vezet - a „Szabadság Géniusza" elnevezésű szobor díszíti. Az oszlop tövében 1848. július 24-én égette el a fellázadt párizsi nép Lajos-Fülöp trónját. Louvre A múzeumnak otthont adó palota, a francia királyok Versailles előtti lakhelye volt. Az udvar közepén felhúzott üvegpiramis esztétikusságát sokan vitatták, ma már elfogadott lett, a régi és az új építészet találkozásának tartják. A 60 ezer m

2-en több tízezer tárgyat szinte lehetetlenség egy-két nap alatt végignézni, több hét, hónap kellene hozzá. Egy idő után az ember úgy érzi, nem képes már befogadni azt a sok szépséget, régiséget, értéket, mértéket, csak megy, néz, de már nem lát. Amikor a Milói Vénuszt, Nikét, Mona Lisát megláttam, úgy éreztem, személyes ismerőseim, annyit láttam, hallottam, olvastam felőlük, hogy azt hittem, valami csodát fogok érezni, amikor „személyesen" találkozom velük. Egy alkotás voltak a többi között, s talán nem illik bevallani, de volt alkotás, amely jobban megfogta a lelkemet. Volt, aki bevallotta, hogy ugyanezt érzi, volt, aki megbotránkozott. Hozzám közelebb álltak azok az alkotók, akiknek műveit, a valamikor pályaudvarból kialakított Orsay Múzeumban láthattam. Ők Manet, Degas, Van Gogh, Renoir, Rousseau, Cézanne, Pissarro, Monet, s a kedvencem a szerencsétlen sorsú, nyomorék Toulouse-Lautrec, aki az éjszakai párizsi élet legnagyobb ismerője volt, s aki legjobb barátait, a táncosnőket ezer alakban örökítette meg az utókor számára. A Rodin Múzeum kertjében leültem „A Gondolkodó" talapzatának lépcsőjére. Miközben ő már időtlen idők óta gondolkodott, jómagam is elgondolkodtam azon, hogy milyen szerencsés ember vagyok. S nemcsak azért, mert éppen Párizs nevezetességeivel ismerkedem. Benn, a múzeumban Rodin legismertebb szobrai mellett, több száz elgondolkodtató műve volt látható, engem a fehér márványból kidomborodó, fekvő női alak, valamint a zöld márvány zuhatag alatt játszadozó alakok teljesen elvarázsoltak. A Louvre mellett a francia gazdagság legszebb és legnagyobb szimbóluma. A palota, a park, a kiegészítő épületeket megcsodálva érzékelhető, hogy milyen gazdag országnak volt királya XIV. Lajos, a Napkirály. A palotában a szalonok különböző bolygók neveit viselik: Vénusz, Mars, Merkúr, Apolló, Herkules. A Tükörterem 73 méter hosszú és 17 hatalmas ablakon nézhetünk ki a palotát körülvevő kertbe. Ebben a teremben írták alá a franciák a németekkel az I. világháborút lezáró békeszerződést. A langyos őszi időben, a parkban sétálva megcsodálni a kertépítészet csodáját, a szökőkutakat, ennél kevés élmény lehetne nagyobb, látványuk fáradhatatlanná teszi az embert. A kisvonattal eljutunk kis és nagy Trianonig, amely eredetileg egy falu volt, amelyet XIV. Lajos megvett, leromboltatott, helyén pedig egy nagyobb és egy kisebb épületet emeltetett. A király szívesen járt ide, nem volt olyan díszes, mint a palota, s nem kellett annyira az etiketthez igazodnia. Trianon az, amit a magyarok oly sokat emlegetnek. A belépőkből ennek a helynek a látványa szomorúságot vált ki. Itt kötötték meg Magyarországgal 1920-ban az I. világháborút lezáró békét, amellyel hazánk értékes területeket veszített el. Versaillesbe látogatni minimum egy egész nap kell, mert a palota berendezése, gazdagon díszítettsége, - s ha már ott vagyunk, eljátszunk a gondolattal, hogy milyen lehetett élni abban a korban, amikor a király ébredésekor már 15-20 szolga, vagy éppen nemes sertepertélt, s az öltöztetésétől az evéséig, egyéb dolgokról nem beszélve, sosem volt egyedül - azt az érzést kelti a nézőben, mintha meseországban járna. Ám, ahogy onnan visszakívánkozunk a jelenbe, a körülöttem lévőket megkérdezve mindenki csak eljátszott a gondolattal, de nem kívánna abban a korban élni. Abban a kertben sétálni viszont minden nap jó lenne, főleg ha elfáradva Maria Antoniette felvenne bennünket a kocsijára.