Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-02-10 / 5. szám

, SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 2002. FEBRUÁR 10. ADÓZÓK ÉS NEMESEK FILLÉRJEIBŐL ÉS FORINTJAIBÓL Tolna vármegyének a török hódoltság megszűnését követően sem volt állandó székhelye. A generális congregatio üléseit a katonaság által lakhatóvá tett Simontornyán tartotta leggyakrabban. Ám ezen kívül, a jegyzőkönyvek tanúsága szerint, számos jelentősebb település, így Paks, Szekszárd, Tolna, Pincehely, Földvár, Tamási, Ireg, Bátaszék mellett Bölcske, Medina, Nagy- és Kisszékely, sőt még Apar, Váralja, Tevel és Kajdacs is adott otthont megyegyűlésnek. Ez a folytonos vándorlás akkor szűnt meg, amikor az 1723-as 73. tc. előírta valamennyi vármegyének „olyan állandó épület emelését, ahol gyűléseit és ítélkező székeit tarthatja, iratait őrizheti, a gonosztevőket és rabokat őriztetheti és rajtuk az ítéletet végrehajthatja." Építési telket, hosszas alkudozásokat követően, Styrum-Lymburg gróftól 300 forintért vásároltak. A vármegye északi határán fekvő Simontornyán, különösebb elővizsgálatok nélkül, 1727-ben épült fel a székház. Hamarosan kiderült, hogy a Sió mocsarai mellett emelt építmény, a gyakran magasra emelkedő talajvíz miatt, iratok tárolására és börtönnek egyaránt alkalmatlan. Az oklevelek, akták nyirkossá váltak, a legféltettebb dokumentumokat az enyészet fenyegette. A börtönceliák lakói pedig térdig vízben állva csak reménykedhettek, hogy egészségesen, élve szabadulnak. Mindezt az 1735. november 14-i közgyűlés már megállapította, de mindössze csak annyit határozott, hogy a levéltár helyiségeit a tűz elleni védelemre vas nyílászárókkal kell ellátni. A nemesi vármegyére nem gyors, hanem a néha évtizedekig „érlelt" elhatározások voltak jellemzőek. Közel négy évtized elteltével, 1774-ben végre napirendre került egy új, központibb fekvésű megyeszékház felépítésének gondolata. Újabb 5 év kellett azonban ahhoz, a gondolatból elfogadott döntés legyen. 1779. január 20-i szekszárdi közgyűlésen (a hagyomány szerint mindössze 1 fős!) szótöbbséggel, a szintén aspiráló, a megye mértani közepén fekvő Kölesd mezővárossal szemben, a vármegye új székhelyéül Szekszárdot választották. A Kölesdért lobbyzó nemesek még a Helytartótanácshoz is fellebbeztek, de vágyuk így sem vált valóra. Valószínűleg kevesen gondolták, hogy Jeszenszky Sándor vármegyei alispán, mellesleg Kölesd földesura, éppen azért mozgatott meg minden követ, hogy ne Kölesd legyen a megye székhelye. Ha valaki, akkor ő nagyon is jól ismerte, hogy a hosszabb ideig folyó gyűlések időszakában igencsak megnő az ingyen vendégek száma, ez pedig a település urának nem kevés anyagi áldozatába kerül. (E zsebbevágó érv valószínűleg nem kis részben magyarázza az egykori „vándor" megyegyűléseket, csak egyegy vagy néhány alkalommal akadtak vendéglátók.) 1780. január 17-én (202 éve) a simontornyai közgyűlés megerősítette egy évvel korábbi döntését. Székháznak az egykori szekszárdi apátság területén álló épületek, amelyeket Mérey Mihály és Trautsohn János apátok a század első felében helyreállítottak és kibővítettek, megfelelőnek tűntek. Ráadásul ekkor már használaton kívül álltak, hiszen Szekszárd utolsó javadalmas apátja, Rodt Ferenc Konrád bíboros felépíttette, a plébánia napjainkban ismét régi szépségében pompázó barokk épületét, amelybe az átköltözés 1775-ben megtörtént. Az apátság javadalmait Mária Terézia a „magyar tudomáPollack Mihály terve a megyeháza nyugati (fő) homlokzatáról (1828 körül) A megyeháza földszintjének és emeletének alaprajza (1830 körül) nyos egyetemnek" adta, míg az épületek 21 000 forintért a vármegye tulajdonába kerültek. Az új megyeházát némi átalakítás, megerősítés után birtokába vette a vármegye. Hamarosan kiderült, hogy szűkös az épület. Ráadásul a régi templom közelsége, a harangozás, a templom udvarából a megyeháza udvarába való átjárás zavarta a hivatalnokok tevékenységét. Az első átépítést a két udvar közötti átjáró kapu befalazása, majd a keleti szárny meghosszabbításával a magtár és börtön épülethez csatolása jelentette. Állandó napirenden szerepelt a város és megye részéről a rossz állapotú „apátsági" templom lebontása és új helyen felépítése. A végső döntést az 1794-es katasztrófa, amikor a szekszárdi nagy tűzvészben a megyeháza is leégett, meggyorsította. A jelenlegi belvárosi templom helyén, felhasználva a korábbi épület bontási anyagát 1805-re elkészült az új templom. A tűzvészt követően első lépésként a vármegye szűkös pénzügyi helyzetében nem gondolt teljesen új megyeháza készítésére. Toldozás, javítgatás eredményeként, úgy ahogy a régit rendbe hozták, használhatóvá tették. Az 1804-ben elkészült a második bővítési terv szerint a lebontott templom miatt megnagyobbodott udvar északi oldalán egy árkádos, földszintes börtönépületet terveztek. Ez egyúttal a nyugati, emeletes épületszárnnyal való összekapcsolódást is jelentette. Az így létrejött forma inspirálhatta később a tervezőt a mai zártudvaros épület kialakítására. Az 1804-es tervet Schmidt Vencel kőmíves mester készítette. Ekkor a költségvetésben 17 515 Ft és ( *