Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-12-15 / 45. szám

2002. DECEMBER 15. SZEKSZÁRDI Mire költeném a rekordfőnyereményt? Ezt a roppant érdekfeszítő és a közvéleményt végletekig izgató kérdést vagyok kénytelen feltenni magamnak, mivel momentán nincs a közelemben sem egy nézettségi és népszerűségi adatokon nevelkedett közvélemény-kutató, sem egy szemfüles újságíró, aki feltehetné nekem ezt a kérdést. Gyorsan átfutott az agyamon, hogy a legjobb ajánlatot eddig egy köztisztviselőnő tette, aki súlyos nagylelkűségi rohamában ezt találta mondani: „Három részre oszaflám: egy részét beteg emberek^wölteném, egy részét a családnak, a fennmaradó részt pedig a falunak adnám." Ez az önzetlen hozzáállás (bár a családra jutó részt egy picit sokallom!) úgy szíven ütött, hogy még a szokásosnál is érzékenyebb lettem szociálisan és gondolkodás nélkül azt válaszoltam a saját kérdésemre, hogy a rekordnyereményt az utolsó egyforintosig a szegények közt osztanám szét. Mondom, gondolkodás nélkül válaszoltam, mert ahogy egy kicsit elgondolkodtam a dolgon, rájöttem, hogy meggondolatlanul, hebehurgyán viselkedtem. Ugyanis az kétmilliárdötszáznegyvenmillió forint soknak tűnik első látásra, de ha számításaim szerint hárommillió ember közt szétosztom, nem is olyan nagy pénz. Fejenként 846,6, saját zsebemből kerekítve 847 forint jutna mindenkinek. Persze, lehet, hogy még ennél is többen tartják magukat szegénynek Magyarországon, így aztán ebben a formában nincs túl sok értelme a nagylelkűségemnek. Természetesen az meg sem fordul a fejemben, hogy adott szavamat be ne tartsam, hiszen erre a kormányzat első 100 napos programjának példája is kötelez! A kormányhoz hasonlóan én is állni fogom a szavam, ha megnyerem a rekordnyereményt, nem fogom cserbenhagyni a szegényeket! Szegény feleségem és rokonaim (jó ismerőseim!) már alig várják, hogy nyerjek... Bálint György Lajos SZEKSZÁRDI HUMORRA Az örökkévalóság melósai mmmmm^mmmmmmmmmmmmmmm Összefutottunk Szigetvári Ernővel, az OTP nyugalmazott igazgatóhelyettesével, és gratuláltam ^Pki a Szent István szoborhoz. Azt mondta, hogy számára ez a legnagyobb elismerés, amikor az utca embere megköszöni, hogy összeszedte a rávalót. Minden szekszárdi cég mellé állt, még a külföldi tulajdonban lévők is támogatták, és a szobrász, Farkas Pál ezúttal is nagyszerűt, maradandót alkotott. Kicsit zavart, hogy engem, a Palánktól Bogyiszlóig ismert publicistát, „az utca emberének" nevezett az öregúr, de ha jobban meggondoljuk, mindannyian azok vagyunk. A politikusok, a feltalálók, a műtősnők és a masiniszták is. Bizonyos közegben ismert figurák, máshol meg ismeretlen bámészkodók, vásárlók, szurkolók, járókelők. Szóval Szigetvári úr nem emlékezett rám, nem is emlékezhetett, mert csak egyszer találkoztunk az életben, vagy másfél évvel ezelőtt, tíz percre, egy laza csevelyre. És ő akkoriban igen sokakkal randizott - új arcok garmadát memorizálta -, a szoborfinanszírozással kapcsolatos kilincselései közepette. Korántsem volt még ennyire „diplomatikus" véleménye a cégvezetőkről. Mondta, hogy némelyek milyen szánalmasan primitív módon viselkedtek vele: megvárakoztatták, palira vették, lekezelték (Szegény gazdagok.) Nyilván nem látták át, hogy itt miről van szó. Nem pillanatnyi haszonról, hanem magáról az örökkévalóságról. Az örökkévalóságnak „termelő" melósok: a művészek. Olyan képzőművész „garnitúra" valószínűleg sosem volt, és valószínűleg sosem lesz Szekszárdon, egyszerre, egy időben, mint most. Baky Péter, Adorjáni Endre, Farkas Pál; Fusz György, Szatmári Juhos László. Tisztában vagyunk-e ezzel? Elhalmozzuk-e őket megrendelésekkel, vagy legalább dicsérgetésekkel? Menedzseljük-e, népszerűsítjük-e, mi, az utca emberei azokat, akik menedzselik, népszerűsítik, megörökítik a kort, és benne bennünket? Wessely Valónak áll a világ Valóság csak egy van..., gondolta a régi kor bugyuta és maradi embere. A mai modern 21. századi generáció azonban pontosan tudja, hogy valóság nem hogy egy, hanem bizony kettő is van. Sőt három. Csak a harmadik picit kisebb, persze nem feltétlen rosszabb, csak a nagy büdös hírverés miatt (az első kettő körül) már senkit sem érdekel. Az első ilyen valóságszféra egyértelműen a BigBrother:) 12 összezárt fiatal és idősebb mindenre elszánt... hogy is mondjam csak (?!)... hát fogalmazzunk úgy „lakó"-val. Akik persze azóta intenzíven potyognak ki a BB házból...meg kell vallani... nem is kár értük... :). Ok egyszerre kerültek be, R-GO már a kezdetektől lehetőségük volt egymás és az ország idegeire menni:) Nem úgy a második szférában... ami természetesen a Való Világ. Legalább olyan népszerű mint a BB, viszont a rossz szájízű ellendrukkerek szerint csak a Nagytesó „halvány színű mása". Utánzás ide vagy oda a nézettség nem piskóta, a 10 lakót a közönség választotta, és ők egyenként kerültek csak be (ez persze ismét a drága média egy elkopott húzása, mellyel az izgalmat próbálja a tetőfokra tornázni). De ha már ezt a kettőt megemlítettem essen szó a harmadikról is... ez a Farm, ami elnyomottabb, és a bereklámozott másik kettőnek tényleg csak az árnyéka lehet (bár ez nem túl humánus meg kell mondjam, de hát mindig van egy nagyobb hal, aki megeszi a kisebbet és naná, hogy reklám kérdése az egész... legközelebb talán ők is nagyobb port kavarnak...) Szóval a farmtól, ha mindenki megengedi, én most elvonatkoztatnék. Talán csak annyit, hogy valószínűleg azért nem szereti a kedves publikum annyira, mert ott végre valakik meg is dolgoznak a pénzükért. Mindenkinek sokkal érdekesebb az előző két médiacsoda ahol a díszes társaság csak ül a csinos fenekén, néha bevonszolja habtestét a jakuzziba, kapja a bugyutábbnál-bugyutább feladatokat, egyetlen és létfontosságú tevékenysége a veszekedés és a furmánykodás a másik háta mögött, hisz erről szól az egész, a nép pedig imádja... és megőrül érte. Ez kell neki mondhatni: „Ettől döglik a légy". Kicsit olyan ez, mint annak idején az idétlen mexikói rémületek, amiket kb. 2000 részben zúdítottak a kedves nézőkre. Annyi a különbség, hogy itt a nevek nem Hose Alvaradóban és Esmeraldában meg Rosalindában merülnek ki, hanem új extravagáns nickek léptek előtérbe. Van, aki a rendes nevét használj, mint (pl.: Ági), van, aki felvette a híres latin-csődörök címét (pl.: Lorenzo, Renato), egyesek Ufo névvel illetik magukat (pl.: Iti) és a játékfigura-nevek is nagyon menőek (az élen Popeyjal). Ez tehát a modern szappanopera az új generációnak, természetesen az egész nagyon Való, nagyon eredeti, izgalmas, vérlázító, romantikus, kemény, idilli és tele van olyan céltudatos, előretörő személyekkel, akik (saját és mások véleménye szerint) tűzön-vízen átviszik, amit elterveztek. Ez a szép benne:)). A kérdés fennáll: ha tényleg ilyen céltudatosak és magabiztosak, miért van szükségük hasonló majomkodásra??? Vagy ez csak a „mindent tudni akarok mozgalom???" Kinek akarnak bizonyítani??? És mit??? Én csak remélem, hogy hamarosan az egész őrületnek vége és megnyugodhatunk, hogy minden drága „játékos" valóra váltotta nagystílű álmait. Ha nekik ez kell a boldogsághoz...(?!) Addig is mindenki leül és megnézi... mert nincs jobb, mert mindenki nézi, mert nem szabad kilógni a sorból, mert lassan a Való Világ szereplőinek neve az általános műveltséghez tartozik, és még van vagy 1000 oka amiért nézők ezreinek tekintete nap mint nap a képernyőre szegeződik... és mindenki elégedett, hogy nem dőlt be a mexikói és latin bárgyú meséknek, közben meg a fától nem látja az erdőt....vagy a Nagytestvértől a Való Világot??? A fene se tudja már... Kíváncsi vagyok, mikor jön el az idő, amikor azt, amit szeretnénk, nem másokkal játszatjuk el, hanem meg is éljük, hisz erről szólna az élet... Dorcy:) T