Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-09-01 / 30. szám

2002. SZEPTEMBER 1. , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP M Vasárnapi vendég Az idegenforgalmi hivatalok szerint az idei nyáron jóval kevesebb küllöldi lá­togatott el hazánkba, mint az előző években. Vannak azonban olyanok, akik a többféle ok ellenére is, minden esetben eljönnek. Ők azok, akik haza­jönnek. Akiknek két otthonuk - s mint interjúalanyom meghatóan fogalmaz­ta - de csak egy hazájuk van. Vendégem Biringer Krisztina férjével és kisfiával jött haza meglátogatni a családot, s kikapcsolódni, nyaralni. - Krisztina! Már évek óta Német­országban él. Meséljen először a gyermekkoráról, s az útról, amely külföldre vitte. - Ajkán születtem, ott kezdtem az általános iskolát, majd Pakson folytattam, s Szekszárdon fejeztem K e. Apukám a PA Rt.-nél dolgozik, nyukám az Egészségügyi Szakkö­zépiskolában tanít. A Garay Gim­náziumban érettségiztem, 1995­ben. Miután német nyelvet tanul­tam, s abból is érettségiztem, arra gondoltam jó lenne ezt a nyelvtu­dást anyanyelvi szintre fejleszteni, ehhez viszont olyan környezet kell. Egy újsághirdetésre jelentkeztem a németországi Felbachba, egy ma­gyar családhoz, amely kétszeresen is szerencsés volt. Miután édes­anyám a Madrigálkórussal járt már ott, találkozott ezzel a családdal, valamint a család magyarul és né­metül is beszélt, így számomra nem voltak teljesen „idegenek." - Mégsem volt ott sokáig... - Nyelvtanulás szempontjából ­miután ott azért a magyart is hasz­náltam - az ideális az lett volna, ha olyan családhoz kerülök akik csak németül beszélnek. így is lett. Ba­rátnőimen keresztül találtam Vaiblingenben egy német csalá­ot, ahová már legálisan vízummal és engedéllyel költöztem, ahol ugyancsak au-pair-Madchenként éltem, ami szó szerint annyit je­lent, hogy családban élő kislány. A fő cél a nyelv tökéletes megta­nulása volt. Nyelviskolába jártam és vigyáztam Karola és Elena nevű 4 és 7 éves kislányukra. A szerző­désem 1 évre szólt, a család ezt kö­vetően elköltözött Franciaország­ba, ahová szerettek volna maguk­kal vinni, nekem viszont más ter­veim voltak. - Mégpedig? - Letettem a közép- és felsőfokú nyelvvizsgát kitűnőre. Közben megismerkedtem egy német fiúval, s az a tervem, hogy hazajövök, és egyetemre járok, annyiban módo­sult, hogy egyetemre megyek, de ott, Németországban. Stuttgartban jelentkeztem egyetemre, bioló­gia-pedagógiai szakra. Nagy kihí­vás volt ez számomra, viszont büszke is voltam magamra, ugyan­is a 300 jelentkezőből 100-at vettek fel, mindez 1999-ben volt. Jürgen az akkori barátom, majd vőlegé­nyem és most férjem, nagyon sokat segített nekem az egyetemi felvéte­lik előtt és alatt. Még abban az esz­tendőben házasságot kötöttünk, a polgárit kint Németországban, majd 2000-ben itthon Szekszárdon a Béla téri templomban. Az igazi számomra ez volt az igazi esküvő, nemcsak azért mert itthon volt, ha­nem mert sokkal meghatóbb volt. A német vendégeink, rokonaink barátaink szerint, számukra is fe­lejthetetlen élmény volt. Sárközi ruha volt a menyecskeruhám és még sok minden mással tettük mindannyiunk számára igazi ün­neppé azt a napot. - Aki itt a beszélgetés közben csá­bítóan és ellenállhatatlanul bele­bele beszél a mi társalgásunkba egy tüneményes „fiatalember"... - Benjámin Bence kisfiunk 2001. június 13-án született. Óriási bol­dogság volt, amit még tetézett, hogy ott voltak a szüleim is, sőt édesanyám látta meg őt először. Mi egy nagyon összetartó, szerető csa­lád vagyunk, s egy ilyen nagy ese­mény elképzelhetetlen lett volna nélkülük. Mint ahogy én és a fér­jem is kényszert érzünk arra, hogy legalább negyedévenként találkoz­zunk a szüleimmel és két húgom­mal. Számomra mindig csak egy otthon marad, s az a szülői ház. - Krisztina! Mi lett az egyetemi tanulmányaival? - A házasságkötés és a gyermek­vállalás miatt félbeszakítottam, közben a biológia helyett a szocio­lógia szakot vettem fel, amiben édesanyám - az internet miatt nincs lehetetlen - nagyon sokat tud segíteni. Természetesen, amikor a kisfiam már akkora lesz, hogy óvo­dába vihetem, folytatom a tanulást. - Milyenek a hétköznapok, mennyire illeszkedett bele ennyi idő után egy más ország más kultú­rájába? - Szerencsére saját otthonunk­ban lakunk már, amit nagyon fon­tosnak tartok. Az élet egyébként ugyanolyan nehéz, mint itt, az csak a látszat, hogy ott gazdagabbak, gondtalanabbak az emberek. Min­denért nagyon meg kell dolgozni. Talán ami előbbre viszi a fiatalo­kat, az az, hogy mire elvégzi az is­koláit, és önálló életet kezd, addig­ra már van annyi összegyűjtött pénze, ami egy lakásra és egy ko­csira elég. Tőlem idegen az a világ, ami ott tart az a család, a férjemnek ott van állása, s engem nem a jobb élet­színvonal tart ott, hanem az, hogy ott találtam meg a boldogságot, s az élet úgy hozta, hogy ott alapítot­tam családot. A mindennapjaimat kitölti a gyermekem, legfontosabb célom, hogy jó anya legyek, hogy a gyermekem boldog legyen. - Az emberi kapcsolatok? - Nagyon bezárkóznak az embe­rek. Szinte a szomszédjaikat sem ismerik, érdektelenek, maguknak valók. Az egy eléggé álságos világ, a képmutatás a legfontosabb, őszintén sem erfömüket, sem líéna­tukat nem osztják meg az emberek egymással. Ami még számomra nagyon furcsa, hogy a családok nem tartanak össze, ha egy fiatal párnak gyermeke születik, a nagy­szülők szinte úgy veszik, azt a fia­talok akarták, az ő dolguk, semmi gondot nem csinálnak belőle. - Azért ez a tendencia már itt, Magyarországon is érezhető... - Talán még nem annyira. A fér­jem, Jürgen azért szeret annyira ide jönni, mert már ez alatt a rövid idő alatt is sok barátot szerzett, s szerinte itt nagy szívük van az em­bereknek. - Bár mondta, hogy gyakran jön­nek" haza, s a szüleik is látogatják Önöket, mégis megkérdezem, van honvágya? - Érdekes számomra, hogy a honvágy az évek múlásával egyre erősebben jelentkezik. Talán amíg egyedül voltam és csak magamról kellett döntenem, nem hiányzott annyira a szülői jó tanács. Most amikor már én is gyermeket neve­lek, sokszor folytatok maratoni te­lefonbeszélgetéseket az itthoniak­kal. Édesapám nagyon boldog volt, hogy három lánya után fiú unokája született, s arra is sokszor gondo­lok, milyen jó lenne, ha bármikor láthatná amikor szeretné. - Édesanyjától tudom, hogy már megkaphatta volna a német állam­polgárságot - amiért olyan sokan annyit küzdenek és várnak - ön vi­szont nem kérte... - Az az igazság, hogy akkor le kellene mondanom a magyar ál­lampolgárságról, amit semmiért sem tennék meg. Ehhez ragaszko­dom, mert magyarnak érzem és vallom magam. Az más kérdés, hogy ott élek, mert ott találtam meg a párom. A szüleimnek is bi­zonyára fáj, hogy nem vagyok itt­hon, de tudom, miután látják a szép és boldog családomat, ez pó­tolja azt, hogy távol vagyok tőlük. Valamint az is, hogy igyekszünk mindkét részről ezt a távolságot „csökkenteni". - Szeretne valamit üzenni azok­nak, akik ugyanúgy egy nyelv tanu­lása vagy munka miatt külföldre mennek? - Igen! Fontosnak tartom meg­üzenni a magyar lányoknak, hogy meg kell gondolniuk minden kap­csolatot, mielőtt olyan érzelmi kö­tődésbe kerülnek, mint én, ahon­nan már nincs visszaút. Ugyanis kí­vülről csillogónak látszik a kinti élet, sok mindent ad, de amit el­vesz az is nagyon sok. Amit csak akkor tud az ember igazán értékel­ni, ha már elveszítette. A „minden pillanatban számíthatok rájuk" messze kerül, s ezt nem lehet anya­giakkal pótolni. A ZEPTER CEG értesíti a Bioptron-lámpa iránt érdeklődőket, hogy MEGJELENT A KICSI ES A NAGY LÁMPA KÖZÉPSŐ TESTVÉRE. A nagy árengedményt nyújtó BEVEZETŐ ÁR RÖVID IDEIG TART, ezért a Tolna megyei képviselet munkatársai minél előbbi jelentkezésre kérik az új lámpa iránt érdeklődőket a következő címen és telefonszámon: Szekszárd, Augusz I. u. 11 -13. Tel.: 74/411-31 l/129-es mellék. Szeptember 5-től (csütörtök) újra indul a BIOPTRON-KLUB, minden csütörtökön 16-18 óráig. Hozzon egy jó döntést!

Next

/
Oldalképek
Tartalom