Szekszárdi Vasárnap 2003 (13. évfolyam, 1-44. szám)

2003-01-26 / 3. szám

SZEKSZÁRDI 2003. JANUAR 26. VASÁRNAP SZEKSZÁRDI 7/ Nagykarácsony, beszélgetünk A „betlehemes" játékban: a szent családot is „csak" egy istálló melege s a pásztorok jóindulata fo­gadja be, a család viszont befogad­ja a pásztort, a bárányokat, a háromkirályokat, mindnyájunkat ­mert azon az éjszakán és ott sziile­I tik meg a gyermek, és csakis e 'nindenkit befogadó és szívére öle­lő szeretetben egészül teljessé a nagy család: mi, emberek. Mert a „családon kívülre vetett­ség" állapota is családi: ha annak hiánya, s e hiány fájdalma tölti el... De hogy mégse e hiány fájdalma töltse el a szeretet ünnepén a „csa­ládon kívül" élőket, az már a kö­rülállók, a pásztorok: az ünnep kö­rül bábáskodók felelőssége is. „Régen történt, nagyon régen, / Távol tőlünk, más vidéken." ­hangzott fel a gyermekajkakon a „Betlehemes játék" a sportcsar­nokban is. A Kadarka utcai Óvoda 3. csoportja adta elő a játékot, s gyűjtött ajándékot már elébb kis­óvodás és szülő és pedagógus ­azoknak, akik talán mástól, mint tőlük, nem is kaphatnának. De azt kimondani sem túlzás, hogy egész rendezvénysorozattal _ünnepelték a karácsonyt: nemcsak állami gondozottakat ajándé­kozták meg előadásukkal (és más módon is), hanem a Kadarka utcai Idősek Otthonában is felléptek, meg a Csecsemőotthonban is, saját óvodájukban is, s csak azután kö­vetkezett a sportcsarnokbéli, ami­re úgy készültek: nagykarácsony lesz - de végül kiskarácsony lett belőle. Pedig az aprók csoportjá­nak ajándékműsorai - szintén nem túlzás - már hagyományt teremtet­tek s jelentenek városunkban. A hagyományt megtestesítő játé­kot, éneket persze közvetíteni is kell: szervezni az eseményt az ün­nepi alkalomra. Hogy találkozhas­sunk. (A „nagycsalád".) A harmincöt főre terített asztal­nál hatan foglaltak helyet. (Köztük Zoli - Krisztián meg „az egyik üres szék és vacsora és ajándékcsomag gazdája" volna, de „nem jutott el" az ünnepségre - a beszélgetésből mindjárt megtudjuk tőlük, hogyan s hogyan nem.) Hát volt szép ünnepünk... Lehetett mindannyiunknak. Nekünk, a nagy családnak: embereknek. Kis családjainknak. Kis családunk min­den tagjának. S hát a nagy család? Mert a karácsony: mindenki kará­csonya, árváké és elhagyottaké, elváltaké és özvegyeké is - és a sze­gények karácsonya is, sőt legfőképpen az, mert így lesz mindenkép­pen családi ünnep. A játék, a kicsik játéka a színpa­don örömteli, mert ügyes is, ked­ves is. Játék sok énekkel. A hagyo­mány szerint. „Mennyből az angyal..." - „Ne féljetek, emberek, / Nagy örömet hirdetek!" - így szólott az angyal, amikor a pásztorok a csillag nagy fényességét látva bizony megijed­tek. (Amaz égitest a tudomány leg­újabb hipotézise szerint egyébként a Jupiter bolygó volt, szimbólum­értéke: Atya, Isten, Király. Jóságos és embereket szerető, minden em­bert szerető.) - „Pásztorok, kel­jünk fel!..."- zengik tovább a ki­csik, és megjelenítenek riadt pász­tort, nyájat, angyalt - Máriát a kis­deddel. Tekintetem fennakad egy fekete irhajelmezen: már nem em­lékszem, hogy bárányt játszott, aki viselte, vagy pásztort. Nem mind­egy. A színpad előtt, a nézőtéren, ha­talmas asztal körül: hatan. Köztük Zoli. (De hol van Kriszti­án?) A gyerekek nem érzik talán - és nagyon remélhető, hogy nem ér­zik! -az űrt: talán mert sok szülő is itt van, hiszen csak itt tudja meg­nézni először gyermeke játékát. S néhányan fényképeznek is. Figye­lünk a gyerekekre. Jól van: nem ér­zik az űrt... (Nincs is űr.) Egyébiránt az utógondozotta­kon, s a már „ifjúsági házasokon" túl negyven(!) kisgyermekre is számítottak a fellépők: ugyanennyi ajándékcsomagot is elkészítettek, kerültek abba plüssállatok is. - A hat főnyi ünneplő közönség egyet­len tagja sem gyermek. „Elbúcsúznak a pásztorok, / El­pihennek az állatok." Mármint a bibliai jászol körül. Hát a plüssál­latok? Azok még mindig a csomag­ban pihennek? Sili Károly énekli, gitárral kíséri József Attila betlehemes költemé­nyét. A modern költőét, aki any­nyira remélt „tűzhelyet, családot" - igaz: „már végképp másoknak". Nagy-nagy taps. S még néhány dal, közös éneklés. Kiskarácsony. Zoli (NONI) - Németh Zoltán (31 éves) „Nem a kicsiktől, hanem ma­gunktól vártam volna el többet... Először is, többen kellett volna, hogy eljöjjünk. A műsor nagyon tetszett. S hogy miért voltunk ilyen kevesen? Én, mint az „Ifjúsági Ház" közös képviselője, gondnoka csak a közvetítés, a szervezés hiá­nyára tudok és merek gondolni. Ahogyan a házunkban most lesze­relt nyilvános telefonfülke eseté­ben is: csak nem az volt a baj, hogy több volt a bejövő, mint a ki­menő hívás? Szóval, hogy „nem volt elég nagy üzlet" fenntartani, mivel inkább bennünket hívtak, s mi nem telefonáltunk eleget? De hát Istenem, szegények vagyunk, így telefonvonal nélkül viszont már elérhetetlenek is... és egyszer­re mind a huszonnégyen. Ez pedig már senkinek nem lehet jó. - Hús­vétra ezért kérem szépen vala­mennyi lakótársam és sorstársam nevében ezúton is, hogy kapjunk egy vezetékes telefonvonalat... ha már épp karácsonykor „elveszítet­tük" a meglévőt... Ja, és egyébként a Szekszárdi Vasárnapból kérnénk szépen hetente annyi példányt, ahányan vagyunk a Házban: hu­szonötöt. Mi is felnőtt szekszárdi polgárok vagyunk. Meg még a ti­zenegy utógondozott nagykorú­nak is egyet-egyet, az harminchat összesen. Köszönjük. (Én pedig csendesen annyit kér­deznék: hogyan képzelhető el az, hogy egy nyilvános fülke forgalma „nem elég jó üzlet", ha főként csak bejövő hívások vannak, tehát ha azt a fülkét inkább csak hívják, s onnan viszonylag ritkán tárcsáz­nak kimenőket? Már hogy is ne lenne „elég jó üzlet" - amikor az. Fogadni mernék: S. A.) Krisztián (SZASZA) - Szalai Krisztián (22 éves) „Utógondozott vagyok és jelenleg, sajnos, munkanélküli. Pedig a kö­zépiskolában jól tanultam, el is vé­geztem és megszereztem az aszta­los szakmunkás-bizonyítványt. Nagyon szeretnék - leginkább a szakmámban - minél előbb, ha le­het, azonnal elhelyezkedni, de bármi más becsületes munkát is elvégeznék, szeretnék tehát dol­gozni, s majd idővel családot alapí­tani. (Egyébként komoly kapcsola­tom van.) Karácsonyra is azt kér­tem, hogy egy munkahely össze­jöjjön. Húsvétra is ezt kérem. - A karácsony ünneplését az intéze­tekben erőltetettnek éreztem..., de talán csak azért, mert nem is tu­dom, milyen az a családi kará­csony... - S hogy miért nem lehet­tem ott a sportcsarnokban? Erről nem szeretnék részletesen beszél­ni. Annyit elmondhatok, hogy nem rajtam, hanem az intézetein­ken múlt... " ***** Hálás szívvel fogadták és mindig mindenütt megköszönték a „csalá­di állapotukban hátrányos helyze­tűek" a jó szót, az ajándékot, az ünnepi vacsorát - a hajléktalan sorsúak a fedelet és a meleget is. (Hiszen a gyermeket is a nyáj- és csordaállatok lehelete és testmele­ge óvta-dédelgette a jászol körül! A fekete bárányé is...) Csakhogy talán a szeretet, a gon­doskodás kifejezésének gesztusai­val jobban kellene vigyáznunk, vagy tán nem is vigyázhatunk elég jól - már amennyiben komolyan gondoljuk és átérezziik ezt a dol­got: adni. És azt a másik dolgot is, a befogadásról, ami nélkül nincsen család, s ami már önmagában azt jelentheti: „család". Ama legna­gyobb, ama legboldogítóbb - a nagy család: mi, emberek. Csak átgondolni. Hogy nem vi­gyázhatunk elég jól. És akkor jól sikerül. Jövő karácsonykor. Mert nem feledhetjük Juhász Gyula sorait: „De télen, télen a vi­lág megáll / És végtelen nagy esték csöndje vár" - Egy kicsit befagy a világ, annál inkább létszükségle­tünk az otthon, a családi tűzhely melege: csak a szívek be ne fagyja­nak! Annál is inkább, hogy mi nem a tápéi tanyavilágban, pláne nem annak költői víziójában élünk, s nem is 1923-ban, hanem Szekszárdon, nyolc évtizeddel ké­sőbb, egyfajta valóságban. Nem villany nélküli, elszigetelt tanyavi­lágban, hanem szinte világvárosi bőségben. (Vagy talán éppen ez a baj? Vagy a bajok oka? - De hát az meg nem lehet!) És nem lehet, sehogy sem lehet, egyszerűen nem történhet meg, hogy egy ekkora önfeláldozással, odaadással, szorgalommal: szere­tettel felkészült kis csoport ne ad­hassa át a szeretetét, kis ajándéka­it a szeretet ünnepén. Nos, munkahely, vezetékes tele­fon meg egészen egyszerűen szük­ségeltetik - egy ilyen fess, TESCÓ­s város ennyire már igazán adjon magára. Ha már annyira járja eb­ben a mái „valóvilágosdiban" a szólás, hogy: „hiába: a pénz az pénz..." Na, hát akkor kapjon belő­le az egész nagycsalád! Samu Attila k

Next

/
Oldalképek
Tartalom