Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-12-15 / 45. szám

SZEKSZÁRDI 2002. DECEMBER 15. •VASÁRNAP SZEKSZÁRDI 7/ Csányi László szép emlékezete Egy író, aki nemcsak köztünk élt és írt, hanem kultúrát próbált teremteni városunkban, városunknak „Az igaztól, ha visszarettennék itt, félek, elveszik életem azoknak, . kik koromat, mint régmúltat idézik." - idézi Cs. L. Dantét Szekszárdi napló c. könyvében. - A szövegből kiindulva aztán elelmélkedhetnénk azon, hogy „régmúltként", „múlt•

int" vagy „félmúltként" idézzíik-e sányi László korát... Ezzel arra szeretnék utalni, hogy még az ő korából maradtak itt olyan kulturális problémáink, sőt: súlyos gondjaink, hogy kulturális közéletünk szegény, sőt: esetenként balkáni állapotokkal rendelkezik. Talán álljon itt elöl még az az (egyre ismertebb) illyési mottó is, mely szerint ez a város Babitscsal úgymond - már egyszer minden esélyt megkapott, Babitscsal mindene meglehetett volna, de mivel ezt eljátszotta, mindent elveszített és semmije sincsen... - Ez a mottó természetesen Szekszárd elmúlt évtizedeire vonatkozik, ám az a tény, hogy nagyrészt idejét múlta, egyrészt nem egészen a mi érdemünk, hanem elődeinké, akik közül többen nincsenek már közöttünk, másrészt véleményem szerint arra is figyelmeztet minket, ^Hnai magyarokat", - amire Csányi ^László példája is -, hogy milyen sok a tennivaló még, sőt: esetenként még arra is találunk útbaigazító jó tanácsokat, hogy merre keresgéljünk... Az ugyanis nem megdöbbentő, hogy Szekszárd nem egy „kis Firenze", de az már igen, ha belegondolunk: lehetne az'. (Ugyan már, mondhatják, hogyan és mitől, mi módon? - Pedig a válasz egyszerű: jobban és igazabbul, azaz tevékenyebben kellene szeretnünk szülőés/vagy felnevelő városunkat és/vagy lakóhelyünket - annak legtágabb környezetét a dombokkal, tavakkal, a Dunával és holtágaival, fáival-madaraival, vadjaival - és mindenekelőtt pedig dolgos alkotó lakóival egyetemben, legyenek azok néhai elődeink, őseink, vagy a ma cseperedők. Sem Babits, sem Illyés nem élt Szekszárdon azzal egy időben, hogy nagy műveit megalkotta, bármennyire hízelgő is lenne számunkra, ha nem így lett volna: így volt. Hiszen épp Csányi László vall erről fájdalmasan „Babits átváltozásai" című könyvében. (Akadémiai Kiadó, Bp., 1990.) Hogy itt a „leggyakoribb költővendég Szabolcska Mihály 1911ben a Tolnamegyei Közlöny a helyi fáradhatatlan dilettáns, Bodnár István „zsenialitását" emlegette... a recenzens Szabolcska már félreérthetetlenül a Nyugat és Babits felé sújt: „a mai irodalmi tévelygések és hóbortosságok közepette valóságos oázis egy-egy ilyen becsületes verses könyv" (mármint a Bodnáré). Elmondhatatlan szerencsénkre azért érettségi tétel mégsem a Szabolcska-Bodnár-vonalból lett, hanem igenis az Ady, a Babits, a Kosztolányi, Illyés, József Attila tovább nem sorolom - nevével fémjelzett, Európa-szerte nagy becsben álló „irodalmi tévelygésekből és hóbortosságokból"... (i.m.: 28-29. oldal.) Hiszen itt, Szekszárdon akkoriban Babitsnak még a családnevét sem „akarták felismerni" a trafikosok, amikor Illyés a költő házát kereste, amit az sem magyarázhat, hogy haragudtak rá a Halálfiai miatt... A jeget, mely a város és kényszerűen el-, de vissza sose származott alkotó fiai közt páncéllá dermedt, merevült Csányi László törte meg, s nem kevesebbet igazolt első úttörőként: lehet itt élni és alkotni még akkor is, ha nem lehet. Csányi László hát itt élt és alkotott: a létezésnek ez a két tere nála egyazon helyen, egyszerre valósult meg - és nála valósult meg elsőként egyszerre... Csányi Lászlónak a már megidézett Babits-könyve után jelent meg Szekszárdon (1992-ben) egy nagyalakú, szép könyv: „Kortárs írók és művészek levelei Csányi Lászlóhoz" címmel. Szép könyv, s mint ilyen, természetesen érdekes is de nemcsak a maga nemében: hiszen „beérhetné" azzal, hogy kordokumentum - ám nem éri be: folyamatosan felértékelődik, újabb meg újabb aktualitást nyer, kisebb részt szerencsénkre, nagyobb részt: sajnos... De honnan e felértékelődés - és miért „sajnos"? Hát azért, mert olyanféle, éspedig égető problémáinkat érinti - életes dolgainkat is, nemcsak irodalmiakat! - amiket még nem oldottunk meg „okos gyülekezeteinkben" (társadalmi fórumainkon), sem a privátszférában, sem családi vagy épp baráti köreinkben - érinti kibeszéletlen élethelyzeteinket -, ahogy Babits nagyregénye, a Halálfiai is éppen ezt tette egykor! -, mely könyvnek többek között épp azt nem bocsátották meg Szekszárd családjai, hogy helyettük beszéli ki a kibeszélni valókat... És honnan a Csányi-írások megelevenedése? Ugyaninnen, ebből az irányból, igen, a szél még mindig innen fúj... Amikor Cs. L. 1952-ben, vízkereszt napján, sűrű hóesésben megérkezett városunkba, nemigen sejthette, hogy még abban az évben azt írja majd: itt a kulturális életnek vannak vezetői, csak a kultúra hiányzik... A kötetszerkesztő Vadas Ferencet idézem: „mert né1 hány táncest kivételével üres és néma a kultúrház, akár a Mars bolygóra is építhették volna. Zenei nevelést szolgáló... előadásokat sürget; képzőművészeti szabadiskolát szervez, a Schiller-évfordulót ünnepelteti. - egyre több országos irodalmi lapnak dolgozik rendszeresen: Kortárs, Jelenkor. ÉS, Új írás, antológiákban szerepel, napvilágot látnak önálló kötetei, '66-tól rábízzák a Népújság irodalmi rovatát" - amiből Illyés évente többször is kéri és köszöni meg a példányokat... Én is már tizenévesen hűséges olvasója voltam rovatának, főként szigorú - néha kíméletlen: azaz őszinte - kritikái tetszettek, vagy ahogyan fiatal írókat-költőket tudott bemutatni. Még -össze is vitatkoztunk egyszer a Népújság hasábjain - 78ban vagy '79-ben s talán nem érdektelen, hogy micsodán. Csányi Laci Bácsi egyik kritikáját, gondolom így utólag, nem találtam elég Csányi Laci Bácsisnak, tollat ragadtam hát, hogy igenis tessék a közönséget is- megbírálni, ha az elszökdösik az első felvonás utáni szünetben épp Illyés Tűvétevőkjé ről, s ne tessék dicsérni a közönséget, amiért Feydeau tárárá-bumszliéját díjazza vastapssal. A végén még „kispolgári demagógiával" is 'megvádoltuk egymást Laci Bácsival, mégpedig kölcsönösen. Ő kezdte. Szakavatott Vörösmarty-könyve a Szegedi (akkor még) József Attila Tudományegyetemen Csetri, Szajbély, Nacsády Prof. Uraknál kötelező olvasmányunk volt, ekkor találkoztam, '84-85 táján másodszor Csányi Lászlóval - e könyvén keresztül - s immár egy Egyetem Magyar Tanszéki Könyvtárának olvasótermében. Büszke lettem, hogy ezt a könyvet egy szekszárdi író írta, büszkeség fogott el, hogy szekszárdi vagyok, s hogy igenis, épp e könyvből tudjuk jobban: „hol lakott itt Vörösmarty Mihály"... De hogy a képünk Csányi és Ilylyés, e két géniusz kapcsolatának szekszárdi vonatkozásairól még teljesebb legyen, azért csak megkérdezém Töttős Gábor doktor urat, illetve megkérlelém: emelné már ki üstökét és tekintélyes (...hosszal bíró) bajuszát a Vármegyeháza valamellik foszló-porló aktahegyéből, avagy valaminő kódexből, s mesélne még... Szintúgy kérlelém Németh Pista bátyánkat, a tisztelendőt és nagy tiszteletűt (de úgy is, mint irodáimárt és írót, sőt: inkább úgy): ugyan mesélne már egynehány történetet a gyakorta lázas homlok kai hozzá siető Csányi úrról, s hogy azt a homlokot hogyan volt képes lehűteni... (Folytatása következik) Samu Attila A Kodály-koncepció napjainkban A varsói Fryderyk Chopin Zeneakadémia és a kecskeméti Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet 1990 óta működik együtt, hogy közös szervezéssel háromhetes zenepedagógiai szemináriumot rendezzenek Lengyelország nagyobb városaiban, mint például Varsó, Olsztyn, Zakopane, Gdansk. Pajor Márta, a PTE Illyés Gyula Főiskolai Karának docense a kezdetektől tagja a pedagóguscsoportnak, mely céljául tűzte ki a Kodály koncepció határainkon túli terjesztését. Ennek keretében szolfézst, hangképzést, ének tantárgy-pedagógiát oktat, gregoriánkórust vezet, nöi kart vezet. Helyesebben mindezt múlt időben, hiszen e tizenkét éves munkafolyamat lezárult. Lengyel szellemi társaink készen állnak arra, hogy maguk építsék be Kodály módszerét kultúrájukba. Mindennek elismeréseként a közelmúltban tüntette ki Pajor Mártát a Lengyel Köztársaság kulturális minisztere, Waldemar Dabrowski. A miniszter hálás köszönetét fejezte ki, hogy a tanárnő megosztotta tudását a lengyel zenészekkel, pedagógusokkal, valamint azt kívánta, hogy a koncepció lengyel képviselőivel fenntartott korábbi kapcsolatai eredményezzék népeink kulturális értékeinek közkinccsé válását az egyesülő Európában. Panyi Zita