Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-09-15 / 32. szám

SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 2002. SZEPTEMBER 15. ÉRDEKŰ? BEMUTATJUK! Boldogság, ha a darab végén érződik a késhegynyi csönd Baka Istvánná sorozatunk előző részében úgy fogalmazott, hogy Orbán György előadóművészről, pályájáról olvasna szívesen. Hozzátette, kérése egy kicsit önző, mert költő fiának verseit gyönyörűen adja elő a művész. - Mikor, ki és hogyan vette észre Orbán György előadói tehetségét? Szülei, tanárai? Vagy önmaga? Szerette a verseket, s már gyermekkorában szavalt? Vagy kellemes hangja inspirálta versmondásra? - Egyik sem. Az volt a helyzet, hogy 15-16 éves koromban találkoztam olyan prózával és versekkel, amelyekről azt éreztem, mondatják magukat. Azt akartam, hogy mások számára is megszólaljanak, de mindenképpen az én közreműködésemmel. Hogy ez milyen késztetés volt, máig sem tudom. Az azonban biztos, hogy tudatosan nem készültem előadónak... Ahogyan 16 évesen sem, amikor felléptem első monodrámámmal, amit a Virágot Algernonnak-ból raktam össze. Elolvastam a regényt, s addig képtelen voltam megnyugodni, amíg nem csináltam belőle szólódarabot. - Általános iskolai előzménye nem volt a versmondásnak? - Csak annyi, hogy egy-egy ünnepségen szavalnom kellett, ami nem jelentett különösebb örömöt. Ez a gimnáziumban teljesen megváltozott, amit az ott ért jó hatásokkal is magyarázok. Nagyon jó magyartanárom volt Soóky Árpád személyében. Akkor kerültem kapcsolatba a legendás versmondó műhellyel, amit akkoriban Németh Judit vezetett. Tagja lettem Jánosi Gyuri irányította Szekszárdi Kísérleti Színpadnak, majd csatlakoztam Sződy Szilárd versmondó táborához. Egyszerre tehát több dolog hatott rám, miközben sok mindent megtanultam, s tapasztalatokkal is gazdagodtam. - Fellépéseit milyen visszajelzések követték a közönség részéről? - Most eltekintek az úgymond „kötelező" visszajelzésektől. A dolog akkor kezdett érdekessé válni, amikor olyan emberek reagáltak az előadásomra, akik olyan nézők voltak, akikkel korábban soha nem találkoztam. Meg-megállítottak az utcán, s a nagyon jó érzés az volt, amikor szavaikból világossá vált számomra: értették, és érezték amit mondtam, így örömöt szereztem nekik. E szándékom megvalósulása nagy érzés volt. . - 15-16 évesen már nem mutált a hangja, megállapodott, de mégis fiúhang lehetett. - így van, és sokáig nem is tudtam mit kezdeni vele, mert nagyon szűk tartományon belül mozgott, ami gátlásokat váltott ki belőlem. - Hangjának életkori sajátosságain „edzéssel" nem tudott változtatni? - Nálam az egyet jelentett az adott mű technikai gyakorlásával. Ennyi... - Behangolás? - Előadás előtt a mai napig behangolok Montagh Imre könyvének utasításai alapján. - A táborokban a hang alakításával nem foglalkoztak? - Nem volt központi kérdés. Elsősorban a mű megközelítése volt a fontos. Bár annak része a technika alkalmazása, ami „hozza" a hangot is. Sokáig elégedetlen voltam a hangommal, s úgy gondoltam, nem alkalmas sok mindennek az átvitelére. Most - lehet, hogy megtanultam vele gazdálkodni, lehet, hogy változott is már elvagyok vele. - Beszédtanárhoz sem járt? - Nem. Világéletemben amatör voltam. Tanultam, dolgoztam, tehát mindig volt fix lekötöttségem, ami mellett a szabadidőmben készültem ezekre a dolgokra. - Képes a saját szellemi és fizikai produkciójának lemérésére, értékelésére? - Na, ez érdekes... Nem. Nem. Soha nem tudtam magamat rendezni. Az biztos, hogy egy-egy mű megformálásánál - versekre, de főleg a hosszabb lélegzetű darabokra vonatkozik - mindig mások segítségét kértem, kérem. Mert életveszélyes dolog abból kiindulni, amit én hallok, vagy amit én vélek látni. Öröm, hogy egyre több emberhez fordulhatok: akár egy darab kis részének átcsiszolásáért, a mű átbeszéléséért, a gesztusrendszer alkalmazásáig bármiért. - Hány öltönye van? - Kettő. - Az kevés a fellépésekhez, bár nem is emlékezem öltönyben szavaló Orbán Györgyre. Ez hogy lehet? - Mert nem öltönyben lépek föl, mert a ruha ad egy fazont az embernek, vagyis az öltözék üzenetet hordoz. Amit én csinálok, annál a mimika, a gesztusok és a hang van előtérben. Szerdán, szeptember 11-én, az Amerika elleni terrortámadás évfordulóján a Bolgár Kulturális Intézetben adtunk műsort Hadzsikosztova Gabriellával Hamlet, XX. század Kiáltás az erőszak ellen címmel. A darabban kockás inget viseltem, nyakamban hippis sállal, amelyek jelentőséggel bírtak, de ez már a színházba hajló előadás volt. - A mosolygást, a nevetést teljesen kizárta az életéből? - Ezzel ugyancsak eltalált. De ma már nagyon keresem az alyan darabokat és az olyan alkalmakat, hogy vidám dolgokat csináljak. Talán most érkeztem el életemnek ehhez a szakaszához... Ugyan a magánéletben nem vagyok „a társaság középpontja" típus, ám szűk és baráti társaságban rendkívül vidám vagyok. Ha nem hiszi, jöjjön el egyszer... - Elhiszem. Mégis az a benyomásom, hogy a hétköznapokon szomorúság sugárzik Györgyből. - Egyszerűen csak zárkózott ember vagyok. Amit lát, az csak a felület, a biztonságos felület. - Milyen állapotban van a lelke az előadások előtti egy-két napon? - Teljesen ráfeszül a dologra. S olyankor nemcsak a szöveg zakatol bennem, hanem a belezárult világ. Tudja, mi okoz eufóriát az előadás végén? Amikor megszületik az az egy másodpercnyi, az a késhegynyi csönd, aminek „elismerésül" ott kell lennie. Ez az én mércém, a néző-hallgatóké szintén. - A márkás (apró kockás) ing sportos eleganciát sugall. Ez a munkahelyi „jelmez"? - Úgy van. Itt a megyei önkormányzatnál - de korábban a megyei, majd a főiskolai könyvtárban - nem engedhető meg és nem is illendő a túlzott lezserség. - Több diplomája van. Könyvtáros, illetve magyarszakon előbb főiskolai, majd egyetemi diplomát szerzett. A színészmesterséget hol, kitől tanulta? - Mesterem Sződy Szilárd, a Magyar Rádió fődramaturgja. Hozzá jártam, a budapesti versmondó stúdiójába, de azóta is rendszeresen konzultálunk. - Miként teremti meg az állóképességét? - Rengeteget kerékpározunk a kedvesemmel, Irénnel, sőt - ha időnk engedi - túrázunk is. - Melyik volt az a darab, amiben a legjobban érezte magát? - Baka István Szekszárdi miséjéből készült darabban, amib^^ olyan összpontosításra voltam tí^P pes, mint még soha. Persze, ez a műnek köszönhető, mert igen sok színű, számos vonalon futó darab. Abban az egy és negyed órában hihetetlen energia fókuszálódott bennem, amit nem biztos, hogy valaha is képes leszek meghaladni. S ha nem tudom, akkor is büszke leszek, hogy ezt meg tudtam csinálni. - Ki dramatizálta a Szekszárdi misét? - Gacsályi József. A fizikai megformálás az én feladatom volt, de profiktól kaptam hozzá segítséget: C. Nagy István koreográfustól, Kozári Ferenc színművésztől, Máté Lajos rendezőtől és Dávid Zsuzsától, a Német Színház igazgatójától. - Könnyen tanul? - Nagyon nehezen. De soha nem dekára, hanem makró- ^^ mikroszerkezetet, valamint ível^r tanulok, ami egy idő után kitelik magával a szöveggel. Ezt már semmi nem veri ki az emberből. - A végén a vérévé válik, vagy az eszévé lesz a darab? - Véremmé, mert csak az ad biztonságot. - Hobbija? - A klasszikus filmek és a komolyzene. S amikor teljesen „leolvad" az agyam, akkor Rejtő Jenőt olvasok. Egyébként az egyetemen Rejtőből írtam a szakdolgozatomat. - Az utolsó kérdés... - Készültem. Reining János őrnagytól, a Tolna Megyei Rendőrfőkapitányság közlekedésrendészeti osztályának kiemelt főelőadójától - aki szenvedélyes kerékpáros és autóvezető - szívesen hallanék a két nagy „csapat" egymáshoz való viszonyáról, s arról, miként jelentkeznek közútjainkon hétköznapi görcseink? V. Horváth Mária Fotó: Nagy Ág i