Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-12-08 / 44. szám

2002. DECEMBER 8. SZEKSZÁRDI SZEKSZÁRDI 7 Gondolatok Illyés Gyula élő szellemi örökségéről - 3. „Hunok Párisban" magyarok Európában? A száz esztendeje született Illyés írta azt, hogy Szekszárdnak Babitscsal minden esélye megvolt, de hogy ezt eljátszotta, semmije sem maradt. - Talán még nem késő, hogy ne ugyanezt kelljen elmondanunk Illyésről (és magunkról). - Mi hát a teendőnk? - erről beszélgetek Gacsályi Józseflel, az Illyés Gyula Megyei Könyvtár könyvtárosával, író-szerkesztővel a könyvolvasó előterében... - Az lüyés-centenárium válhat merev, üres szertartássorozattá, de együtt járhat azzal is, hogy a nagy költő-író üzenetét „felerősítjük" - vagy legalábbis újra meg újra eljuttatjuk a különböző életkorú olvasókhoz... Milyen feladatotjelenthet ez neked, a „többszörösen" könyves embernek? •- Az első üzenet szerintem az len, hogy az ember állandóan dolgozzon. Ez Illyésnél magatartás és életszemlélet is. Éppen a centenárium kapcsán jut szembe, hogy a magyar irodalmi élet sajnos inkább a kampányokat szereti, és nem azt a csöndes és intenzív munkát, amit Illyés is produkált egész életében. Ez maga egy óriási üzenet. A másik üzenet pedig az, hogy az ember használja ki a szellemi lehetőségeit minden időben. Illyés évszázada az a XX. század volt, amikor a magyarság a legmeggyötörtebb volt, méghozzá folyamatosan gyötörték. Ezt úgy értem, hogy a magyarság a XIII. században a tatárjárás idején is nyilván szenvedett, de aztán rögtön a talpra állás időszaka következett. A török, bár százötven évig itt volt, de amíg itt volt, az alatt is sikerült egy csöndes talpra állást produkálnunk, azzal a fortéllyal, ami a magyarság életben maradását is jelentgette. A XX. századnak viszont talán egészére jellemző ez a fajta életszemlélet, illetve ennek szükségessége... Mire gondolok? Arra, hogy nem a „revolucioner" az, aki életben és talpon tudott maradni. Az ugyanis vagy bejutott egy auschwitzi táborba vagy Recskre vagy még korábban Kun Béla vette a fejét vagy a fehérterroristák - ezek a veszélyek mind-mind ott köröztek a XX. századi magyarság feje fölött és Illyés ebben a XX. században élt... És amit én még üzenetként kihallok, az az a munka - legyen szó akár naplójegyzeteiről, s ezek számomra talán a legnagyobb illyési teljesítményt jelentik hogy gondolkodott és végig is gondolta napról napra a lehetőségeit. Naplójegyzetei erős alapot képeztek: ezekben már 1961-ben is írt például Herderről, s Herdernek is arról a fajta gondolkodásáról, ami általában is a történeti jósok jellemző ostobasága..., ahogy Marx és Engels is megpróbált elmélkedni a társadalmi jövőről. Később aztán az 1977-es karácsonyi Magyar Nemzetben a „Válasz Herdernek és Adynak" című nagy művében összegezte Herderről való gondolkozását: igenis ellent tudott mondani a saját életével egy nemzet annak a jóslatnak, mely szerint 200 év alatt azok a nemzetek, amelyek csak olyan kevesen beszélnek egy nyelvet, mint a magyarok, azok asszimilálódnak, fölszívódnak, betagozódnak a „nagy nemzetek" környezetébe. Én az Illyés-életműben ezt az írást rendkívül fontosnak tartom, mert ha meggondoljuk, hogy abban az időben született, amikor már „kovászosodon" Lengyelországban is sok minden, és a magyar (akkori) ellenzéki gondolkodók is mondhatni az ilyen írásokon felbuzdulva elkezdhették végre latolgatni a várható jövőt, tényleg nem ostoba módon, hanem a lehetőségek mentén kezdtek el gondolkodni. Figyelembe véve azokat a lehetőségeket, amik a magyar kiutat jelenthették. Illyés egész életében így gondolkodott és így is élt, tehát ez lehet a mának szóló üzenete is, mert bármennyire biztosnak és „kiparcellázottnak" látszik az út, amerre most megyünk vagy mehetünk, bármennyire behatárolódottnak tűnnek is a lehetőségeink, soha nem lehet elfeledni azt, hogy egy olyan Európa irányába kezdtünk el lépdelni már réges-régen, amit Illyés tudott s még azért néhányan tudtunk... Pontosabban: Illyés tudta, de mi csak az ő megfigyelései kapcsán gondolhattunk erre, hogy egy olyan Európa felé haladtunk, ahol meg kell őriznünk a magyarságunkat. És ez nem volna nacionalizmus és nem is lehetne az. Ez ugyanis pontosan beleillenék abba az európai környezetbe, ahol mi különlegességet is jelentünk, egy kicsit a „keletet" is jelentjük - de leginkább egyfajta világmegközelítést jelentünk... - Ezen a ponton kapcsolódunk ahhoz, amit pár hete Kalász Márton, a Magyar írószövetség elnöke mondott e hasábokon, hogy már Illyéstől megtanulhattuk volna azt, hogyha egy nép úgy akar európai lenni, hogy az identitását valami félreértés (vagy félrevezető spekuláció következtében) el akarja feledni (tehát az EU-n kívül akarja hagyni), akkor az a nép nem lesz érvényes és életképes tagja az európai közösségnek... - De hát őszintén: mik a lehetőségeink, mivé válhatnánk? Jó németté? Jó szlovákká? Vagy jó franciává vagy mivé? Az a mi zászlónk, amit lobogtatni tudunk és meg is tudunk őrizni. Egy lehetőségünk van: odafigyelünk erre és megőrizzük azokat a dolgokat, amik minket jelentenek. A bensőnkben. Tehát ne nacionalista erőfitogtatás legyen, természetesen, hanem úgy maradjak magyar, hogy ezt én magam érezzem, tehát ne más érezze rajtam. Illyés ízig-vérig magyar és ízig-vérig európai volt. Nem szabad elfelejteni, hogy már nagyon fiatalon a francia kultúrán nevelkedett, és ez számára az egyik lehetséges megközelítése a „nyugatnak", a nyugati kultúrának. Tehát a francia kultúrát nem úgy vallotta magáénak, mint valami „kuriózumot"... E tekintetben is fölmérte lehetőségeit, a partokat, amik között ő mintegy „befolyhatott" a nyugati kultúrába. - De még azt is szem előtt kellene tartanunk, hogy Illyés mindenkor kritikusan „kezelte" ezt a második, nyugati - kvázi européer - identitását. Trianon és Versailles kapcsán a nagy francia „gloire" visszásságairól szarkazmussal ír. Az Útirajzokban „A Vámos" című elbeszélésében a sovén, felsőbbrendűségi komplexusban szenvedő francia hivatalnok „gyilkos" rajzát adja, aki minden magyart csalónak, tolvajnak nevez... - így van, hiszen amikor Illyés először, igen fiatalon Párizsba menekült, akkor olyan körökbe került be, ahol az emigráns kiszolgáltatottság-érzés mellett jól el tudtak helyezkedni, a Sorbonne-on tanultak - ez persze nem jelenti azt, hogy fölvetette volna őket a pénz, sőt... Verset mondtak, színházat csináltak, amit tükröz a „Hunok Párisban" című regénye is. - Ha már említetted, hadd kérdezzelek meg: ajánlanád-e Illyésnek éppen ezt a művét a fiatalabb olvasóknak, s ha igen, hogyan? - Erősen ajánlom, azzal, hogy egy kényszerhelyzetben lévő lelkes fiatalember mindénnapjait írja le, mégpedig úgy, hogy kiérződik belőle Illyés optimizmusa egy olyan jövő iránt, ami végül is valósággá vált. Sok minden van ebben a könyvben: szerelem, küszködés a kiszolgáltatottsággal szemben, ahol a folyam a szerelmet jelenti, a gátak a kiszolgáltatottságot és a szegénységet. Ezek között él Ilylyés késő öregkoráig. Sokan mondták, hogy Illyés „ravasz" volt. Igen: az volt. De még inkább: realista ember volt, olyan, aki nem megy neki egy kilométerkőnek, hanem kikerüli. Az idős Arany János példája Illyésre is érvényes: kikerüli azt, aki a sarat ráveri. Vagy megpróbálja kikerülni. És az egész magyarság megmaradásának ez egy nagyon fontos példája. - Idézzük talán Aranytól ezt az egész szakaszt Ha egy úri lócsiszárral / Találkoztam s bevert sárral: / Nem pöröltem, - / Félre álltam, letöröltem" (EPILÓGUS) Véleményed szerint Illyés életműve képez-e valamiféle „élő szervezetet" (vagy „élő szövetet") az elmúlt évtizedek tolnai irodalmi életében - vagy csak zárvány egy sejten belül, amit őrzünk, őrzünk, aztán majd egyszer tán megnyílik? Olvassák-e Őt elegen? Vitatják-e? Idézike? Legalább az írástudók? S legalább a centenárium „apropóján"?...- Ez az „apropó" szerintem arra lenne jó, hogy kapjuk elő a könyveit és tartsuk ott folyton magunk előtt. Időnként vegyük elő még a Naplójegyzeteit is... Rengeteg dolgot lehetne tanulni belőle. De én a drámáit is bátran ajánlanám. - Melyik drámáját ajánlanád elsőként - érettségizős korú fiataloknak? - Mindenkinek ajánlanám: a Kegyencet. A jellemek talán kicsit egyértelműnek mutatkoznak ebben a drámában, tehát a jók és rosszak megkülönböztetése, de azt is elmondja, hogy a szervilizmus (a szolgalelkűség) hová vezet: a dolgaink összeomlásához. - És mit ajánlanál a versei közül? - Az „Egy mondat a zsarnokságról" című költeményt - legnagyobb versének ezt tartom. '56-ban osztogatták, hatott, mindenhol szavalták. Ezzel kapcsolatban nekem is volt egy élményem: 1988ban, amikor a Magyar Demokrata Fórum megalakult, Csengey Dénes beszéde előtt ez a vers hangzott el itt, Szekszárdon. Óriási hatása volt. És azt nem tudhatják már - a mai legfiatalabbak, hogy akkor az ember becsukta a szemét és arra gondolt, hogy „Jaj, Istenem, ne legyen ebből akasztás!". De talán az egész század utolsó évtizedeit jellemezte ez a hangulat is, amelyben Illyés élt, s amelynek gondolkodását alakította... - Vagy neadjisten: egyfajta rossz amerikanizmus vagy a globalizmus rossz irányai - vagy bármilyen más irány! - egy újabb zsarnokság bármiféle alapja vagy támasza lehessen... Mert akkor ez a vers még a XXI. században is „aktuális" maradhat... - Igen, de hát az ember nem jós, mert akkor ugyanabba a hibába eshetünk, mint Herder vagy Marx... Az ember nem tudja, hogy mit hoz a jövő. Amit ma demokráciának mondunk, az is napról napra változik és új, kipróbálatlan elemei jönnek... Be kellett szállnunk a NATO-ba, időrőlidőre újabb felajánlásokat kellett tennünk. Nem tudom, hogy Bushék ámokfutása és az arabok ámokfutása vagy Izraelé és a palesztinoké hová fog vezetni - nem tudom. Csak kényszeres megfelelés ne legyen ez a magyarság számára! Kényszeres megfelelés - ez az, ami Illyésnek soha nem volt a kenyere. Samu Attila I