Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-09-01 / 30. szám

2002. SZEPTEMBER 1. , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP M Vasárnapi vendég Az idegenforgalmi hivatalok szerint az idei nyáron jóval kevesebb küllöldi látogatott el hazánkba, mint az előző években. Vannak azonban olyanok, akik a többféle ok ellenére is, minden esetben eljönnek. Ők azok, akik hazajönnek. Akiknek két otthonuk - s mint interjúalanyom meghatóan fogalmazta - de csak egy hazájuk van. Vendégem Biringer Krisztina férjével és kisfiával jött haza meglátogatni a családot, s kikapcsolódni, nyaralni. - Krisztina! Már évek óta Németországban él. Meséljen először a gyermekkoráról, s az útról, amely külföldre vitte. - Ajkán születtem, ott kezdtem az általános iskolát, majd Pakson folytattam, s Szekszárdon fejeztem K

e. Apukám a PA Rt.-nél dolgozik, nyukám az Egészségügyi Szakközépiskolában tanít. A Garay Gimnáziumban érettségiztem, 1995ben. Miután német nyelvet tanultam, s abból is érettségiztem, arra gondoltam jó lenne ezt a nyelvtudást anyanyelvi szintre fejleszteni, ehhez viszont olyan környezet kell. Egy újsághirdetésre jelentkeztem a németországi Felbachba, egy magyar családhoz, amely kétszeresen is szerencsés volt. Miután édesanyám a Madrigálkórussal járt már ott, találkozott ezzel a családdal, valamint a család magyarul és németül is beszélt, így számomra nem voltak teljesen „idegenek." - Mégsem volt ott sokáig... - Nyelvtanulás szempontjából miután ott azért a magyart is használtam - az ideális az lett volna, ha olyan családhoz kerülök akik csak németül beszélnek. így is lett. Barátnőimen keresztül találtam Vaiblingenben egy német csaláot, ahová már legálisan vízummal és engedéllyel költöztem, ahol ugyancsak au-pair-Madchenként éltem, ami szó szerint annyit jelent, hogy családban élő kislány. A fő cél a nyelv tökéletes megtanulása volt. Nyelviskolába jártam és vigyáztam Karola és Elena nevű 4 és 7 éves kislányukra. A szerződésem 1 évre szólt, a család ezt követően elköltözött Franciaországba, ahová szerettek volna magukkal vinni, nekem viszont más terveim voltak. - Mégpedig? - Letettem a közép- és felsőfokú nyelvvizsgát kitűnőre. Közben megismerkedtem egy német fiúval, s az a tervem, hogy hazajövök, és egyetemre járok, annyiban módosult, hogy egyetemre megyek, de ott, Németországban. Stuttgartban jelentkeztem egyetemre, biológia-pedagógiai szakra. Nagy kihívás volt ez számomra, viszont büszke is voltam magamra, ugyanis a 300 jelentkezőből 100-at vettek fel, mindez 1999-ben volt. Jürgen az akkori barátom, majd vőlegényem és most férjem, nagyon sokat segített nekem az egyetemi felvételik előtt és alatt. Még abban az esztendőben házasságot kötöttünk, a polgárit kint Németországban, majd 2000-ben itthon Szekszárdon a Béla téri templomban. Az igazi számomra ez volt az igazi esküvő, nemcsak azért mert itthon volt, hanem mert sokkal meghatóbb volt. A német vendégeink, rokonaink barátaink szerint, számukra is felejthetetlen élmény volt. Sárközi ruha volt a menyecskeruhám és még sok minden mással tettük mindannyiunk számára igazi ünneppé azt a napot. - Aki itt a beszélgetés közben csábítóan és ellenállhatatlanul belebele beszél a mi társalgásunkba egy tüneményes „fiatalember"... - Benjámin Bence kisfiunk 2001. június 13-án született. Óriási boldogság volt, amit még tetézett, hogy ott voltak a szüleim is, sőt édesanyám látta meg őt először. Mi egy nagyon összetartó, szerető család vagyunk, s egy ilyen nagy esemény elképzelhetetlen lett volna nélkülük. Mint ahogy én és a férjem is kényszert érzünk arra, hogy legalább negyedévenként találkozzunk a szüleimmel és két húgommal. Számomra mindig csak egy otthon marad, s az a szülői ház. - Krisztina! Mi lett az egyetemi tanulmányaival? - A házasságkötés és a gyermekvállalás miatt félbeszakítottam, közben a biológia helyett a szociológia szakot vettem fel, amiben édesanyám - az internet miatt nincs lehetetlen - nagyon sokat tud segíteni. Természetesen, amikor a kisfiam már akkora lesz, hogy óvodába vihetem, folytatom a tanulást. - Milyenek a hétköznapok, mennyire illeszkedett bele ennyi idő után egy más ország más kultúrájába? - Szerencsére saját otthonunkban lakunk már, amit nagyon fontosnak tartok. Az élet egyébként ugyanolyan nehéz, mint itt, az csak a látszat, hogy ott gazdagabbak, gondtalanabbak az emberek. Mindenért nagyon meg kell dolgozni. Talán ami előbbre viszi a fiatalokat, az az, hogy mire elvégzi az iskoláit, és önálló életet kezd, addigra már van annyi összegyűjtött pénze, ami egy lakásra és egy kocsira elég. Tőlem idegen az a világ, ami ott tart az a család, a férjemnek ott van állása, s engem nem a jobb életszínvonal tart ott, hanem az, hogy ott találtam meg a boldogságot, s az élet úgy hozta, hogy ott alapítottam családot. A mindennapjaimat kitölti a gyermekem, legfontosabb célom, hogy jó anya legyek, hogy a gyermekem boldog legyen. - Az emberi kapcsolatok? - Nagyon bezárkóznak az emberek. Szinte a szomszédjaikat sem ismerik, érdektelenek, maguknak valók. Az egy eléggé álságos világ, a képmutatás a legfontosabb, őszintén sem erfömüket, sem líénatukat nem osztják meg az emberek egymással. Ami még számomra nagyon furcsa, hogy a családok nem tartanak össze, ha egy fiatal párnak gyermeke születik, a nagyszülők szinte úgy veszik, azt a fiatalok akarták, az ő dolguk, semmi gondot nem csinálnak belőle. - Azért ez a tendencia már itt, Magyarországon is érezhető... - Talán még nem annyira. A férjem, Jürgen azért szeret annyira ide jönni, mert már ez alatt a rövid idő alatt is sok barátot szerzett, s szerinte itt nagy szívük van az embereknek. - Bár mondta, hogy gyakran jönnek" haza, s a szüleik is látogatják Önöket, mégis megkérdezem, van honvágya? - Érdekes számomra, hogy a honvágy az évek múlásával egyre erősebben jelentkezik. Talán amíg egyedül voltam és csak magamról kellett döntenem, nem hiányzott annyira a szülői jó tanács. Most amikor már én is gyermeket nevelek, sokszor folytatok maratoni telefonbeszélgetéseket az itthoniakkal. Édesapám nagyon boldog volt, hogy három lánya után fiú unokája született, s arra is sokszor gondolok, milyen jó lenne, ha bármikor láthatná amikor szeretné. - Édesanyjától tudom, hogy már megkaphatta volna a német állampolgárságot - amiért olyan sokan annyit küzdenek és várnak - ön viszont nem kérte... - Az az igazság, hogy akkor le kellene mondanom a magyar állampolgárságról, amit semmiért sem tennék meg. Ehhez ragaszkodom, mert magyarnak érzem és vallom magam. Az más kérdés, hogy ott élek, mert ott találtam meg a párom. A szüleimnek is bizonyára fáj, hogy nem vagyok itthon, de tudom, miután látják a szép és boldog családomat, ez pótolja azt, hogy távol vagyok tőlük. Valamint az is, hogy igyekszünk mindkét részről ezt a távolságot „csökkenteni". - Szeretne valamit üzenni azoknak, akik ugyanúgy egy nyelv tanulása vagy munka miatt külföldre mennek? - Igen! Fontosnak tartom megüzenni a magyar lányoknak, hogy meg kell gondolniuk minden kapcsolatot, mielőtt olyan érzelmi kötődésbe kerülnek, mint én, ahonnan már nincs visszaút. Ugyanis kívülről csillogónak látszik a kinti élet, sok mindent ad, de amit elvesz az is nagyon sok. Amit csak akkor tud az ember igazán értékelni, ha már elveszítette. A „minden pillanatban számíthatok rájuk" messze kerül, s ezt nem lehet anyagiakkal pótolni. A ZEPTER CEG értesíti a Bioptron-lámpa iránt érdeklődőket, hogy MEGJELENT A KICSI ES A NAGY LÁMPA KÖZÉPSŐ TESTVÉRE. A nagy árengedményt nyújtó BEVEZETŐ ÁR RÖVID IDEIG TART, ezért a Tolna megyei képviselet munkatársai minél előbbi jelentkezésre kérik az új lámpa iránt érdeklődőket a következő címen és telefonszámon: Szekszárd, Augusz I. u. 11 -13. Tel.: 74/411-31 l/129-es mellék. Szeptember 5-től (csütörtök) újra indul a BIOPTRON-KLUB, minden csütörtökön 16-18 óráig. Hozzon egy jó döntést!